A fiatalok megtalálták a hõseiket, a középnemzedék újraéled: megint érdemes magyar filmért moziba menni.

– Volt valamilyen elõzetes elképzelésük, víziójuk, várakozásuk, amikor nekifogtak a játékfilmes mezõny áttekintésének?
– Elõször csak a sort láttuk, hogy a lista milyen hosszú. Összesen harminc film – ájultan néztük, miért panaszkodnak a filmesek, amikor nincs is gondjuk. Igyekeztem mindenkit lehûteni, hogy nem így van ez, a harminc film három-négy-öt év termése, ami épp most érett be. Nem tudtam, hogy létezik a magyar filmben annyi tartalék, hogy ilyen hamar kipattan egy új generáció, és a fiatalok szinte tolonganak a megjelenésért. Nem igazán gondoltam arra, hogy megismétlõdhet a tavalyi év sikere. Abban reménykedtem csak, hogy a sok-sok induló, a rengeteg elsõfilmes között lesznek váratlan meglepetések. Bíztam benne, hogy elõbb-utóbb valami szíven fog ütni, lesz olyan film, amiért érdemes moziba menni – és volt. Többen és többször is meg tudtak lepni minket.
– A tavalyi és az idei év filmjeit végiggondolva – hiszen sok érv szól amellett, hogy ezeket a hullámokat nem érdemes különválasztani – lehet-e tendenciákról, új hangvételrõl, gondolkodásmódról vagy stílusról beszélni?
– Tendenciák igazán nem voltak várhatók. Szerintem a mostani filmekben az a legfontosabb, hogy nem foglalkoznak azzal, ami megelõzte õket. A fiatalok nem valami ellen csinálnak filmet. Egyszerûen megtalálták a nyelvüket, látták, hogy van egy rés, amibe be lehet törni, és egyáltalán nem törõdnek a politikával, nem érdekli õket, hogy mi volt elõttük. Legfeljebb finom idézetekkel, utalásokkal kapcsolódnak egy-egy korábbi filmhez, ahogy mondjuk a Moszkva tér a Megáll az idõhöz. 
Van egy nyelv, ami még nem teljesen artikulált, de már egy csomó jó „mondat” elhangzik benne, és ezt az új nyelvet a legnagyobb természetességgel beszélik. Történetet akarnak elmesélni, a történetért megy minden. 
A filmek többsége azzal foglalkozott, ami ebben a pillanatban körülvesz bennünket ebben az országban, illetve Európában. Itt találták meg a hõseiket. Korábbi interjúimban mindig azért kiáltoztam, hogy hol vannak a hazai hõsök, mert nem létezik, hogy ne legyenek, még ha átmeneti állapotban vagyunk is. Hiszen az elmúlt bõ tíz év alatt megtörtént ebben az országban egy s más, ami kitermelte a maga hõseit. És ezek a figurák most végre megjelentek a filmekben. Róluk kell beszélni, mert ez érdekli a magyar nézõt, és ha bárhol a világban jelen vagyunk a filmjeinkkel, ez a személyesség lesz az érdekes. 
– Milyen új hõsökre gondol? Vállalkozókra, útkeresõ fiatalokra, beérkezett középkorúakra – elég sokféle figura feltûnt az idei filmekben…
– Éppen az az érdekes, hogy a fiatalok olyan dolgokat, jelenségeket és tárgyakat vesznek észre a körülöttünk lévõ világból, ami mellett én elmennék – õk pedig magától értetõdõ természetességgel használják mindezt. Így épül ki egy új nyelv, amit tudomásul kell venni. Mert újfajta szótárat építenek ezek a filmek, a harminc év alatti fiatalok. Beszélnek egy nyelvet, ami magától jött létre. Borzasztóan nyersen és természetesen fogalmaznak. A filmek stílusát, színészvezetését, fényképezését is ez a természetesség vezérli. Semmi ne figyelmeztessen arra, hogy ez nem a valóságban történik. Nagyon autentikus világot teremtenek. Erõs színészi jelenléttel, pokoli erõvel, a felfedezés erejével ismeretlen, új arcokat tudnak megszólaltatni és megmutatni. 
