Nálunk az ál-dokumentumfilmhez csak egy hiányzik: a szavatoltan torzításmentes valóság.

Ha egyszer megírom – hosszú sorozat túlélõknek –, miért nem jó magyarnak lenni, köztük lenne okként a pszeudó-, kvázi, ál-dokumentumfilmek hiánya. Ennek a hiánynak a Duna völgyében sajátos történelmi dimenziói vannak. Mi történt a királlyal a Csele pataknál? Zrínyivel a vadonban? Petõfivel a kukoricásban? Mi történt Maléter Pállal Tökölön? Ebben a földrajzi meghatározottságban, ahol folyamatos szellemi meghatározatlanság lebeg, nem könnyû a válasz arra, hogy egyáltalán mi történik. 
Történelmünk tisztázatlansága, fura, de napjaink tisztázatlanságából is fakad – így aki dokumentumra vágyik, nehézzé teszi életét. Munkájában akadályozza például a politika. Ami már rég nem a polisz életét jelenti, semmi köze a közösségi tudat kritikai aspektusához. Ha még ekkora hátrányra rásasszézik valaki, s a történtekrõl pszeudó-dokumentumfilmet forgat, elemelve-kiforgatva dokumentál, az számolhat Magyarországon a rá váró 2500 nézõ bosszújával. Ahogyan nemzeti ünnepeink közös ünneplése dilemma a tárgy tisztázatlansága miatt (lásd 1956), úgy az „álság” meghonosítása a dokumentumok terén ambivalens Magyarországon, talán az áldozatok és a valódi áldokumentumok nagy száma miatt.
Pedig a film felkínálja testét e kéjes csalásra. A történelmi filmdokumentumok rutinszerûen hamisítják a történéseket. Eisenstein ötlete, a Téli Palota ostroma kitûnõnek bizonyult, ma már nem hiszi el senki, hogy még kapuja sincs a reakciós uralkodóosztály szimbólumának. Vagy hogy Nanuk, az eszkimó, bár nem kapott sztárgázsit, mégiscsak színész volt. Néhány katonai szakértõ Hitler mozizási szenvedélyének (vetítõjében ál-csatajeleneteket nézett) tudja be a katonai vereséget. Vagyis nem lehet azt mondani, hogy a film nem érzi jól magát a valóság igézetében, amit gonoszok és jók, egyformán konstruálnak.
A magyar film újkori történetében mégis alig találni olyat, aki a valóság megkettõzését nem sandaságból, hanem mûvészi attitûdként teszi.
Az igazi Mao, Leptinotarsa, Az ember, aki kimaradt, A Wapra-jelentés ebben a sorban kevésnek látszik. Fõleg akkor, ha bekapcsoljuk a televíziót, s ott Michael Palin libikókázik a megrendezett s talált szituációk között, vagy Sverák olajfalójával rémisztgetik a kicsiket. Az ál-dokumentumok televízióra való adaptálását segítette a tévék konyhafilozófiai alapállása: az igaz, amit mutatok. De itthon a tévék nem inspirálják sem a szabályos dokumentumfilmet, sem ennek elemelt változatát. Nem számítanak komoly megrendelõnek, különösen esztétikai alantasságuk miatt. Aki szórakozni akar a történelemmel, s benne egy néppel (így alkotóként a saját identitásával is), az leginkább magára számíthat.
Talán emiatt is a legkedvesebb Szolnoki József Leptinotarsa, avagy a krumplibogár elterjedése Magyarországon címû független filmje, amiben az 1945-47 közötti eseményeket dolgozza fel. A krumplibogár már megjelenése pillanatában jelentkezett ideológiai harcosnak, így nevébõl eredeztethetõen (kolorádó bogár) fellazító aknamunkát végzett. Lelkileg összetörte az öntudatos magyar parasztot, s mellé még lezabálta a termést is. A Leptinotarsában egy „valódi” filmhíradó számol be arról, hogy repülõgépekrõl dobták nyakunkba a gaz imperialisták ezt a kártevõt. Szolnoki kvázi dokuja egy hamisított híradófilmbõl indul és szívja tele magát. Igaza van, elég a történet elején hazudni egyet, de nagyot, utána a történések helyiértékük miatt úgyis abszurdizálódnak, szürrealisztikus és szubrealisztikus vonásokat vesznek fel. Az alapaxióma hazug és zseniális volta dönti el, mennyire lehet a késõbbiekben az alkotó korrekt és konkrét. Szolnoki tulajdonképpen adaptálja egy kor hazugságának egyetlen elemét, eredetisége inkább a választásban, semmint a hazugság kidolgozásában rejlik. A kor gyermekének öröksége a kor hazugsága. Ezt mondom végig: minek ebben az országban új hazugságokat konstruálni a valóság modellálására, amikor amúgy is tele velük a padlás. Szolnoki a film további részeiben – bízva a