A város képe a filmek hátterébõl fõszereplõvé lép elõ.

Mik volnánk? Bûnös város lakói, lakolpatrióták, a magyar vidékrõl felszármazottak azaz nem õshonosak? – két szépszál férfi: Bródy Sándor (Hevesbõl) és Krúdy Gyula (Nyírségbõl) battyog a századelõn, télen, a margitszigeti Kisszálló elhagyatott fertályán, azon töprengnek, hogy lakótársuk, Franci (Molnár Ferenc), Pest kegyeltje, vajon el fog-e kurvulni vagy sem? Akiben nincs némi lelkifurdalás fõvárosi mivolta miatt, az hályogszemmel, boldogan, ám történelmen kívül él (A Pál utcai fiúk eszméje ekkor még fel sem rémlett). A modernitás mint folyamat megállíthatatlannak tûnik: építészetben, életmódban, a nõk emancipációjában, technikában, színházban, sajtóban, irodalomban. A monarchia politikája gondokkal terhes, feszítõ kérdés. A fent említett két urat a “tünetek” élénken foglalkoztatják, de nem repdesnek mindenért felhõtlenül. A dráma vezérlõ mûfaja, igen. Hogy a kinematográf is szólhatna valamirõl, eszükbe se jut. Heltai Jenõ is adós még páratlan “mozi” szavunkkal. S hol vannak még Karinthyék, Babitsék?

*

A film technikai újdonság mivoltából s kurkász természetébõl egyenesen következnék, hogy a pesti kurblis férfiak (mint, mondjuk, párizsi kollégáik) naprakészen megörökítsék életük színtereit, agóráit, a növekvõ-egymásra építkezõ világváros eseményeit. Ferenc József udvari fotográfusai ugyancsak lencsevégre kapták a népes császári ház s még népesebb alattvalóinak jövés-menéseit. A mi archívumunkban, úgy tûnik, több hézagra, hiányra bukkanunk, mint eredeti dokumentumra. Miért? Lehet, hogy sok nitró elégett. Lehet, hogy történelmünk viszontagságai nem kedveztek a megõrzésnek. Valószínûbb, hogy kültelki jellegû mozijainkban a népség-katonaság jobban vonzódott az importált melodrámákhoz, szkeccsekhez, mint a passzióból forgatott honi látványosságokhoz. (Lásd Jirka Menzel prágai kurblisainak keserédes, groteszk kálváriáját.)
Toloncház. Detektív urak. Hírhedt bûnözõ asszony. Temetések. A vérvörös csütörtök 1912-bõl. Balkáni csataterek. Háborúk, háborúk. “Megállj, megállj kutya Szerbia.” Tisza István Õ császári Felségénél. A határrendõrség fellép a csempészet ellen. Szalámirudak elkobzása. Galicia, Isonzo, Károlyi Mihály. A kommün. Ekkor a korszerû médium, a dokufilm (agitka) összeért az erõszakos, látványos történelemcsinálással? A feudális-burzsoá, önhitt Budapest proletárforradalmi átalakításával? Itt, a vörös filmhíradók sorában rögzítettek egy enigmatikus jelenetet: nyílt téren a fiatal Bajor Gizi verset szaval Lenin-fiúk karéjában. Kinek miféle versét? Hogy adta elõ? Ki szervezte a haknit? A színésznõ kapott-e gázsit? Hogy tetszett az alkalmi közönségnek? Hová autóztak az esemény után? A némafilm mindebbõl semmit sem árul el.
A Színházi Életben ekkor jelenik meg a leleményes Désiré, Kosztolányi Dezsõ tollából a “Hová tûntek a látcsövek?”-szösszenet, miszerint az úri közönség helyét végre a proletárok foglalták el: páholyoktól a karzatig. Eme népszerû lap 1919–1920-as évfolyamai (sok fehérlappal cenzúrázva) élénken illusztrálják a rettegõ fõváros transzformációit a románok közjátékától Horthy fehér paripás belovaglásáig: “Kik írják az újból megnyitott Otthon-körben a legjobb irredenta vicceket? Karinthy Frigyes és Heltai Jenõ.” S bizonyára nem véletlen, hogy a Trianonnal, terrorral újra berendezkedõ csonka ország két legkényelmetlenebb kulcsfigurájának, Prónay Pálnak, páter Zadravecznek titkos naplói félévszázados késéssel bukkantak fel könyvtármélyekbõl: “Begazolunk! Begazolunk!” – hajtogatta a Britannia szállóban (ad analogiam Andrássy út 60.) tábort vert tengerészkormányzó. S elküldte a búsba Prónayt.
Nem akarnám a Filmvilág olvasóit politika, film, közízlés mûvelõdéstörténeti útvesztõibe kalauzolni. Akit manapság Bruce Willis, Kevin Costner, Sharon Stone, Robin Williams avagy a Meseautó remake-je vonz a kényelmes multiplexbe, nem meditál azon, hogy dédanyáinktól máig rejtve gombolyodik egy ariadnéi fonál: Rudolf Velantino, Clark Gable, Jávor Pál, itt-ott Greta Garbo, Alain Delon… Chaplin és Kabos Gyula különszám. Tetszési index helyszíneként Hollywoodhoz viszonyítva Budapest inkább snassznak bizonyult. Kivéve persze idegenforgalmi látványosságainkat. Királyi Vár, Halászbástya, Gellérthegy, Országház, Hõsök tere! – Amikor Jancsó Miklóst felkérték: forgatna filmet Budapestrõl, kis tétovázás után e nevezetes szép terünk repetícióiból, történetileg százszor átfestett változataiból épített montázst. Mûfajilag: ironikus látleletet.