De az idõsebbek is meg tudtak ajándékozni minket egy-két nagyon szép pillanattal. Volt két-három olyan film, ami veretes adaptáción alapult, vagy az alkotóik hoztak létre veretes irodalmi anyagot. Zsigmond Dezsõ filmjérõl elõször azt hittük, feldolgozás. De nem. Kiderült, hogy saját szöveg, õk teremtették ezeket a remek dialógusokat. A színészeknek pedig láthatóan kedvük volt részt venni a filmben. Talán a hiány termelte ki ezt az éhséget, a megszólalás hiánya. Mert mindenki a személyisége teljességével volt jelen – mint Rajhona Ádám a már említett Hetedíziglen címû filmben. A legnagyobb odaadással tudott egy egyébként megejtõen kis szerepet eljátszani, amely a tehetetlenségrõl és a lehetetlenségrõl szól. A látogatások, ahogy Rajhona bejön… az élet örök rejtegetése, de közben az egymásért való vágy… megpróbálják egymást megérinteni, de ez a kapcsolat soha nem tud beteljesedni. Borzasztóan szép volt ez a történet, és benne Nagy Mari meg Rajhona Ádám. 
De ha már nála tartunk, Rajhona más filmben is feltûnt, így az Aranyvárosban az apa szerepében: kitalál valamit ebben az õrületes környezetben, ahol egyébként élni nagyon nem lehet, mert alkalmatlanok a terek az életre. Az apa azonban rájön arra, hogy ha felveszi a fülhallgatót, akkor ki tudja zárni ezt a lehetetlen világot, és megtalálja benne a szépséget. Most csak egy színészt emeltem ki, de ez a tendencia, a személyes, erõs jelenlét nagyon sok filmben volt jelen. A közönséget filmek is tele voltak remek alakításokkal. 
A színészeknél maradva: emlékezetes volt Dettre Gábor filmjében Ternyák Zoltán és Tóth Ildikó párosa. Ebben a történetben az életveszély közvetlen közelében járnak a hõsök. Nagyon nehéz persze ezeket a filmeket nézni, néha a látvány önmagában olyan taszító, hogy nem engedi közel férkõzni az embert. Számomra mégis autentikus volt a megszabadulás kínja. Ebben a filmben az a szép, hogy két olyan ember talál egymásra, aki nagyon mást akar a világtól. Szeretem az olyan történeteket, és most volt belõlük elég, amikor reggel elindul az ember sorsa, és még nem tudja, kivel fog találkozni délután. Ám attól kezdve az a másik ember az élete része lesz, és együtt élik meg az életük minden további fázisát. 
Ilyen volt az Ébrenjárók is, amelyben három ember indul el egy reggelen. Nem tudják, hogy keresztezni fogják egymás életét. Szép gondolat: attól kezdve, hogy a sorsunkat meg tudjuk osztani valakivel, van közös sorsunk, közös történetünk is. Valaki valahonnan valahová el akar jutni. Semmi különös nincs benne, csak a nagyon egyszerû, nagyon emberi igyekezet. És ebbõl az útkeresésbõl a szeretet a kivezetõ út. A három ember egymáshoz fûzõdõ – egyelõre még laza, de már létezõ – kapcsolatát is a szeretet vezérli. Nekem amúgy is ez a téma, a szeretet a mániám, és most a filmekben is ezt láttam visszaköszönni.
De visszatérve Dettre Gábor filmjére: a Felhõ a Gangesz felettben nagyon szép, ahogy ez a lány, menekülve ugyan valahonnan, de beletalál a sorsába. A képességei, a szépsége alapján egészen mást is választhatott volna, a könnyû élet helyett azonban másfelé ment. Mert az ember általában a keresztjét keresi, és ha megtalálja, az minden másnál nagyobb örömet tud okozni. Ilyen szempontból nagyra értékelem a film vállalását. Ráadásul nagy erõvel van megcsinálva, megérdemlik a színészek, hogy kiemeljük õket. Ternyák Zoltánról azt hittem, hogy nem is színész, csak rávették, hogy ezt a szerepet eljátssza (ez is nagy kár, hogy nem láthattuk, nem láthattam õt színházban vagy tévében), de ez nem von le semmit az alakításából, sõt, csak erõsíti azt. Tóth Ildikó ugyanígy: benne van a lágy, szelíd anyai ösztön. Ilyen a lénye, az arca, a tekintete. Tud egy ilyen embert gondozni, vagy legalábbis el tudja hitetni magával, hogy ez a feladata. 
