Amenábarban a kísértethorror megtalálta a maga Bressonját.

Amikor a kilencvenes évek bõsz reciklizáló lázában a tömegfilm rég elfeledett, piacképtelennek ítélt zsánerei is elõkerültek a lomtárak mélyérõl, számos lelkes kommersz-rendezõ próbált szerencsét, hogy egy-egy poros kedvencét az új idõk új igényeihez szabja. Stratégiájuk két kulcsszóban összefoglalható: önreflexió (nehogy valaki azt higgye, komolyan is gondolják) és látványbõség (hogy azért senki ne érezze filmjüket kitolásnak). Az ezredvégre azonban felbukkant néhány filmes az álomgyár tájékán, akik szerint a megkopott mûfajok önmagukban is elég izgalmat, vonzerõt kínálnak a mai közönségnek – csak némi szakértelem és képzelõerõ kell hozzájuk. Különösen ráfért ez a purista szemléletmód a klasszikus horrorra, amely a Sikolyt követõ tinidivat-hullám, plusz a Múmia digitálõrülete folytán talán a legtöbbet szenvedett mûfaja lett a posztmodern Hollywoodnak. Míg egyes almûfajai (vámpírfilm, slasher) könnyen illeszthetõek a millennium pörgõs-zajos korfílingjéhez, a gótikus hagyományokat leginkább õrzõ kísértetfilm leporolása kõkemény kihívást jelent a merész vállalkozók számára – ezidáig nem is járt sikerrel. Bármilyen egyértelmû a színvonal-különbség a digitális trükkökkel zsúfolt Átok és az erõteljes Hammer-, Corman- és Bava-víziókkal ékesített Álmosvölgy között, mindkét film egyformán kevéssé bízik zsáner-nyersanyaga primér bájában. 
A chilei származású spanyol filmes, Alejandro Amenábar a Halálos tézis és a frissen amerikanizált Nyisd ki a szemed után látszólag meglepõ elhatározással döntött a gótikus hagyományokat felelevenítõ Másvilág megvalósítása mellett: a snuff-filmek és a virtuális realitás ezredvégi témai után egy második világháború végén játszódó, viktoriánus hangulatú kísértetház-opus eddig nem tapasztalt erényeket kívánt a fiatal filmestõl. Ám a történet csak elsõ pillantásra tûnik rendezõ-idegennek. A ködborította udvarházban élõ fiatalasszony éppúgy valóság és fikció homályzónájában bolyong, mint a Tézis szadista pornófilmjét kutató diáklány vagy a mélyhûtött álomvilágból szabadulni próbáló madridi playboy: az elsötétített otthonban felbukkanó rejtélyes szellemek képében egy másik világ létezésével kell szembenéznie, amelyet korábban gyermekmesének vélt. Az igazi váltás inkább az elbeszélés módjában érhetõ tetten: az elõzõ sikerpáros puzzle-szerû szerkezetét Amenábar ezúttal ódivatú linearitásra cseréli – apránként fokozódó feszültségének köszönhetõen a Másvilág mégis az utolsó képkockákig fogva tartja a figyelmet.
Miként ez a Hatodik érzékbõl és a Temetetlen múltból kiderült, Hollywood újra fogékony a Val Lewton-típusú lélektani rémfilmre, az ezredvég csupán megdöbbentõ csavart illeszt a lassú sodrású, sokk-effektusaival roppant gazdaságosan élõ történetek végére. Amenábar ugyanezt az ösvényt tapossa, filmje mégis több stílgyakorlatnál vagy hommage-nál: valódi királynõ a zsáner újarisztokráciájában. Nemcsak hûvös és kimért, de méltóságteli; a gótikus hangulatot, díszletvilágot nemes öntudattal ülteti modern környezetbe, egyaránt elkerülve a modoros artisztikum és a harsány önreflexió csapdáit. A rendezõ olyan közvetlenséggel dolgozik a tradíciókkal, mintha még gyökereik közt élne: mûve éppúgy beillene veretes Henry James-adaptációnak, mint a mexikói la Llorona-filmek melodramatikus rémmeséi sorába (a megnevezés ódon kísértetfilm-típust takar; névadó fõhõse a "Síró Nõ", egy gyermekgyilkos anya gyászoló szelleme). A Másvilágban számtalan képsor, szereplõ idéz számtalan rangos elõdöt, ám távolról sem tolakodóan, inkább kreatív természetességgel: Kidman neurotikus anyafigurája az 1961-es Ártatlanok nevelõnõjétõl kölcsönözött apró allûrjeivel, valamint a Ragyogás és az Interjú a vámpírral gyermekhõseit idézõ fényérzékeny testvérpár magától értetõdõ módon áll össze új családdá. A film elsõszámú sztárja mégis maga a helyszín. A katolikus többségû Jersey szigete Anglia egyetlen pontja, amelynek része volt a náci megszállásban, kollaboránsok és lágerek szellemlelkei lakják 1945 óta: kísértetház-opust helyezni ebbe a miliõbe csupán zseniális ötlet, szerényen elejtett félmondatokba rejteni jelentõségét viszont már ízlésre, sõt jellemre vall. Amenábarban a kísértethorror megtalálta a maga Bressonját: a Másvilág nemcsak lélektanilag hiteles, költõi szépségû rémfilm a transzcendensrõl, de akár letisztult, egyenesen a szívhez szóló transzcendentális filmnek is tekinthetõ.

Másvilág - Los otros – spanyol-amerikai, 2001. Írta és rendezte: Alejandro Amenábár. Kép: Javier Aguirresarobe. Zene: Alejandro Amenábar. Szereplõk: Nicole Kidman (Grace), Fionnula Flanagan (Bertha), Alakina Mann (Anne), James Bentley (Nicholas). Gyártó: Cruise-Wagner/Sogecine. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 104 perc.