Beszélgetés Pálfi Györggyel
Falusi séta
Stõhr Lóránt
Néma elsõfilm a filmszemlén díjazott
Hukkle beszédes vallomás a legfiatalabb generáció
törekvéseirõl.
A Hukkle nemcsak a magyar filmmûvészetben különleges
alkotás, de az egész világon ritkaságnak számít,
hogy valaki egyetlen szó nélkül meséljen el egy
történetet. Mi motivált arra, hogy beszéd nélküli
filmet forgass?
Az elsõdleges célom az volt, hogy próbára
tegyem magam, hogy el tudok-e mondani egy történetet csak képekkel.
Nekem most értek véget az inaséveim és a Hukkle
az a mestermunka, amivel megmutatom a világnak és a saját
céhemnek, hogy mit tudok. Miután ugyanarra a nyersanyagra,
hasonló kamerával és lencsékkel forgatok, mint
bárhol máshol a földön, akkor a szint nem az, hogy
mit lehet ma Magyarországon megcsinálni, hanem a világ
filmgyártása. Olyan eredeti filmet akartam készíteni,
amit jómagam is látni szeretnék a mozikban, de amit
pontosan ebben a formában még nem forgattak le. Nem tagadom,
hogy vannak a Hukklenak elõképei, de igyekszem a hatásokat
magamon átszûrni és addig csavarni, amíg azok
már kifejezetten belõlem jönnek. További motivációt
jelentett a beszéd nélküli filmhez, hogy rettentõen
idegesítenek a mindent kimondó mozik, amiben a képek
pusztán arra kellenek, hogy illusztrálják a szöveget.
Én ezekkel szemben olyan filmet akartam készíteni,
ami nem rág mindent a nézõ szájába,
ami hagyja gondolkodni a közönséget. Úgy látom,
manapság az a nézet dívik a tévés és
filmes szakmában, hogy a nézõt nem lehet eléggé
alábecsülni, ezért minél primitívebb szintre
kell lebutítani a filmet. Ilyen feltételek között
az egyetlen mérce, amire támaszkodhatom, az a saját
ízlésem, és csak remélhetem, hogy ez egybeesik
a nézõk elvárásaival.
Mibõl indultál ki: egy olyan történetbõl,
ami szöveg nélkül is megáll a lábán,
vagy abból az elhatározásból, hogy beszéd
nélkül mesélj el egy történetet?
Az eredetileg rövidfilmre tervezett kiindulási ötlet
az volt, hogy egy öregember kiül a padra, és csuklik,
amire különféle hangok válaszolnak. Azt is tudtam
még, hogy a bácsi egyfajta mesélõvé
válik, de úgy, hogy a beszédet csuklással helyettesítem.
Az alapötlet tehát egy furcsa Prospero-alakból született,
a bölcs öregember, akinek a kezében van a varázspálca,
mert figyel és mindent lát, mégsem használja
tudását, azaz nem beszél. Némasága ellenére
valami mégis feltör belõle, valahogy meg akar nyilvánulni,
de nem tud másképpen, csak a csuklás révén.
Hogyan lett ebbõl a rövidfilmes ötletbõl
nagyjátékfilm?
Az alapötlettel lementem Ozorára, sétáltam,
nézelõdtem, beszélgettem a helybéliekkel, és
közben kiválasztottam a helyszíneket, a szereplõket
és egyes motívumokat az ottani emberek életébõl.
Miután már tudtam, hogy mit szeretnék megmutatni ebbõl
a faluból, akkor kerestem meg a kohézióhoz szükséges
történetet. Minden falunak, mint ahogy minden közösségnek,
megvannak a maga titkai, a nagy közös élményei,
amelyek az adott közösségben uralkodó gyûlölködésnek
vagy összetartásnak az alapjai. Bár egy kívülállót
nem könnyen avatnak be a titkokba a helybéliek, azért
sok apróságot megtudtam az elõkészületek
során. Nem éreztem azonban etikusnak, hogy kifecsegjem az
õ titkaikat, ezért egy ismert, megtörtént esetet
adaptáltam erre a falura. Nem Ozoráról szóló
dokumentumfilm, amit látunk: hiába mozognak a szereplõk
saját közegükben és teszik mindennapi dolgaikat,
a filmvásznon egy fikció részévé válnak.
A filmben szereplõ Kesernyés nem Ozora, de ozorai emberekbõl,
helyszínekbõl tevõdik össze, amivel a film hitelességét
erõsítem. Semmi olyat nem kellett ugyanis kitalálnom,
amit a falusiak ne csinálnának: õk is méhészkednek,
gyógyfüvet szednek, szekérrel hordják a vizet.
