Kikötõi hírek
Az ígéret megszállottja
Banditák
Az igazság nevében
A nagyon nagy õ
40 nap és 40 éjszaka
Szerelem a végzeten
Kiss Kiss (Bang Bang)

Szedõbõl újságíró, Az özvegy apa és lánya új életet kezd, A múlt nyomában – így foglalható össze szalagcímekben Lasse Hallström legújabb filmje. A történet fõhõsének, Quoyle-nak (Kevin Spacey) is hasonlóan hangzatos címeket kell kiötlenie annál a kis helyi lapnál, ahol rábízzák a Kikötõi hírek címû rovatot. A deres homlokkal újságírói karrierbe kezdett Quoyle nagynénjét, Agnest (Judi Dench) követve jutott el a távoli New Yorkból a vadregényes Újföldre, ahol a felejtés reményében új életet szeretne kezdeni. A hûtlen asszonyt elérte a végzet – Quoyle felesége pokollá tette a család életét, amikor pedig elhagyta férjét, szeretõjével együtt tragikus autóbalesetben halt meg. A zsákutcába jutott családhoz ekkor érkezik Agnes, aki ráveszi unokaöccsét, és annak lányát, hogy térjenek vissza Újföldre, ahol egykor a Quoyle-ok éltek, és ahol még van remény az újrakezdésre. A provinciális kikötõfalu monoton, mégis új kihívásokat rejtõ világa, a család misztikumba burkolózó múltja és egy kezdõdõ, tétova szerelem kialakulása a hazatérés legmélyebb élményét váltja ki Quoyle-ban. Önmagára talál: nyomdászból, mások mondatainak szedõjébõl, az önálló szavak megalkotójává, újságíróvá lesz; gyökértelen városlakóból, múltját ismerõ, és attól szabadulni tudó férfivé, apává válik. Lasse Hallström filmjeiben a legnagyobb élményt a színészek érzékeny, puritán játéka, a képek szimbólumalkotó ereje adja. A Kikõtõi hírek képi világa sajnos a táj adta egzotikum keretbe foglalásában merül ki, a kitûnõ szereplõk pedig az olykor banálissá formált dialógusok lehetetlenségeivel küzdenek. Hallström E. Annie Proulx Kikötõi hírek címû bestsellerébõl készítette adaptációját. Érezni a romantikus szüzsé irodalmiasságát, de azt is, hogy a táj, a víz, az emlékek misztikuma miatt mindez filmre kívánkozott. A szél elragadta a házat, kiszakította a földben gyökerezõ kötelekbõl. Ilyen égi jel után ki ne hinne az újrakezdésben? Túl egyszerû képlet. Belefér egy szalagcímbe.

Mesterségbelileg hibátlanul sikerült az átplántálás, az egyik nyomasztó Dürrenmatt-kisregény cselekményének amerikai környezetbe való áthelyezése, mûvészi értelmet annál kevésbé nyert ez az eljárás. Mentesítette csupán a szereplõket a lélek svájci nyirkaitól, semmiért. Az irodalmi alap tiszteletére Sean Penn eltért ugyan a Játsz/ma (itt õ csak színészként szerepelt) mintaszerûen hollywoodi, feszítetten normakitöltõ filmnyelvétõl, de nem épp izgalmas irányba nyitott: az eurouniós középfajú drámák íztelensége felé. A havas hegyvidéken sorozatgyilkosra lesõ, Jack Nicholson-alakította nyugdíjas zsaru jobb holmikban és jobb gépjármûveken közlekedik, mint magyar kollégája a Fehér György-féle Szürkületben (amely szintén Az ígéret nyomán készült, de nem az euroszokvány képi dialektusát használja), ezek mégis dúsgazdagok hozzá képest, a létezés sûrû nektárját isszák. Penn nyomozója körül jelentéstelen a táj, nem itatja át õt semmivel. Kulturáltan bemutatott szomorú sorsa csak tolakodó illusztrációja annak, hogy derék ember szavatartó szorgalma, társuljon bár ügyességgel és bátorsággal a jó ügy oldalán, akár a vigasztalan nyomorúság állapotáig is vezethet, ha jön a pech.

