Aki fegyvert fog, fegyver által vész el. – Danis Tanovic EU-konform balkáni háborús filmje.

A szerb és bosnyák lövészárkokban ugrásra készen lapulnak egymással szemben, de fegyverszünet van, amelyet az UNPROFOR felügyel. Eltéved az éjszakai ködben egy kis bosnyák egység, mire a szerbek reggel legéppuskázzák õket. Az egyik bosnyák sebesülten egy elhagyatott, a két fél állásai közt húzódó lövészárokba zuhan, és vár. A szerbek a lövöldözés eredményét kikémlelendõ két fõt küldenek a senkiföldjére, egyikük tapasztalt öreg katona, másikuk fiatal, csak tíz napja van ott, a puskát sem tudja megtölteni. Odakúsznak a senkiföldjén ásott árokhoz, amelybe közben a bosnyák az egyik elesett bajtársát behúzta, hogy a cigarettájához jusson, és a szerbek láttán elrejtõzik. Az idõsebbik szerb elõvesz egy különleges aknát, a hulla alá helyezi, és a fiatallal kiélesítteti. Az akna nem nyomásra robban, hanem a nyomás megszûntére; ha a bosnyákok el akarják temetni a honfitársukat, mind a levegõbe röpülnek.
A bosnyák gyorsan lelövi az idõsebbik szerbet és megsebesíti a fiatalt. Hol az egyiknél van fegyver, hol a másiknál; ez elég kimódoltan történik, annak az ideológiának a kimondatása céljából, hogy „annak van igaza, akinél a fegyver”. Hogy az egzisztencialista határhelyzet teljesebb legyen, a hulla feléled, mert csak megsebesült; megmagyarázzák neki, hogy nem mozdulhat, különben mind felrobbannak. 
Ami a filmben jó, az a groteszk helyzetek ügyes kihasználása. A lövészárokban lapulók fehér zsebkendõt lobogtatva, alsónadrágban ugrálva adnak jelt magukról a szembenálló feleknek. Mind a bosnyákok, mind a szerbek jelentik a nemzetközi erõknek, hogy két azonosíthatatlan alak ugrál a senkiföldjén; kínosan bürokratikus huzavona után egy francia páncélos végre oda is érkezik; kiderül, hogy utász kell; a bosnyák és a szerb közben gyûlölködik, alig lehet szétválasztani õket. A dolog eljut magas békefenntartói szintre, ahol a legszívesebben nem csinálnának semmit, de közben egy angol anyanyelvû riporternõ is elõkerül, aki elég agresszív ahhoz, hogy telekürtölje a világot ezzel a hírrel, mire a senkiföldjére uszul a nemzetközi riporterhad. Kényelmes, messzi fedezékükbõl a jóltáplált, szakmájukat szeretõ hírszerkesztõk igen kérlelik a riporternõt, menjen a helyszínhez minél közelebb, amire az életveszéllyel tisztában lévõ nõ kissé elfintorítja az arcát (ez a film legjobb jelenete). A bosnyák és a szerb kivezettetik a lövészárokból, ott a bosnyák lelövi a szerbet, a békefenntartók meg a bosnyákot; a német utász megállapítja, hogy az aknát nem lehet hatástalanítani, a nemzetközi népség békésen elvonul, a sebesült bosnyák pedig ott marad fekve az aknán.
A sztori alkalmat ad fekete humorra és némi bírálatra a nemzetközi erõket, a bürokráciát és a médiát illetõen. A bosnyák harcos a szerb fiú osztálytársnõjével járt együtt valaha Banja Lukán, a nõ még a háború kezdetén külföldre ment: „ez volt a legokosabb”, mondja erre a bosnyák. Felvillan az esélye annak, hogy megegyezzenek egymással, csak hát a gyûlölet gyõzedelmeskedik. „Mániákusok, tébolyultak”, mondják róluk a nyugatiak, akik megnyugodva távoznak, még az addig derekasan küzdõ riporternõ is elmegy, meg se nézi a lövészárkot, amelyben semmi érdekes sem lehet már. „Egy lövészárok”, mondja megvetõen, mert elhitte, minthogy neki is így volt kényelmesebb, hogy az aknát hatástalanították. Ez jó, és kár, hogy nem ezzel ér véget a film. Az utolsó képsor szimbolikusnak van szánva: ott fekszik tõlünk, felfelé távolodóktól egyre messzebb a fekvõ sebesült, alatta egyszer még felrobban az akna.
Az ex-jugoszláv és a nemzetközi színészek jól hozzák karaktereiket, emlékezetes a hústorony szerb parancsnok, a nemzetköziek jóképû, ernyedt ezredese, a francia tank jószándékú békefenntartója, jó a szemüveges szerb újonc, a bosnyák harcost alakító Branko Djuric pedig remek – a film mégsem tud megrázni. Valami visszafogta az alkotókat, nem mertek szenvedélyesek, kétségbeesettek, elfogultak lenni. Patikamérlegen van kiegyensúlyozva minden, nehogy bármelyik ex-jugoszláv nemzetiség megsértõdjék. Ironizálnak az alkotók a békefenntartókon, de módjával, csupa rendes ember van köztük is, legföljebb hiúak a tisztek és önösen a médiának játszanak. A szerb és a bosnyák parancsnokok megígérik, hogy nem lõnek a békefenntartókra, és ígéretüket be is tartják. Milyen civilizált kis háború ez voltaképpen – vonom le ámulva a konzekvenciát.
