Egy idõben õ volt a magyar film utazó nagykövet-asszonya. Vele akarták bizonyítani a szocializmus diszkrét báját.

Minden színészi pálya – még a látszólag legsikeresebb – mélyén is tragédiák lappanganak. Filmszínésznek lenni pedig egyenesen istenkísértés. E. T. A.  Hoffmann se találhatta volna ki agyafúrtabban. A mozi bálványai mind-mind eladták a tükörképüket. Zsebükbõl kikandikál a pszichiátriai zárójelentés. Azért ne túlozzuk el a helyzetet. Van, aki megússza, mert lehet ezt a pályát Thomas Mann-i józan varázslattal, a szörnyeket féken tartva, polgáriasult foglalkozásként is ûzni.
Krencsey Marianne-nak szerencséje volt. Megúszta a szocialista sztárságot (ami csak annyiban különbözik az odaáti, dollárra alapozottól, hogy a pénz nem vagy alig játszik benne szerepet. Igaz, eddigi élete második felében, emigrációs éveiben majdnem teljesen civil életre volt kényszerítve, ám ez nem túl nagy ár az életben maradásért és a családi boldogságért. 
Így is akadt buktató elég. Pályakezdését eltérítették – többször is. Az ötvenes évek elején nem mehetett azonnal a választott rendezõi pályára, aztán amikor félévnyi várakozás, kényszerû bölcsészkedés után teljesült a vágya, olyan hirtelen lett filmsztár az 1955-ös Magyarországon, hogy egy félbehagyott vizsgaprodukció kivételével semmit sem rendezett. Úgy kellett õ a korabeli magyar filmgyártásba, mint egy falat kenyér. Hiába számûzték akkoriban a sztárrendszert és velük együtt a régi sztárokat, Karádyt, Jávort meg a többieket. Egy bájos arc, egy hamvas profil, Krencsey természetes kedvessége jobb ideológiai fegyvernek bizonyult, mint a tervteljesítés mitológiája, papírfigurák deklamálásában. 
Mégis túl jó volt õ és túlontúl kedves. A Liliomfi Mariskája, a Gábor diák Leilája és A 9-es kórterem becsapott, áldozattá váló ápolónõje után nagyon hamar elérték a negatív karakterszerepek. Elzüllõ munkáslány (Két vallomás), házasságukból kifelé kacérkodó asszonyok (Gyalog a mennyországba, Két emelet boldogság), Jókai Mór démonikussá váló Atalie-ja (Az aranyember). De még ezek is jobbak a semminél, amely emlékezése szerint a hatvanas évek közepe táján már fenyegette. A színházak pedig soha nem kényeztették. Bár nem lehet szabadulni attól a ma már ténynek tudható, egykor ki nem mondott vélekedéstõl, hogy színészetének igazi terepe nem a világot jelentõ deszkák, hanem a filmstúdiók környéke. Ezért töltött csak rövid periódusokat Pesten és vidéken (Kecskemét, Szolnok, Pécs) Thália templomaiban. Kárpótolhatta õt, vagy legalább eltakarta a színpadi félsikereket, elfojthatta a kudarcok emlékét, a filmfesztiválok diadalkörútja. Egy idõben õ volt a magyar filmgyártás utazó nagykövet-asszonya, egész világon végighordozott üdvöskéje. Vele akarták bizonyítani – és részben sikerült is – a szocializmus diszkrét báját. Emlékezése szerint élvezte ezt a pótlólagos szerepkört – ki nem élvezte volna a helyében –, ám feledte, hogy mi lehet ennek az ára.
Merthogy a számlát mindig benyújtják. Ha nem a hatalom, az annál még könyörtelenebb, mert megkörnyékezhetetlen sors. Krencsey is megkapta ezt az elszámolást, ám emlékirata tanúsága szerint nem rendkívüli pályafordulatainak (rendezõjelöltbõl filmsztár, aztán gyors szerepkör-csere) törésvonala mentén kutatja korai mellõztetése okait, hanem személyes indítékokat keres és talál rá. Máig sem tud megbocsátani a több, mint másfél évtizede halott Ruttkai Évának, akivel lélekben még nem rendezte a számlát. Õt ugyanis épp akkor bocsátották el a Vígszínházból, amikor Ruttkai a teátrum elsõ számú színésznõjévé nõtte ki magát. Haragját a volt férjre is kivetíti: Gábor Miklóst még most is ötvenes évek eleji kommunista párttitkári szerepvállalása alapján ítéli meg és el, hiába vallotta és bánta meg a kitûnõ színész, s nem kevésbé kitûnõ író egykori vétkeit kilencvenes években megjelent köteteiben, melyeket a tájékozott Krencsey is olvasott. Nem képes elhinni, hogy idehaza is lehetett azért színvonalas és értékes mûvészpályát befutni, nem kellett mindenkinek a balatonszemesi sínek felé venni az útját (s nem Szárszóra, mint azt a kötet 260. oldalán tévesen írja).
Persze Krencsey is pontosan tudja Latinovits Zoltán halálának helyszínét – a kötet más helyén. A szerkesztõ dolga lett volna kijavítani az efféle lapszust. E külsejében valóban impozáns, az egykor körülrajongott sztárhoz méltó megjelenésû könyv kiadói elõkészítését mintha elspórolták volna. Ismét bebizonyosodott, hogy rohamtempóban nem lehet kiadványt készíteni. Ennek számos nyelvhelyességi, helyesírási, sõt, tényhiba az ára. Legalább a színésznõ által összeállított filmográfiát ellenõriztették volna, hogy ne kerülhessenek bele komoly elvétések. Például Keleti Márton mint a nem létezõ „Külvárosi történet” rendezõje, Máriássy Félix Külvárosi legendája helyett. S ez csak csepp a tengerben.
Végül is: kaptunk is ajándékot, meg nem is. Mindazonáltal továbbra is igen kedveljük Krencsey Marianne-t.

Krencsey Marianne: Equinox – 2001. 35 év Budapesten – 35 év New Yorkban. Glória Kiadó, 2001