A rostocki lakótelep megfilmesíthetõbbnek tûnik, mint a tüchtig német kisvárosok fõutcái.

A panel, legalábbis Konrad Lorenz szerint, olyan alakban és olyan szomorúan burjánzik, mint a rák. Azon városrészek szépségének, amelyekben megjelenik, többnyire befellegzett. Panelben felnõni – szinonimája lett a párialétnek, a végigköhögött gyermekkornak (rákkeltõ azbeszt a falakban). A panel hívószó: magas rezsi, padlószõnyeg, akvárium, szocreál ölebek (tacskó, pincsi), szocreál virágok (élõsarok a lépcsõházban is: filodendron, aszparágusz), posztertapéta (vízeséses meg tengerpartos), a csótányok miatt letépett tapéta (mert alatta szöszmötöltek éjszakánként), a szemétledobóból áradó szag, a konyhaablak elõtt az étkezõasztal (nem lehet körbeülni), a nyomott vasárnap délelõttök: lenn a falnak rúgják a labdát a kölykök, fenn fõznek, valaki leugrik sörért. Amit ez a szó elõhív, az ugyan nem azonosítható egy az egyben a múlt rendszerrel (szocreál), de többé kevésbé valóban lefedi azt, amit gondolni lehet a szegénységrõl. Az Érdemes megnézni (Sehenswert VII) címen az Örökmozgóban bemutatott német filmhét ezért lehetett érdekes a magukat szociológusnak gondolók számára: a tíz film közül gyakorlatilag hat panelkörnyezetben játszódott (még a gyerekfilmben is befutottak a panelbe, holott Erich Kastner feldolgozásról van szó), és csak három igazi kivétel akadt, egy kosztümös film, egy áldokumentumfilm, meg a Hegyi orvos címû sorozat képvilágát és gondolatgazdagságát megidézõ Venus és Mars, amely alkalmas bármely filmkedvelõ büntetésére. Márpedig a németeket senki sem gondolná csórónak, még ha jó néhány magyarnak vannak is emlékei például az endékás zeneszerzõ, J. S. Bach kedves városairól, és tudja, hogy bizony ott sem maradt nyom nélkül a háború meg az azt követõ negyven év, így például Lipcse fénye meglehetõsen megkopott. A filmek többsége az oster részben forgatódott, mintha nem csak az úszósportban és mellkasban, de a filmben is a keleti fél lett volna az erõsebb. Pedig itt nem segítettek a pótszerek, a tehetség többnyire átlógott, hogy jobb létben éljen. Viszont ha azt vesszük, hogy a jólét mennyire nem fotogén, hogy izgalmasabbnak tûnik a jólétbõl számkivetettek élete; még ha ugyanazon rezdülések is várhatóak ugyanazon érzelemre, még ha állítható is, hogy a konfliktusoknak csak a díszlete és az intenzitása más, akkor is érdekesebbnek tetszik a nélkülözõk fekete-fehér koloritja, mint a módosabbak technicolorrá ajzott élete, és mindenképp érthetõ, hogy miért oda állították le a stábok a kamerát, ahova leállították. Kétségtelenül megfilmesíthetõbbnek tûnik az, ami a rostocki lakótelepen zajlik, mint ami, teszem azt Baden Brückenau fõutcáján este hat után – hogy egy tüchtig települést említsek a sok közül. Mégsem csupán ez az oka annak, hogy ennyi a panelsztori; valami megfejthetetlen vágy feszül a filmkészítõkben, hogy megmutassák a német nyomort, hogy legyen benne minden és mindenki a filmekben, hajléktalan, orosz emigráns, berlini börtön, rostocki rossz közérzet, kisstílû életek, kábszerezõ fiatalok, legyen benne minden, ami miatt rossz lehet a jóléti német állam jólétben élõ németjeinek lelkiismerete. 