Engem zavar, hogy az ügyes, olykor kifejezetten szellemes fordulatok önerejében nem bíztak eléggé az alkotók, és közhelyeket engedtek meg maguknak. Az ezredes telefonál, asztalára pedig letelepszik a titkárnõ, a combjait mutogatván. Bejátszanak egy sor eredeti dokumentum-felvételt a szarajevói piactéren történt vérengzésrõl, szükségtelenül; aki nem követte az eseményeket, nem is tudja, hol és kik rohangálnak a vérzõ áldozatokkal. Mutatják a szónokló Radovan Karadzicot, fölöslegesen. A bosnyák és a szerb harcos gyanakvása, majdnem-kibékülése és fel-feltámadó gyûlölete elõre kiszámítható; nem becsülöm túl nagyra az olyan mûvet, amelyet minden gondolkozás nélkül én is meg tudnék írni, holott nekem arról a háborúról közvetlen tapasztalatom nincs. A film képi világa tárgyszerû, de semmi eredeti nincs benne, ha csak az nem, hogy a lövészárok nekem túl jól, túl gondosan megépítettnek tûnik. A jó mûvekbõl annyit már megtanultam, hogy egy ilyen elhagyatott lövészárok sáros, koszos, omladozó, emberi tartózkodásra alkalmatlan.
Valójában rendkívül illedelmes film ez, nem firtatja senkinek a felelõsségét, a nyugatiakét aztán végképp nem. Azzal a benyomással távozunk, hogy ez a Balkán reménytelen hely, kár is vele foglalkozni, ezek a balkániak ilyenek. Holott azzal a kellemetlen sejtéssel kellene távoznunk, hogy ilyen õrült háborúba a mai világon bárhol és bármikor viharos gyorsasággal bele lehet csúszni.
A múlt nélküli jellemek ugyan könnyen és jól játszhatóak, mégsem ébresztik fel a részvétünket. Egy családi fényképet tart a kezében az aknán fekvõ sebesült, miközben a német utász erõlködõ arcát nézhetjük, de a fényképet nem látjuk. Nem tudjuk meg, hogy került a szemüveges fiatal szerb a csapatba – erõszakkal sorozták be talán? Nem tudjuk meg, mi volt a bosnyák hõs elõélete – csak van valami szakmája neki, aligha volt mindig katona. Patikamérlegen méricskélt pártatlanságot szimatolok, és elkedvetlenedek. A bosnyák hõs megkínzott arcával egy tapasztalatlan, a bárgyúságig ártatlan szerb fiú sima arca van szembeállítva, nehogy bármelyiküket jobban megkedveljük a másiknál. Derék nõ az agresszív riporter, de nagyon keményre van fényképezve az arca, nehogy véletlenül õ legyen a legpozitívabb figura.
Nehéz háborús filmet csinálni a XX. században készült nevezetes filmek után, amelyek között nagy jugoszláv filmek is voltak – negyedszázada készítették el például a Reggelt –, és még nehezebb háborús filmet csinálni úgy, hogy a pénzt olyan országokból kell összeszedni, amelyek a jugoszláv háborúban sárosak lévén, elõre eldöntött közhelyet támogatnak, a „pártatlanság” közhelyét, amely a lelkiismeretüket nem borzolja. Csak nehogy az okokat kezdje valaki firtatni. Valójában mindenki ártatlan, az antik végzet okozta az egészet. Akiben a gyûlölet túlságos, az öl, és azt meg is ölik. Aki fegyvert fog, fegyver által vész el. Mintha ilyen egyszerû lenne.
Derék dolognak érezhetik a szponzorok, hogy részt vettek a Senkiföldje címû produkcióban, és annak érezhetik az alkotók; valami igazuk van is: ez a film valóban nem uszít se nyíltan, se leplezve. Nagy dolog ez is manapság, nyugtázom. Megérdemelten lehet díjakat kapni érte a mai világban, de azért a mûvészethez ez kevés.

Senkiföldje (No Man’s Land) – francia-olasz-belga-brit-szlovén, 2001. Rendezte és írta: Danis Tanovic. Kép: Walther Vanden Ende. Zene: Danis Tanovic. Szereplõk: Branko Djuric (Ciki), Rene Bitorajac (Nino), Filip Sovagovic (Cera), Katrin Cartlidge (Jane Livingstone). Gyártó: Noé Productions/Fabrica Cinema/Man’s Film/Judy Counihan Films. Forgalmazó. Budapest Film. Feliratos. 98 perc.