Az egyes jelenetek ezért önmagukban nem árulkodnak a
titokról, de ahogy egymás mellé rakom ezeket a mindennapi
cselekvéseket, abból a figyelmes nézõ számára
kiadódik a történet.
A dialógus kiiktatásában szerepe van annak is,
hogy az emberi beszédet gyanús és félreérthetõ
dolognak tekinted?
A beszéd rettentõ felszínes dolog lehet, és
sok mindent képes eltakarni. Csodálva nézem a politikusokat,
akikre egyértelmûen rábizonyítanak bûncselekményeket,
és õk kiállnak a televízió nyilvánossága
elé, és öt jól megválasztott mondattal
máris elbizonytalanítják a nézõt. A
lényeg mindig a beszéd mögött van. Azzal, hogy
elveszem az embertõl a legfontosabb civilizációs vívmányát,
mélyebb és õsibb szintre hozom a történetet.
Ahogy a beszédet a természet zajaival egyenértékû
zörejként használod, ahogy a képek jelentõs
részén nem a falusiakat, hanem állatokat, növényeket
mutatsz, azzal az embert a dolgokkal egyenrangúsítod.
Én úgy látom a világot, ahogy azt a Hukkleban
közvetítem. Engem mindig a dolgok jelenidejûsége
izgat. Ahogy itt ülünk, a beszélgetésünk mellett
éppolyan fontos, hogy hûl a kávé, hogy alatta
fekszik az újság, amit elõzõleg kinyomtattak,
hogy a többi asztalnál ülõ embereknek mind megvan
a saját története, amivel idejöttek. A jelen pillanatban
ezeket a történeteket nem lehet széjjelbontani. A legtöbb
film olyan szemszögbõl beszél, hogy a jelenhez képest
visszaemlékezik egy múlt idejû történetre.
Én viszont olyan történetet akartam elmesélni,
ami éppen akkor történik, amikor látod. Ha körbenézel,
ha csak szemlélõdsz, ha benne vagy a világban, akkor
nem fontosabb a bácsi a nyuszinál, a nyekkenõ pad
a suhogó fánál. A séta jelenidejében
minden együtt létezik. Csak ha már körbejártad
a falut, és visszagondolsz arra, hogy mit láttál,
akkor áll össze a fejedben, hogy a sok különféle
benyomás mögött rejtõzködve milyen titkos
események történtek. De ez már a séta
utólagos értelmezése. A dolgok egyidejû láttatásán
alapuló dramaturgia tudna mûködni nagyvárosi környezetben
is, de az végeláthatatlan mennyiségû elágazáshoz
vezetne. Azért is mentem le Ozorára, mert egy kis falu jól
körbehatárolt teret és viszonylag zárt közösséget
jelent.
Szerintem a legtöbb nézõ figyelme a történetre
van kihegyezve, s bár a Hukkle vetítésének
kezdetén zavarban van, amikor észreveszi az elsõ krimielemet,
azonnal ahhoz kezdi keresni a továbbiakat. Az éber nézõ
már jelenidõben össze tudja állítani a
Hukkle háttérsztoriját.
Eredeti szándékom szerint olyan lett volna a film, ahogy
elõbb leírtam. Háttérbe akartam húzódni
rendezõként, hogy a nézõt engedjem szabadon
nézelõdni egy olyan világban, amely egyenlõ
fontosságú elemekbõl áll. De mivel a film drága,
ipari termék, szüksége van a nagyközönségre,
a nagyközönségnek pedig történetre, ezért
a Hukkleba beépítettem egy sorvezetõt, amibe a nézõ
kapaszkodni tud. Miközben tökéletesen felvállalom
ezt a verziót is, nekem kicsit játékfilmesebb, mint
amit eredetileg szerettem volna. Ígéretet kaptam viszont
arra, hogy a filmet megvághatom DVD-n úgy is, ahogy eleinte
terveztem. Van egy további filmötletem, aminek nincsen egyetlen
összefüggõ meséje, hanem sok apró, különbözõ
idõben és térben játszódó történetet
tartalmaz. Ez a film olyan lenne, mint egy szabadvers, ami egyetlen érzelmi
hullámon vezeti végig a nézõt.
Számos alkalommal olyan beállításokat
használsz, amelyek állatok, leselkedõ emberek nézõpontját
sugallják. Szándékaid szerint kinek a tekintetét
képviseli a kamera?
Úgy képzeltem, hogy a kamera a faluban sétáló
idegen tekintete, aki amikor felnéz a fészekre, odaképzeli
magát a gólya helyébe. Azért használom
ezt a látószöget, hogy sétára, szemlélõdõ
kirándulásra invitáljam a nézõt.