– A Felhõ a Gangesz felett, a Szép napok, és még néhány társuk: kemény filmek, erõsen megosztották a nézõket. 
– Ez nem feltétlenül baj. Mundruczó filmjében is nehéz végignézni a leányanya történetét, amirõl ráadásul azt sem tudjuk, hogyan végzõdik. Ott van azonban a végén egy bravúrjelenet egy lehetetlen helyen: nagyon ügyesen csinálják, ahogy a szereplõket mindvégig lehetetlen környezet veszi körbe. Az otthonok, ahol megfordultak a film szereplõi, nem igazi otthonok. Sehová sem lehet menni. Ebben a filmvégi üres parkolóban semmi támasz nincs. És elkezd a kamera körbe-körbe keringeni a lány körül, mintha ezt a sorsot szemlélné: hogyan megy tönkre egy ember. Szép lassan bekeríti a lányt, szó szerint olyan a jelenet, mint egy fojtogatás – ez a film egyik legerõsebb pillanata, és a fent említett új nyelv, új közelítés szép példája.
És ha már itt tartunk, új tendencia volt, hogy mennyire átalakul a test szerepe. Dettre filmjében még inkább arra való a test, hogy a szelídséget, az otthont adást segítse. De a Szép napokban már egészen más: használati tárgy, teljes mértékig kihasznált tárgy lesz. Már nincs is értéke, csak arra való, hogy használjuk, és fel sem merül abban, aki él vele, hogy a test talán másra is való. A testet már nem a szépség által mutatják be ezek a filmek. Korábban, ha valakit levetkõztettek egy filmben, az mindig nagy ügy volt, arra szolgált, hogy a test szépségét és szabadságát mutassák be vagy hirdessék. Ez a felvetés most már nem is létezik. A test a filmekben is puszta használati tárgy lett.
– Az eddigiekbõl úgy tûnik, mintha a komor témák uralták volna a Szemlét… 
Nem komorságból, inkább szeretethiányból építkeztek a filmek, és ez nagyon fontos. A Kísértések például igazi magyar problémáról, lehetetlen családok lehetetlen életérõl beszél a maga gesztus nélküli, szinte tõmondatokra lecsupaszított, nagyon rövid jeleneteiben. Itt is nagyon jó a helyválasztás: ez a ház ugyanis alkalmatlan az életre. El kell törölni, és nagyon örültem, hogy a filmben megcsinálták, a végén eltüntették a házat. Mert nem csak a rosszat kell eltörölni, hanem a rossz szülõhelyét is. Kamondi filmjében a fõszereplõ fiú is a szeretetre vágyik, és ezért is vannak a – talán nem túl szerencsésen, de következetesen és kitartóan használt – színes közeli képek, amelyek mindig akkor tûnnek fel, amikor a szeretet közelébe kerülünk vagy a szeretetrõl van szó. Mintha ezek a pillanatok maradandóak lennének, és hosszan lehetne kitartani õket – de nem lehet. Viszont gyönyörû az a biblikus, teljesen bukolikus kép, amikor a mezõn, a semmibõl megjelenik a roma család. Õk ugyanis küldöttek, küldetésük van. A szeretetet hozzák erre a földre, és otthagyják a kislány személyében. És a fiú megkapja ajándékba, átmenetileg. Csakhogy a szeretetet gondozni is kell, elviselni, még ha nehéz is olykor. A fiú tud is vele mit kezdeni egy darabig, bár inkább csak használja a lányt arra, amit az élet diktál, hogy fenn tudja magát tartani. De aztán a lány, ahogy fogy a szeretet, rájön: közéjük állt a másik lány – és akkor annak el kell pusztulnia… A legvégén azonban az eredendõ rosszat is el kell tüntetni.