Már egy ideje valami keserves igyekezetféle érezhetõ Barry Levinson munkáin. Rendezõi rentabilitásának bizonygatása egyre kínosabb mutatványokra sarkallja. Levinson nem tartozik a jellegzetes kézjegyû rendezõk közé, ami amúgy még korántsem a világ vége, elvégre Hollywood nagy, munka akad bõven. Csak ne lenne ez az állandó kényszer filmet rendezni! A hiba nem a saját élményanyagból gyúrt nosztalgia-mozikkal van (úgymint Diner, Avalon, Liberty Heights), sokkal inkább az életmûben jóval gyakrabban jelentkezõ mûfaji próbálkozásokkal. Levinson ezekhez (sci-fi, thriller, gengszter-eposz) ugyanis nem ért, de nem riasztja a kudarc, és mindig akad egy balek, aki bedõl az egyszeri Oscar-díjasnak. A Banditák ezúttal arra adott alkalmat, hogy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök átdolgozását szúrja el. Hõseink – Willis, a sármos öklözõ és Bob Thornton, a hipochonder slemil – bankrablók, az a nagy trükkjük, hogy az akció elõestéjén becsöngetnek a mit sem sejtõ bankmenedzserhez, s miután családja körében eltöltötték az éjszakát, reggel munkába kísérik a megszeppent családfõt és kinyittatják vele a széfet.
A fiúk kedvesen bárgyúak, a légynek sem ártanának, hírük hamar terjed, népszerûségük gyorsan nõ.
Adott tehát, ötletszinten legalábbis, a screwball, a western-romantika és a mítoszteremtõ kisvárosi folklór ígéretes keveréke, amit azonban Levinson képtelen filmmé sûríteni. Bankrablóink és kényszerû szállásadóik összezártságából éppúgy hiányoznak a gegek, mint a két fõhõs egymás közti perlekedéseibõl. Alig valamivel sikerültebb a nõi szereplõ beiktatása: a fiúkat egymásnak ugrasztó excentrikus menyecske (Cate Blanchett) színrelépésével mindössze annyi történik, hogy ettõl kezdve nem kettõ, hanem három jobb sorsa érdemes színész tehetetlenkedik a vásznon.

Arnold Schwarzenegger két szerepben hiteles: amikor gépet játszik, illetve amikor a gép paródiáját játssza. Schwarzenegger, ez az öregedésnek indult ráncos hústorony, olyannyira abszurd jelenség, hogy nincs az a valós környezet, amibõl ne tûnne ki ormótlanságával. Ezért aztán minden arra irányuló filmes próbálkozás, amely emberi (érzõ!) lényként akarja bemutatni hõsünket, hamvában holt vállalkozás. Ugyanúgy röhejes gyerekével játszó családapaként, mint családját gyászoló hõs tûzoltóként. A példa a lehetõ legfrissebb, Az igazság nevében nyitányából való. Arnold, az akcióhõs, legfélelmetesebb ellenfelével, az érzelmek színészhez méltó kifejezésével küzd. Nagy megkönnyebbülés neki is, nekünk is, amikor végre (de nem elég hamar), a gyilkosok után eredhet. A nemzet és hõsünk ellensége egy: a terrorista. Az igazság nevében a szeptemberi eseményekre való tekintettel a tervezettnél csak hónapokkal késõbb került ki a dobozból. A film elején pokolgép robban egy amerikai nagyváros kellõs közepén, civilek tucatjainak halálát okozva. A jelenet még akkor is szíven üt, ha tudjuk, rendeltetése itt csak annyi, hogy Arnold késõbb jogos felháborodásában dönthesse romba a terroristáknak otthont adó Kolumbiát. Az igazság nevében a Jack Ryan-szériából való Végveszélyben ócska paródiájának hat. Mindkét mozi ugyanaz akar lenni: az értelmet célzó thriller, a zsigerekre apelláló akciófilm és a nemzeti érzelmeket ébren tartó hõstörténet keveréke. Ugyanaz a hõsük (a cserkészlelkû dicsõ amerikai), ugyanaz a helyszínük (a kolumbiai drogháború hadszínterei), ugyanolyan könnyedén és magasról lesajnálhatók, s ugyanúgy nem akarnak mást, mint hollywoodi módra szórakoztatni. De ez csak az egyiknek sikerült.