krumplibogár zagyva ideológiai eredeztetésében – már „csak” rögzíti a történéseket. Idõs parasztemberek járják végig a határt, emlékezve az elsõ csíkos hátúak támadására. A filmen – amit például a Népszabadság által kiadott CD-romon is megnézhetek (szerintem ez se rossz poén) – végig röhögni lehet ezen a szántóföldi horroron. Egy francia vagy angol viszont nehezen értené, hisz õ ebben nem a népeket elnyomó ideológia kafkai szabadidõprogramját látná, hanem az európai átlaghoz képest hamar megjelenõ felelõs környezetvédelmet. Kontextus és olvasási kód nélkül a kép – az álság miatt – inkább az ellenkezõjét jelenti. Ha nem ismernénk legújabbkori történelmünkben a kápráztató karriertörténetek balzaci stikkjét, még hihetnénk is, hogy aki kimaradt a pixisbõl, azért majd egyszer telefonálni fognak a fiúk. Hisz ezt hiszi a kimaradt is. Nem is ez a hit nevetséges, hanem a beléje vetettség. A hit a telefonálásokkal kapcsolatban megalapozott, a „föntrõl majd szólnak" hiedelemnek is van tapasztalati értéke – csak a kisember jövõbe vetett pozitivitása kap komikus jelleget. Mintha nem is 2000 után, hanem a nemesi alkotmány idejében lennénk, s akit látunk, nem egy roma fiatalember az érettségi tablóról, hanem egy mór herceg a számûzetésben. Ebben az esetben a hazugság axiómája nem a képben, s azok konstellációjában, hanem a nézõnek a korról és az uralkodó osztályáról való „külsõ” tudásában nyugszik.
A kor- (írhattam volna nyugodtan kórt is) és a helyismeret nem minden filmnézés esetében szükséges minimum a megértésben. Spielberg kvázi fantasyje a dínókról, mammutokról meg mindenféle szörnyrõl még azt a kulturális küszöbindexet sem kívánja meg, hogy tudjuk, mikor éltek és haltak ki e nagy testû állatok. De azt a budapestiek tudják, hogy a Blaha Lujza téren ácsorogni reggeltõl estig, megfelel egy nagy hibaszázalékkal végzett ólomnehéz túlélési gyakorlatnak. Érdekes különbség, hogy e helyismeretre A Wapra-jelentést nézve lehetõség nyílik, s a krumplibogárral ellentétben, itt és most kontakt relációban mozgunk, a jelen valóságát is elérhetõen vizsgálódhatunk. Ilyen esetben a gyerekek tornáztatása a benzingõzös térben az akcionizmus és a happening felé sodorja az alkotói szándékot, amiben a videó „csak” dokumentál. Az „álság” nem a rögzítésben, hanem a rögzített tárgyban, a rögzített cselekménysorban van. Minimálisnak tûnik a különbség, de hát ez a lényeg: a minimális különbségrõl való nem tudás maximális iróniára ad alkalmat. Tornászni jó! Jó levegõn tornászni még jobb, a Blaha Lujza téren nem jó a levegõ, ez igaz, de nem is káros, ezért tornászni mégis érdemes, különösen gyerekeknek.
Gadamer híres könyvében, az Igazság és módszerben sok fontosat olvashatunk arról, hogyan juthatunk a tényleges és valóságos tudás birtokába. A dokufilmesnél, még ha álságos is a metódusa, ez a kettõ küszködik egymással. A módszer tudományos, analitikus, szintetizáló, aminek fejében az igazság sérül. Nincs olajfaló, nincs repülõrõl szórt bogár, nincs E. T., sem igazi Mao. Nem számít. Az a kérdés, hogy miképpen építjük be distinkciós képességünkbe ezt a hazugságot. Játszunk vele, vagy átéljük. Magyarországon ez a sok átéltség kétségtelenül nem segít. Ha röhögni kell magunkon, nehezen tesszük ezt úgy, hogy tudjuk, a poén részei voltunk.
Talán ez az oka annak, hogy semmilyen, ironikus, vicces vagy ál-doku-filmet sem láthattunk a legégetõbb múltunkból, demokráciánk kitörésérõl, ’89-rõl. Pedig vannak videódokumentumok az ellenzéki kerekasztalról. Sok-sok óra rögzítve, lefûzve. Ki látta? Mert azt kérdezni sem merem, mi történt ott és akkor. Hát, csak érthetõ legyen, mirõl is beszélek.

Magyar ál-dokumentumfilmek

199....  KVB: A töpörödõ
199....  Siklósi Szilveszter: Az igazi Mao
1995 Kocsis Tibor: A Wapra-jelentés
1995 Antal István: Kettévágott
1995 Egyed László: Egy titokzatos férfi
1997 Kardos Sándor: A Növekvõ Város
1997 Szolnoki József: Leptinotarsa, avagy a krumplibogár elterjedése Magyarországon
1998 Gábor Péter: Pattogatott kukorica
2001 Fliegauf Benedek: Beszélõ fejek