Van azonban három pont a filmben, amikor kézikamerát
használtunk. Olyan jelenetek ezek, amelyek túlmennek az ártatlan
nézelõdésen, már-már leselkedésrõl
van szó: bekukucskálunk egy ablakon, és olyan dolgoknak
leszünk tanúi, amiknek nem lenne szabad. Ezeken a stilisztikailag
is jelzett pontokon a nézõ a falu életének
mélyebb rétegeibe láthat bele, mintha nem pusztán
szemlélõdõ idegen volna, mint mikor akaratunkon kívül
tanúi vagyunk egy családi veszekedésnek.
A háttérbe húzódó, szemlélõdõ
magatartás azt is jelenti egyben, hogy nem akarsz tanulságokat
levonni, ideológiákat közvetíteni.
Isten õrizzen az ítéletektõl! Egyetlen
feladatom rendezõként, hogy pontosan beszéljek. Nem
lehet mást csinálni, csak amit például az Amerikai
anzixban a térképész tesz: fel lehet rajzolni, hogy
mi van.
Ennek a rendezõi alapállásnak ellentmond, hogy
a Körbe címû rövidfilmed a fogyasztói társadalom
kritikáját sugallja, miközben a Hukklehoz hasonlóan
kevés beszéddel, a képekre támaszkodva mutatod
be a világot.
A Körbe esetében az volt a baj, hogy belekerült
a történet, ami a film hossza miatt csak nagyon egyszerû
lehetett. De ez a fõiskolás kísérlet arra mindenképpen
jó volt, hogy a Hukkleban már elkerülhessem a moralizálás
csapdáját. Egy történet ugyanis akkor mûködik
jól, ha rendezõként a legaljasabb szereplõjét
is szeretem, és feltárom az õ cselekedeteinek mozgató
rugóit is. Meg kell próbálni elfogultság nélkül
megmutatni, hogyan élnek az emberek egy bizonyos helyen, egy adott
környezetben.
Említetted, hogy vannak a Hukklenak elõképei.
Nekem Joszeliani ugrott be a beszédet háttérbe szorító
történetvezetés miatt, valamint ahogy a dolgok keletkezésének
folyamatát ábrázolod, például hogy miként
lesz a mezõn lengedezõ búzából vasárnapi
ebéd.
Nem zárkózom el a Joszeliani-párhuzamtól,
de sok más rendezõ stílusa is tetten érhetõ
a Hukkleban. Például Antonioni, a maga hosszú, néma
snittjeivel. Továbbá erõsen hatott rám Tati
sajátos humorával és történetmesélésével,
amiben nagyon kevés a beszéd, viszont tele van kizárólag
a képbõl és a zörejekbõl származó
humorral. Egyik kedvenc mûfajom a burleszk, amit szöveg nélkül
is meg lehet érteni a világ bármely pontján.
De ahogy magában a filmben rengeteg mûfaj keveredik, ugyanúgy
számtalan más rendezõ, vagy film hatását
is ki lehetne mutatna. A lényeg, hogy ez nagyrészt számomra
is rejtett, nem tudatos.
Ha már az összehasonlításoknál tartunk,
biztos, akkor az biztos, hogy a Hukkle jelentõsen eltér osztálytársaid
vizsgafilmjeitõl. A Moszkva tér, az Elõre!, a Macerás
ügyek gyerek- és kamasztörténeteket vitt filmre,
amibõl többé-kevésbé kivehetõk
rendezõik személyes élményei. A Hukkleból
semmi közelebbi nem derül ki rólad.
Simó Sándor a fõiskolai tanárom, legfontosabb
tanítása az volt, hogy az ember mindig magáról
beszéljen, amit õ úgy közelített meg,
hogy én, Pálfi György meséljek saját 27
évemrõl. Vele szemben én azt gondolom, ahogy feldolgozok
egy bizonyos témát, attól lesz a filmem így
jöttem történet. A Hukkle nem tipikus generációs
film, de teljes egészében benne van az a fajta világlátás,
ami engem jellemez.
A különbségek ellenére látsz-e mégis
közös vonásokat a korosztályodba tartozó
rendezõkben?
Talán az iróniát és a kesernyés
humort. A mi filmjeinkben nem felhõtlen kacagás van, hanem
olyan humor, amit a világgal való szembenézés
elõz meg. Abban is hasonlítunk egymásra, hogy számunkra
fontos a közönség, hogy nem saját magunknak forgatunk
filmet. A nézõvel közös nevezõre pedig éppen
a humor hozhat minket.
|