A német karmester a XX. század elején színre lépõ második nagy dirigensnemzedék egyik legjelentõsebb képviselõje volt.

Inter arma silent Musae – tartja a cicerói mondás: háborúban, fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Ám Wilhelm Furtwängler 1940 és ’45 közötti munkásságával, a második világháború alatt készült felvételeivel kapcsolatban úgy vélem, éppoly tévesnek bizonyul ez a mondás, mint Adornónak az Auschwitz utáni költészetre vonatkozó elhíresült – hangzatos és szentenciózus – kijelentése. A nagy mûvészet ugyanis sohasem elõtte, hanem mindig közben és utána születik. A mûvészet ott kezdõdik.
Wilhelm Furtwängler (1886–1954) német karmester – Arturo Toscanini, Bruno Walter és Otto Klemperer mellett – a XIX. század végén, a XX. század elején színre lépõ második nagy dirigensnemzedék egyik legjelentõsebb képviselõje. Elõadó-mûvészetének középpontjában a német romantika, mindenekelõtt a három „B”: Beethoven, Brahms és Bruckner zenéjének tolmácsolása, valamint Wagner és Richard Strauss mûveinek elõadása állt. Munkásságát három szakaszra szokás osztani: a második világháború elõtti (korai), az életmûvének középpontjában álló háborús (1940–45), illetve a háború utáni (kései) idõszakra (1947–54). Furtwängler a húszas évektõl, illetve az 1945 és 47 közötti szilenciumot követõen egészen haláláig a Berlini és a Bécsi Filharmonikusok vezetõ karmestere volt – felvételeinek legnagyobb részét e két zenekarral készítette.
A nagyok között Furtwängler ugyanakkor Toscanini „ellenpólusa”: minden szempontból az olasz Maestro tökéletes ellentéte volt. A kiváló zenekritikus és zenetudós, Pernye András egy igen találó megjegyzése szerint „ha a legnagyobb karmesterek egyéniség-színskáláját valaki egyszer megfejtené, a két szélsõ pont, a két, egymást kizáró véglet, a fehér és a fekete – valószínûleg Toscanini és Furtwängler lenne…”. Szintén hozzájuk kapcsolható a XX. század zenei elõadó-mûvészetének történetében korszakhatárnak tekintett 1954-es esztendõ: ez volt Furtwängler halálának és Toscanini végsõ visszavonulásának éve.
E két nagy karmester olyan ellentétpárt alkot a zenei elõadó-mûvészetben, mint Goethe és Schiller vagy Tolsztoj és Dosztojevszkij az irodalomban, illetve hogy filmes példákat említsünk: Eisenstein és Tarkovszkij a szovjet-orosz film, vagy egészen más szempontból Fellini és Bergman a modern filmmûvészet történetében. A filmes párhuzamoknál maradva: Toscanininek Eisenstein és Fellini, Furtwänglernek pedig Tarkovszkij és Bergman felel meg. Toscanini és Fellini a derûs dél „homéri”, latin, katolikus mûvésze; Furtwängler és Bergman viszont a borús észak ossziáni, germán, protestáns alkotója.
Más szempontból vizsgálva a kérdést: a Toscanini-elõadások feszes ritmikája, pontossága és gyors tempói az Eisenstein-filmek lendületes tempójával és montázstechnikájával mutat rokonságot. Míg Toscanini és Eisenstein éles acélpengével rajzol, addig Furtwängler és Tarkovszkij széles ecsettel dolgozik: a hosszúság és a lassú tempó Furtwängler (kései) elõadásainak és Tarkovszkij filmjeinek közös sajátossága. Míg tehát Toscanini és Eisenstein a gyorsaság, addig Furtwängler és Tarkovszkij a lassúság feszültségkeltõ hatása és kifejezõereje révén törekszik egyazon cél: a drámai hatás elérésére. Sztravinszkij egyik szarkasztikus megjegyzése is a két karmesteróriás „tempóvételének” különbségre utal – Toscanini: Herr Professor von Schnell, Furtwängler pedig: Herr Doktor von Langsamer. Fontos adalék lehet még a Furtwängler–Tarkovszkij párhuzammal kapcsolatban, hogy Tarkovszkij a Sztalker nyitó- és zárójelenetének beethoveni Örömóda-montázsához minden bizonnyal Furtwängler 1942-es berlini elõadásának szovjet Melódia-kiadását használta.
Végezetül Furtwänglernek a náci rendszerhez való viszonyáról megjelent bõséges szakirodalom magyarul is olvasható részére utalom az olvasót: elsõsorban Horváth Iván Beethoven IX. szimfóniájának Furtwängler-féle háborús felvételérõl szóló esszéjére (2000, 1995/2.), Richard Aczelnak a „Furtwängler-ügyet” részletesen taglaló írására (2000, 1998/12.), s végül Norman Lebrecht a nagy karmesterek magánéletét és közéleti szerepvállalását vizsgáló könyvének (Maestro! – A karmestermítosz, Európa, 2001) Furtwängler-fejezetére (129–144.). A szakirodalom, illetve Szabó István legújabb filmje alapján, de mindenekelõtt Furtwängler háborús felvételeit hallgatva döntse el mindenki maga, vajon tényleg hallgatnak-e azok a Cicero által is emlegetett múzsák.