Todd Solondz morbid humorú filmje a korábbiakhoz hasonlóan tabukat dönt és érzékenységeket sért.

Elsõ látásra Todd Solondz új – az Isten hozott a babaházban és a Boldogságtól ordítani után a harmadik – filmje különösebb bonyodalmak híján, láthatólag kényelmesen helyezkedik el egy immár nagymúltú filmtípus sémájában. Az önreflexiós filmrõl van szó, a hatvanas évek nagy auteur-filmhullámának egyik jellegzetes módszertani újdonságáról vagy legalábbis érdekességérõl: a filmrõl, amely önmagáról szól; arról, hogy mi is történik, amikor az élménybõl mûalkotás lesz, a tapasztalatból filmátirat készül, azaz – õsmodernista alaptéma! – az Élet Mûvészetté lényegül át. Illetve arról, hogy lehetséges-e egyáltalán ez az átlényegülés, s ha lehetséges, nem hazug és illuzórikus dolog-e a végeredménye. Illetve arról, hogy átlényegülés-e igazából, ami történik, hogy van-e bármi lényeges különbség Élet és Mûvészet, élmény és alkotás között, vagy netalán a kettõ ugyanaz. A 8 és 1/2, az Amerikai éjszaka óta ismerõs mindez, filmes variációinak a száma végtelen (futólag körülnézve: minálunk tavaly Schilling Árpád Nexxtje tett egy kört ugyanebben a tárgyban, Kevin Smith comics-ba traszponálva játszott el vele a Jay és Néma Bob visszavágban, idén a Coen-testvérek Az ember, aki ott se voltja képviseli a sémát a mozikban).
Hogy valami ilyesmivel foglalkozik a Helyzetek és gyakorlatok, azt már eredeti címe, a Storytelling és a filmet alkotó két önálló történet alcíme is jelzi: a történetmondást, azaz az élmény elbeszélésbe foglalását, s ennek – mondjuk így – a problematizálását a fiction (az elsõ történet alcíme) és a nonfiction (a második történet alcíme) jegyében. Az elsõ történet kerete az egyetem, szereplõi egy "kreatív írás"-kurzus résztvevõi: a diákok a maguk fictionját, azaz élményeik szépirodalmi próbálkozássá, elbeszéléssé és regényfejezetté hasonított mását vitatják meg tanáruk, a Pulitzer-díjas fekete regényíró vezetésével. Élményeik viszont többnyire szexuálisak, amelyben tanáruk a tanórákon kívül részesíti a tankör arra érdemes diáklányait. Legalábbis ezt történik Vi-jal, aki – megunván az agykárosult és mozgáskorlátozott csoporttársával, Marcusszal folytatott szexet („túl normális már a dolog, nincs benne semmi igazán izgalmas") – tanára karjában végzi, aki arra kényszeríti, hogy anális szex közben olyasmiket lihegjen neki, hogy „kefélj meg jól, nigger". Amikor ezeket az élményeket azután az órán irodalmi formában prezentálják a diákok, tanáruk kegyetlenül megbírálja és minden élményalapot nélkülözõ ködös fantáziálásnak minõsíti õket.
A második részben egy filmes pályafutásról ábrándozó cipõbolti eladó dokumentumfilmesnek adja ki magát, s filmet igyekszik forgatni „a mai kor tipikus középiskolás diákjáról" és családjáról. Livingstone-ék, a gazdag középosztálybeli zsidó család tagjai kötélnek állnak. A film el is készül a középiskolás Scooby-ról és családi életérõl, azaz a gazdag és nyugodt felszín alatti borzadályról, amibõl a családtagok semmit sem vesznek észre. A filmet bemutatják, a New York-ban kóborló Scooby véletlenül betéved a vetítésre, s könnyezve hallja, hogy a közönség fékezhetetlen hahotával kíséri a róluk szóló nonfiction mûalkotást (holott a rendezõ korábban esküdözött, hogy õ szereti ezeket az embereket és készülõ filmjében együtt érez velük). Hazatérve Scooby-t szörnyû tragédia fogadja: Consuelo, a San Salvador-i háztartási alkalmazott, akit Mickey, a legkisebb fiú agyongyötört, majd apjával kidobatott, elgázosította az egész családot.