A rendõrnõ minden hibája ellenére a filmhét egyik legjobb darabja. Egy szerelmet keresõ asszonyról szól, akárcsak a Vénusz és Mars; de a helyszín a csupa panel Rostock. Andreas Dresen filmje egyértelmûen dogma-film akart lenni. (Olyannyira érezhetõ Lars von Trier hatása, hogy a darab tulajdonképpen lehetne az Aranyszív trilógia része is.) A Maria Schmeide alakította nõ azért áll be rendõrnek, mert segíteni akar másokon, vagyis egyrészt nagyon naiv, másrészt csupa jóság. Megértéssel és kedvességgel vetkõzteti le a remegõ és szégyenlõs hajléktalan nõt, nem dobja föl, amikor megtalálja nála a lopott pénztárcát, magára veszi mások szenvedését, olyan könnyedséggel és szelídséggel, hogy õt látván bárki jobbá lehet. Naivság ide vagy oda, talán tényleg így kellene szolgálni és védeni a rendõrségnek. Rövid viszonyba bonyolódik a mellé beosztott tisztessel (Axel Prahl), majd az egyik gyanúsítottal, egy ukrán származású bûnözõvel, akinek segít, hogy újra lássa a kisfiát. A rendõrnõben mintha minden arc igazi lakótelepi arc lenne. Nincs kindersurprise, csak veszekedés, lépcsõházszag, meg sör az asztalon. Kétségtelen olyan világ, amirõl illedelmes német középosztálybeli nem beszél a gyerek elõtt. 
Axel Prahl az alaska.de címû filmben is feltûnik rendõrként. Az alaska.de egy másik lakótelepen, a kelet-berliniben játszódik, és semmi sincs benne A rendõrnõ kedvességébõl. Mivel fiatalok készítették, elég egyértelmûen érezhetõ rajta a Luhrman-féle Romeo és Júlia hatása. A drum ’n’ bass emlõin felnõtt fiatalok világában játszódó elsõfilm szürkésbarna árnyalatú, de nem a régi fényképek módján, hanem olyan, mint Luhrmannál a számûzetés világa. A film szereplõi amatõrök: saját történeteikkel is hozzájárultak a sztorihoz, amelynek középpontjában egy szerencsétlen kimenetelû, gyilkossággal végzõdõ kamaszbalhé áll. A valódi elkövetõ, a Leonardo Di Caprióra emlékeztetõ Eddi (Frank Droese) beleszeret az egyetlen szemtanúba Sabinéba (Jana Pallaske). Sabine az anyjától és az állandó vitáktól menekülve keveredik a hátsó kelet-berlini középiskolába, és abban a tévedésben van, hogy a gyilkosság helyszínérõl menekülõ Micha (Toni Blume) a tettes. Micha animális jellem, igazi pitbulltartó, a lapostetõkön él, és képes a fején pörögni. Tudván tudja, hogy Sabine õt gyanúsítja, ezért meg akarja öletni. A film alkotói, beleértve a zeneszerzõket is, mindent elkövetnek azért, hogy a film hitelesen ábrázolja a drogdílereknek kedves berlini placcokat, csúnyábbnak és hidegebbnek hazudik mindent, mint amilyen az valójában – szürkével satírozza a csukaszürkét. A német sajtó magasztalta Esther Gronenborn mûvét. A baj csak az, hogy míg a kamasz, amatõr szereplõkrõl feltehetõ, hogy valóban ott a külvárosban nõttek föl, a rendezõnõ gyaníthatóan polgárcsaládban cseperedett fel, és valójában Mozart zenéjén szocializálódott, nem a viva2-ön.