– Nekem úgy tûnt, hogy az idei Szemle kifejezetten sokszínû mezõnyt hozott – már a fiatalok filmjeit tekintve is. Ott volt például a Hukkle, a maga szöveg nélküli, különleges világával…
– A Hukkle különleges film. Nagyon meglepett a látásmódja. Az elsõfilmes díj kiosztásakor mindig az eredeti megszólalást keresik a zsûrik. Nagyon örülök, hogy most volt ilyen filmünk is, ami ráadásul a világról, a minket körülvevõ civilizációról tudott átfogó képet adni. Kedvesen, humorral, nagyszerû ötletekkel és leleménnyel. Mert mi izgatja ma az embereket? A szemszög. Az új és eredeti szemszög hozhatja be a nézõket a moziba. A Hukkle szórakoztatva beszél arról, hogyan zabál fel minket a saját magunk által létrehozott civilizáció – amely pedig elvileg értünk van. Komoly téma, egészen sajátos feldolgozásban.
De ha már a meglepetéseknél tartunk, az Arccal a földnek is az volt. Amúgy is a Szemle legvégén néztük, és egy darabig nem tudtuk, mit csináljunk vele. Mi ez a film? Mit akar tõlünk? És egyszer csak elindult egy folyamat, egy történet a maga groteszk humorával, nem hagyott békén, és azzal az eszközzel élt, amit manapság kevesen mernek használni: az öniróniával. Az önirónia egyfelõl hihetetlen gát, ugyanakkor a szembenézés, az önvizsgálat pillanata. Ebben a filmben azok a keserû mosolyok voltak a legfontosabbak, amelyek idõrõl idõre megjelentek a fõszereplõ és társai szája csücskében… Ez a fiú, Tolnai Szabolcs, valamit nagyon tud. Semmi harsogás, semmi figyelemfelhívás. Az Arccal a földnek csendesen beszél arról, hogy mi vesz minket körül. És ezt olyan megejtõ egyszerûséggel teszi az asztalra, mint a kisjátékfilm kategóriában a Szafari. Pölcz Róbert és Pölcz Boglárka filmjében is döbbenetes volt, hogyan lehet ilyen egyszerûen és ilyen erõvel beszélni errõl a világról. Fel voltunk dobva, hogy létezik ilyen film is…
– Tolnai Szabolcs filmjére visszatérve: a történet ereje valószínûleg nem független a közegtõl, attól, hogy ez a történet a Vajdaságban játszódik, háborús, pontosabban háború utáni viszonyok között…
– Igen, és itt visszakanyarodunk a politikához, pontosabban ahhoz a világhoz, amelyben élünk. A fõdíjas Chicóban éppen az volt a szép és erõs, hogy összefoglalt valamit errõl a percrõl percre változó, szinte megfoghatatlan és csak tapintható Európáról. Fekete Ibolya talált egy határ nélküli hõst. Európában afelé megy minden, hogy ne legyenek határok, és talán ilyenek lesznek a hõseink. Körülbelül ezekkel a problémákkal küszködik Európában mindenki. Ez a férfi soha életében nem volt otthon. Attól kezdve, hogy átlépte azt a határt, ahol született, otthon nem volt – de útlevelei vannak. Mégis mindenért megküzdött, meg van gyõzõdve arról, hogy neki itt dolga van. Ráadásul képes a csapatképzésre, mert nemcsak a hetvenes évek magyar filmjében, de most is kell egy csapat. Chico akárhová teszi be a lábát, mindenütt megtalálja azokat, akik köré akarnak gyûlni.
Fekete Ibolya filmje azért is olyan fontos, mert azt is megmutatja, hogy ennek az átmeneti korszaknak bizonyos figuráit a középgeneráció alkotói másképp, talán jobban tudják megfogni. Egyszerûen azért, mert tapasztaltabbak. És az a pár plusz év azzal a tudással ajándékozta meg õket, amivel összegezni is tudnak. Útmutató, szuverén figurákat tudnak megmutatni. Nem a tanítási szándékra gondolok, hanem olyan történetek elmesélésére, amelyek egy-egy ilyen embert helyeznek a középpontba.
De nem akarok ellentétpárokat felállítani. Az idei Szemlében az volt a legjobb, hogy mindenki akart valamit. A fiatalok új irányokat találtak, és mentek a maguk útján. A tavalyi és az idei nagyon jó két év volt. Jó irányba tart a magyar film, most kellene észrevennie a kulturális kormányzatnak, hogy valami történik, a filmek alkalmasak arra, hogy átlépjék az országhatárt, és érdekes, izgalmas, pontos képet közvetítsenek rólunk – most kellene elkapni ezt a lendületet, amíg elõre, felfelé tart a szakma.