Fekete, sõt morbid humorú filmet látunk, amely jó néhány ábrázolási tabut sért és nagyon sokféle (érzelmi, erkölcsi, sõt politikai) érzékenységet karistol meg, mégpedig alaposan. Az elõzõ filmhez, A boldogságtól ordítanihoz hasonlóan a Storytelling is nyilván meg fogja osztani, mégpedig szélsõséges módon, a közönséget: lesz, aki öncélú, kukkolós kegyetlenséget fog emlegetni, lesz, aki öngyötrõen megvesztegethetetlen õszinteségéért fogja egekbe meneszteni.
De a film nyújtotta látomásban, az életrõl és emberekrõl szóló sugallatában van egyébként még valami ennél is ijesztõbb: hol szégyenkezve, hol vicsorogva, de mégiscsak röhögünk azon, hogy a totális automata-lét víziója tárul a szemünk elé. Olyan lété, amelyben minden és mindenki klisére jár, ahol minden emberi reakció elõre programozottnak tûnik, ahol minden egyéni élet gondosan betanult és általánosan kötelezõ forgatókönyv szerint zajlik. Ráadásul ebbõl a forgatókönyvbõl kihagyták az önérzékelés-öntudat dimenzióját: ennek az automata-létnek a szereplõi úgy tudják, hogy életükkel minden rendben van; még csak sejtelmük sincs róla, hogy egy rémtörténet részesei. Solondz elõzõ filmjének az eredeti címe Happiness volt, azaz „boldogság”: a filmben szerepelt egy öngyilkos, egy telefonszex-betyár, egy pedofil sorozat-gyermekmegrontó, azonkívül – szerencsére képen kívül – darabokra vagdaltak és gondosan a mélyhûtõbe csomagoltak egy portást. Ezúttal – egyebek között – agykárosult fiatalembert látunk a szexuális aktusban, néger erõszakol meg fehér nõt, mulatt cseléd gázosít el zsidó családot, de közben mindenki itt is úgy tudja, hogy boldog, s hogy voltaképpen az életében és az életével minden rendjén van.
Azaz mintha valamiféle kegyetlen és szenvtelen, valamiképp mégis keservesen mulatságos poszthumanista szatíra üzenetében részesülnénk: a szabad akaratra, az emberi transzcendenciára, az individuum önreflexiós képességére vonatkozó tudásunk eleven cáfolatát tanulmányozhatjuk a filmvásznon. S ez hatványozottan, azaz magára erre az eleven cáfolatra is érvényes: nem csupán az élet zajlik klisék szerint, hanem ennek az életnek a mûvészeti mása sem több klisék halmazánál. Sõt, Élet és Mûvészet voltaképpen ugyanaz a klisé, ne is reménykedjünk se a fiction, se a nonfiction mûvészi kegyelmében, a storytelling megváltó hatalmában.
De klisékre jár az is, ahogy ez a mûvészeti másság létrejön, sõt, aki ezt a mûvészeti áthasonítást elvégzi, szintén klisék-vezérelte automata: a cipõbolti amatõr reménybeli dokumentaristájának figurájában Todd Solondz saját magát (a filmmûvész lényét és a filmkészítés tényét) is odaírta a többi közé. Evvel tulajdonképpen önmagát is, de az önreflexiós film sémáját (filmje kiindulópontját) is leírta: így sikerült sötét, reménytelen, gyilkosan mulatságos és merészen figyelemre méltó filmet csinálnia.

Helyzetek és gyakorlatok (Storytelling) - amerikai, 2001. Rendezte és írta: Todd Solondz. Kép: Frederick Elmes. Zene: Belle&Sebastian, Nathan Larson. Szereplõk: Sema Blair (Vi), Leo Fitzpatrick (Marcus), Robert Wisdom (Gary Scott), Paul Giamatti (Toby Oxman), Mark Webber (Scooby Livingstone), John Goodman (Marty Livingstone). Gyártó: New Line. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 87 perc.