Achim von Borries filmje, a San Sebastian-i filmszemlén jól szereplõ England! szintén vasbeton falak közt játszódik. Kezdetben van a szarkofág, a gyilkos sugárzású csernobili erõmû védõpajzsa, ennek közelébõl menekül a film két ukrán fõszereplõje, Valerij és Viktor, Germánián keresztül az egész életükben látni óhajtott doveri fehér sziklák felé. Németországból természetesen nekik is a szemetes külváros jut, a ledarált részek meg a maffiózóként elhelyezkedett ukrán haverok. Ennek a szándékaiban szláv filmnek könnyekkel nem csillapodó szomorúsága már-már maradandó melankóliát okoz. A sugárfertõzött fiú lassú elkorhadása, a szerelmek kietlensége mögött feltûnik egy barátság, aminek a beteljesedése Valerij szakrális temetése Dover közelében. A film szereplõi a Luna Papából ismerõsek, az egyik fõgengszter maga Chulpan Hamatova, de képbe kerül mint barát az ott Alekként szereplõ Merab Ninidze is, s a Filip Rencnél is szereplõ Anna Geislerova is (itt mint hitves és szeretõ). Bátran állítható, hogy ennek a filmnek van a legkevesebb köze a németekhez, a német film hagyományához, ugyanakkor ez a film kerül a legközelebb ahhoz, hogy mondjon valamit az álmokban megtestesülõ vágyakról, a barátságról. Ha szláv lenne, biztosan többet és mélyebbet mondana.
A kísérlet címû akciófilm a rendezõ Oliver Hirschbiegel nyilatkozatai szerint legalábbis, rekonstruálni igyekezett a híres stanfordi kísérletet, aminek az volt a lényege, hogy a jelentkezõket két csoportra osztották, az egyik csoport börtönõr lett, a másik rab, és minden kontroll ellenére megmutatkozott a fiatalokban a kegyetlenkedési hajlam, elõtört az elfojtott agresszió, és a kísérleti börtönt idejekorán be kellett zárni. A film és a tényleges kísérlet összevetése elég jól megmutatja hol hibádzott ez az egyébként mindvégig izgalmas, vérmacsó alkotás. 
A kísérleti csoportba csak egyetemistákat, intelligens embereket válogattak be. A filmbeli társulat szedett-vedett, van köztük taxisofõr (végre Moritz Bleibtreu), beépített ügynök, hajléktalan. Az eredeti kísérlet alanyait a kíváncsiság motiválta: kíváncsiak voltak lelkük árnyékos oldalára, mely azért a Hold árnyékos oldalánál többször és jobban látható. A film hõseit viszont egyedül a pénz vonzza a nagy kalandba. A stanfordi kísérletet idejében leállították – a filmben elszabadulnak az indulatok, nemi erõszak, vér, halottak. A tombolás látványosabb. 
Stanford tanulsága: a rossz játékszabályok kivetkõztetik magukból a legszelídebbeket is. A filmben kezdettõl különválnak a jók és a rosszak, rabok és börtönõrök (az eredeti kísérletben egy hét múltán helyet cseréltek), az erõszak labirintusából csak az igazi macsók tudnak megmenekülni.
A Kedvenc ellenségem hõsét, Klaus Kinskit nem lenne túl bonyolult börtönõrként elképzelni, bár az õ esetében, legalábbis Werner Herzog dokumentumfilmszerû kabaréja szerint, már maguk a börtönõrök is meglincselték volna az elsõ adandó alkalommal. Kinski az arrogancia, és a gyalázás mûvésze volt, olyannyira, hogy a róla szóló portréfilm inkább komédiának hat, mint tiszteletadásnak. Mintha a díszsortüzet belelõtték volna a koporsóba. Kinski kétségkívül a német film legnagyobb arca volt. Azt mondta, szereti a dzsungelt, de csak a széléig merészkedett, otthonában tört-zúzott; a perui forgatás után felajánlotta a törzsfõnök Herzognak, hogy ingyen megölik Kinskit, akitõl végig rettegett a törzs, mert kiszámíthatatlan volt és rettenetesen durva. A portréfilm után napokig lehet nevetgélve felidézni a Kinskirõl elmondott anekdotákat, „ahogy beforog a képbe”, hogy „nem érdekelte a mellette lezuhanó repülõ, mert éppen kihûlt a kávéja”, hogy az Aguirre forgatásán karddal kettészelte az egyik szereplõ sisakját; lehet beszélni elsöprõ intenzitásáról, félelmetes erejérõl, pedig Herzog tulajdonképpen szép filmet csinált, méghozzá inkább saját filmjeirõl, mint Kinskirõl, meg a barátságukról. 
A Kinski arca elõtt elszálló pillangó minden kétséget kizáróan ennek a német filmhétnek a legszebb és a legmeghatóbb képe volt.