A Farrelly fivérek az altáji humor programadóiként híresültek el nyolc évvel ezelõtt Dumb és Dumber címû, finoman fogalmazva ellentmondásos filmjükkel, és ezt követõ munkáikban tovább erõsítették pozíciójukat az alpári vígjátékok sztahanovistái közt. Ám várható volt, hogy idõvel ráunnak az egészre: legfrissebb opusukban a kurafiak szakítottak mindeddig makacsul következetesnek látszó szemléletmódjukkal, mely szinte kizárólag a testnedvek tengerében feredõzõ és a politikai korrektség hínárjában vergõdõ figurák számára biztosított terepet filmjeikben.
A nagyon nagy õ mintha a PC-terrorral dacoló mozik szülte trend ellenhatásaként készült volna. Hal, a nõkben csupán azok fizikai paramétereit értékelõ figura szemlélete egy hipnózis során megváltozik: a kúra után már csak a hölgyek belsõ tulajdonságait képes észrevenni, és azok küllemével szemben vakká lesz. Amikor találkozik a másfél mázsás, ám tündöklõ lelkületû békehadtestbeli Vénusszal, elsõ látásra beleszeret, és hiába igyekeznek barátai lebeszélni a liezonról az érzelmeiben megátalkodott hõst, õ nem tágít. Külcsín és belbecs ellentmondása azonban idõvel napvilágra kerül, és Halra – szó szerint – ráomlik a valóság.
A filmet azonban nem kell temetni. Igaz, a vaskosabb gegek ezúttal hiányoznak, a poénok éle azonban alig csorbult. Annak ellenére sem, hogy a Farrellyk méterekkel hátrébb léptek a közönség provokálását illetõen: A nagyon nagy õ kifejezetten érzelmes, sõt – a végkifejlet felé közeledve – még érzelgõsnek is mondható darab. A direktorduó rajongóinak kemény magja feltehetõen visszalépésként értékeli majd, a film szédületes sikere az Államokban azonban azt jelzi, hogy a közönség jelentõsebb – „horizontálisan hátrányos helyzetû” – része díjazza a rendezõk erõfeszítéseit. A megaláztatás elviseléséért folytatott harc egyszerre humoros és megrendítõ: a Farrellyk ezen – egyrészt emelkedett, másrészt lapos – gondolat jegyében forgatták új mûvüket, pályájuk során most elõször bizonyítva, hogy a szõrös mellkas érzõ szívet takar.

Az amerikai tinivígjátékok egy évtizede tartó sikerszériája mintha megszakadt volna az elmúlt évben. A tavalyi termés azt jelezte, hogy az alpári és vaskos gegekkel dolgozó filmek már alig képesek valami újat hozni (a Már megint egy dilis amcsi film címû paródia elkészülése beszédes tény), ezért a rendezõk a hagyományosabb szubzsánerekhez fordultak, hogy azokkal oltsák be a halódásnak indult mûfajt. A romantikus vígjáték tálcán kínálta magát: az olyan „szemérmesebb” produkciók, mint A tíz dolog, amit utálok benned vagy A csaj nem jár egyedül már e mûfaj részbeni ihletésére készültek.
A sztenderd tinikomédiákhoz hasonlóan 40 nap és 40 éjszaka sem egyéb, mint az amerikai testkultusz hamis dallammenetekkel teli himnusza, viszont nem az altáji humorral operáló darabokhoz tartozik, hanem fenti, a gusztustalanság ábrázolásában mértéktartóbb, és a romantikus vígjáték örökségét is vállaló vonulathoz sorolható. A film fókuszában a szexus generálta téboly áll: hõsünk szerelmi csalódása után a promiszkuitásba veti magát, ám hamarosan megcsömörlik ettõl, ezért papnak készülõ bátyja sugalmazására teljes önmegtartóztatást fogad a nagyböjt idejére. De mikor máskor jelenne meg a színen élete nagy szerelme, ha nem épp önként vállalt cölibátusának elsõ napjaiban?
A két évtizede tisztes iparosként boldoguló másodvonalbeli direktor, Michael Lehmann (Hudson Hawk; Vonzások és állatságok) jegyezte film inkább romantikus, mint vígjáték, bár végeredményben nem is olyan rossz a mérlege: a színészek önfeledten bohóckodnak az egyes pontokon sitcomba csúszó jelenetekben, és úgy tízpercenként elcsattan egy-két elevenebb poén is. Igaz, ezek legkevesebb, mint fele nem az alkotók, hanem a magyar fordító leleményességét dicséri.