*

A protokoll-filmkritika értékállításaival perlekedve én mindig is úgy véltem, Fábri Zoltán életmûvében, ekképp a modern magyar film maradandó alkotásai között a Hannibál tanár úr alapvetõ mû. Sistereg benne 56 lázongó szellemisége. Mélyen átélt, átgondolt az olasz neorealizmus bensõ hatása, magyarrá kristályosítva. A cselekmény ideje negyedszázadig “hatol vissza”, kvázi Bibó tekintetével lesvén zsákutcás történelmünk panoptikumát teljes alá-, fölérendeltségi viszonylataiban. Magát a “késedelmet” Fábri fölényesen szarkasztikus stílusban igazolja: a népes szereplõgárda, élén Szabó Ernõvel, hús-vér típusokat alakít. A fõvárosi helyszínek, intim belsõ terek éppúgy, mint a tömeges látványosságok színterei nem díszlettervezõi toldás-foldásként szolgálnak hátterül, doku-hitelük van, arról tanúskodnak, hogy egy kiszolgáltatott közép-európai nagyváros mindig megerõszakolható. Jövevények által is. “Bentlakók” által is.
Rákosi-Révaiék nem tudták megfúrni a Hannibál-filmet. Aczél-Kádárék mindent elkövettek, hogy Fábri Zoltán nagyívû életpályája inkább a tiszta dráma, a tisztán forrongó költõiség magaslatai-mélységei közt ingázzon. Így adódhatott, hogy ama Pál utcai sztorit amerikai koprodukcióban, felismerhetetlenül hollywoodi módra stilizálva adta elõ. Az eredeti nyolcadik kerületet számba se vették. Egy sajátos korszak bukfenceként.
Bizarr, bizarr: erõltették az úgynevezett munkásfilmeket, mégis, mintha a szocializmusbeli gyári lét nyomtalanul múlt volna ki. Emberek mínusz nehézipar. Kõbánya: a malátaszag elillant. Csepel: a forró kohósalak megkövesült. Vágóhidaink: mély illegalitásban. A Római-parti csónakházak proli nyaralóiról fotók maradtak fenn. Mátyás templom: vasárnapi misén az elektronizált szentbeszéd, akár egy járási párttitkár békeszózata, hangjai szertefoszlottak. Budafok barlanglakóinak bútorzatát penész ette. Edénycsörömpölés, zsivaj, szürcsölés a Népbüfékben, helyükön ma márvány borította bankfiókok. Kocsmák, presszók, gangos bérházak, belsõ udvarok, lépcsõházak, pályaudvarok, csikorgó villamosok, rakpartjaink “dolgában” jobban állunk. Ám mennyire észrevétlen maradt a falusias Budapest motorizációja a jelen õrjöngéséig! A hiánygazdaság sok kis turpisságától, még több oktalan szenvedésétõl a fogyasztói gyönyörökig.
Mérlegünk jobbik serpenyõjében ott súlyoz az irodalom: Déry, Ottlik, Lengyel József, Mándy, Örkény, Hunyady Sándor, Karinthy Cini és mások. Bízvást állíthatjuk filmeseinkrõl, túl a történetmesélésen fogékonynak mutatkoztak az írók Budapest-vízióinak hangulatai, részletei, archetípusai iránt is. Provincia-lét. Szûkösség. Társbérletek. Szubkultúrák. A magánszféra válságai, örömei, konfliktusai majdhogynem elvtársak nélkül (õk szabták meg a keretfeltételeket félévszázadon át). Ha nem is kollaboráció, hát engedelmes bensõvé tétele az adottnak.
Mérlegünk jobbik serpenyõjét Gothár, Gazdag, Jeles, Tarr, Bódy, Xantus, Szirtes, Dárday, Bereményi, mások, a dokumentaristák egykor új nemzedéke nyomta teljes erõbõl. Számukra nyomasztó evidencia volt, hogy ahol semmi sem igaz, ahol hallgatásba burkolózik mindaz, ami megtörtént – országosan, tehát az ország központjában s minden úgymond társadalmi rétegében -- ott a mozgókép hivatása, hogy a hazugságot jelenítse meg. A kis Valentino történetesen nem leplez le semmit. Fekete-fehérben, nyomasztó szürkében mozgatja céltalanul kóválygó fiatal antihõsét rideg, stupid, ellenséges, befelé forduló helyszíneken, amelyek akár felcserélhetõek is lehetnének, függetlenül napszaktól, pótcselekvésektõl, attól, hogy a füstölgõ dédnagymamát eloltják-e rikácsolva? hogy a szûk utcaközben összefutó haveroknak van-e mondandójuk egymás számára? hogy egykedvû programtalanság kedvéért érdemes-e pénzt sikkasztani? hogy a körzeti rendõrség annyira õrizetlen, kihalt, kihaltabb nem is lehetne a magát bátortalanul feladni kész vétkes fickó szemében? adódik “action gratuit”, amely artikulálhatná létezésünket? kirótt rabsággal?

*

Záradék helyett: úgy sejtem, most, 2002-ben egyidejûleg épül át s bomlik agglomerátumokra édes fõvárosunk. Másként mutatkozik a tárgyaikra félénk újgazdagoknak, másként a lakótelepieknek, másként a nyomorban vackolódóknak. Nemzedékek néznek át egymás fölött. Gyarmati stílusú a fegyelmezés a privátszférában. Beijedt polgárok keresik jobb híján identitásukat szektákban, gyógyászoknál, divatos mágusoknál, támadékony egyletekben. Az ideológiai meghasonlásokról inkább hallgatnék. S nem kérném számon a jelen filmeseitõl, hogy up to date “ábrázolják ezt a zaukaulalát”. Ama Kisszálló környékén (ki emlékszik rá?) csend honolt.