Hát igen. Kensingtonban (és környékén) már suttogták. Mindnyájan sejtettük valahol. Holmi kósza sejtések helyett mostantól itt a bizonyosság: a Végzetet, a könyörtelen és megvesztegethetetlen Fátumot az amerikai forgatókönyvírók irányítják.
Némi szerepet persze kénytelenek hagyni egypár széthányt ruhadarabnak – Szophoklész bizonyára azért nem tudott felnõni a happy end magasságáig, mert a görögök nem a Bloomingsdale-ben vásárolták a tógáikat –, két helyes-kedves ellenkezõ nemû fiatalnak és a fiatalok szubrett, illetve táncoskomikus szerepet betöltõ barátainak. A Fiú meg a Lány a karácsonyi vásárlási láz utolsó pár kesztyûjénél egymásba gabalyodnak – innentõl már csak az a kérdés, hogyan és miként lehet õket rávezetni, hogy aktuális életük párja helyett a másik a csillagok által küldött nagy Õ.
Ehhez kell 1 db elhagyott bõrkabát (nõi), 1 db elhagyott sál (férfi), 1 db csillagkép (a Cassiopeia), esküvõi elõkészületek (a másikkal), romantikus lánykérés térdig rózsasziromban (a Miért éppen Alaszka? legszívdöglesztõbb szereplõjével), ide-oda rohangálás (a fõszereplõ John Cusack egykori lakótársával). És persze hóesés. Sir Lancelot szíve hölgyéért rettenthetetlenül megvesz egy rémes lila zakót, megküzd a rémséges bolti eladóval és elszántan nyomába ered az elveszett bakszámlakivonatnak. Szíve hölgye lázasan tanácstalankodik a misztikus álkelta tubás két számmal kisebb jegygyûrûje és tûzrõlpattant, csúnyácska barátnõje segítségével. A forgatókönyvíró mindeközben elszántan azon munkálkodik, hogy ezek ketten másfél órán keresztül mindig majdnem elveszítsék egymást.
A végeredmény olyan, mint a film eredeti címe, a találkozást elindító kávézó neve: Serendipity. Jól hangzik, de nem jelent semmit.

Stewart Sugg thriller-komédiaként reklámozott alkotásának igazi meglepetését nem a fergeteges rendezés, hanem a Chris Penn által hozott Bubba-remeklés jelenti. A Kiss Kiss (Bang Bang) tõle válik felejthetetlenné. Pedig Stellan Skarsgardot felülmúlni, önmagában sem kis színészi teljesítmény.
Chris Penn egy harminc körüli, betegesen elhízott, mentálisan ötéves férfit/fiút/óriáscsecsemõt játszik, aki még életében nem lépett ki a családi otthon falai közül. A  sors úgy hozza, hogy "bébiszitteréül" szegõdik egy alkoholista, kemény fickó: Felix. A nézõnek végig az az érzése, hogy Bubbát nem színész hozza, hanem valaki önmagát alakítja, aki anno nem egészségesnek született. Nem egy elliliomosodott lélekrõl van szó, hanem egy százhúsz kilós érzékeny és törékeny gyermeket látunk. Ártatlan és egyszerû. Megrendítõen gyengéd. Bájos. Hatalma: a határtalan bizalom. Nem érdekbõl, nem haszonból, hanem szabadon bízik. Mindenkiben. Nem érte el a sikerhajhászás, az egymáson átgázolás légüres tere, a cinikus objektivizmus, a pszichikus devalváció. Könyvet lehetne írni arról, ahogy odabújik – a mélyhûtött valóságban élõ – "bébiszitteréhez", lángoló gyermekséggel, tiszta tekintettel. Nem színészi bûvészmutatvány ez a Szent Nézõ ájult ámulatát kivívandó, hanem a személyiség szabadon engedése. Én, a gyermek, aki gyenge vagyok, aki védelemre szorulok, szeretnék mindenkit védelmembe venni…
Kis is ez a Chris Penn alias Bubba? Bármilyen hihetetlen, de Sean Penn
kisöccse, aki tizenhat évesen Coppola Rablóhalában debütált, és
szakmai pályájának mélypontját követõen Tarantino Kutyaszorítóban címû filmjében érezte elõször úgy, hogy megjegyezhetõ a neve. A csendes években újrakezdte
kick-boxing  karrierjét, az amerikai bajnokkal, Don Wilsonnal is ringbe
szállt. Mindezek után mit lehet mondani? – Benne voltam a csodában.