A negyven éve halott Marilyn Monroe védtelenül egy New York-i metrómegállóban, Milton H. Greene fotóján.

Az egyik kedvenc képemen Marilyn – azt hiszem, az alsó manhattani City Hall Station a helyszín –, egy tábla mögé bújva áll, nem éppen vidáman. Igaz, nem látható rajta a szokott szomorúság sem. Mégis ezt a képet választottam, hogy róla és a szomorúságról vagy a szomorúságáról írjak, mert annak idején ez a kép segített megérteni a magam és a Marilyn fanok rajongását; ez segített tisztázni, miért az olthatatlan izgalom és szeretetvágy, ami elfog képeit, nem pedig elsõsorban a filmjeit látván; miért hogy annyit álmodoztam róla, és lett számomra, legalábbis kamaszkoromban, a nõ kvintesszenciája. (Volt idõ, amikor szorongva mertem csak beengedni barátaimat a szobámba, mert a falakon, körös-körül, mindenhol Marilyn képek voltak.) A képet Milton H. Greene készítette. Nagyon érezte, mikor kell Marilynt lekapni, a fotó David Klein Quintett My Marilyn címû szép kiállítású cédéjének könyvecskéjében is benne van. (Maga az album, amin a zenekarvezetõ édesanyja énekel, szintén a szomorúság felé viszi el a Marilyn által is elõadott dalokat, még a Diamonds are a girls best friends-et is.) Mégsem az ismertebb fotók közül való. Persze azt azért tudni illik, hogy Marilyn mögött mindig ott volt egy fotós, mindig ott lébecolt valaki egy Leicával a kezében, és Marilyn csak némelykor volt rest arra, hogy belevillantson egy olyan igazi marilynes mosolyt a gépbe. Tehát annyi fotó van róla, mint égen a csillag, az albumok többsége mégis csak a kábé öt-hatszáz legismertebb Monroe-képbõl építi fel anyagát. Egy átlagos embert élete folyamán jó, ha százötvenszer lekapnak, míg õt cirka négyezerszer fotózták le, vagyis nem egyszerû a választás. E megidézett és méltatlanul hanyagolt kép olyan, mintha valaki lesbõl támadva készítette volna. Ekkor Marilyn már elég híres volt, majdnem képtelenség, hogy metróval ment volna csúcsidõben. Nem lehet persze biztosan tudni, hogy csúcsidõ van, de kellõképpen nagy ahhoz a nyüzsgés, hogy ez feltételezhetõ legyen, másrészt érezhetõ, hogy a kattintás valamikor délután négy és öt között történt. A fotókon legtöbbször sejthetõ a napszak, de jelen esetben talán kevésbé, hiszen metróban vagyunk. Mégis, a közeledõ arcok és alakok olyanok, mintha munka végeztével igyekeznének hazafelé. Egy ballonkabátos férfi, egész testében elõre dõlve figyeli az oszlop mögé húzódó Marilynt. Amit látunk, fikció, mégis, olyan bátorsággal meri elhitetni magáról az ellenkezõjét, hogy már-már hajlamos a kép nézõje azt gondolni, mûvésznõnek hétköznapi attrakcióját látjuk: megpróbálkozott a lehetetlennel, ismeretlen, hétköznapi emberként élni New Yorkban. Aztán egy férfi a nyomába szegõdött, felismerte, és követni kezdte. Marilyn lefutott a metróba, de a szerelvény elhúzott elõtte. Megbújt egy oszlop mögött, azt gondolván, a férfi, aki egyébként egyáltalán nem volt neki unszimpatikus – végeredményben egy teljesen normálisnak mondható, középkorú férfi, akinek biztos van családja, és nem követ el a jelenlétében semmi perverziót –, majd leszáll róla, lekopik, elmegy, de nem, ott van és nézi, nem hisz a szemének, szeretne megbizonyosodni arról, hogy valóban Marilyn Monroe-t látta az imént. Közben már hallani a közeledõ újabb szerelvényt, kicsit már tolja maga elõtt a szelet, de huzat nincs még, mert a jelenlevõknek sem a ruháját, sem a haját nem borzolja. Arthur Miller (és a sokkal kevésbé hiteles Norman Mailer is, aki felül mind a pletykáknak, mind Marilyn hazugságainak) elmesél jó néhány esetet, amikor Monroe alig tudott szabadulni a rajongóktól. Volt, hogy éppen vízbe nem fojtották. Miller észrevesz olyat is, amit – akkor már – felesége, szerencsére nem: egy japán férfi a cummingsot olvasó asszony mellett onanizál, miközben Marilyn szagából merít cselekedetéhez ihletet. Ennek a metrós képnek az a pikantériája, hogy a nézõ simán a képet készítõ Greene helyébe képzelheti magát, vagyis neki áll meg Marilyn Monroe, õ leplezi le. Belép a fikcióba. Ebben az ügyesen megcsinált jelenetben ott van annak a lehetõsége, hogy láthatjuk – az éppen negyven éve meghalt – mûvésznõt testközelbõl. Átélhetjük, mennyire jó híres embert látni, mert, leszámítva a zavart, bizony jó: témát ad sok esti beszélgetéshez, ami már önmagában is nagyon fontos dolog, és azáltal, hogy a találkozásról mesélünk, részesülünk a hírnévben, márpedig a hírnévben részesülni olyan, mint egy gyermekkori álom beteljesülése. Teljességgel egyet lehet érteni Finkelkrauttal és másokkal, akik azt mondják, hogy a hatalom ma nem annál van már, akinél a pénz, hanem annál, aki a lehetõ leghosszabb ideig le tudja kötni a nézõk figyelmét. Együtt utazni Marilynnel egy metrókocsiban – már önmagában is nagyszerû, de van itt, ezen a képen még egy lehetõség, a szóba elegyedés lehetõsége. Marilyn ugyanis olyan védtelen és védtelenségében olyannyira bájos, hogy bizony itt látszik az alkalom, oda lehet menni, meg lehet kérdezni, tudunk-e valamiben segíteni. És még ha el is utasít, ami valószínû – tegyük hozzá, Monroe nem volt buta szõke, de társadalmi gyökerei miatt is eléggé közönséges lehetett, legalábbis ez derül ki Truman Capote novellájából és Miller visszaemlékezéseibõl egyaránt –, nagy valószínûséggel valami olyasmit mondana: „Jaj, ne már, hagyjál, van elég bajom!” – akkor is: beszéltünk vele. Igen. Ez már nem csak a hírnévbõl való részesedés, ez már valami boldogságszerû érzés. Ez a nõ, akinek szeretetvágya annyira bódító volt, képeinek jelentõs részén megszólítható, szomorú szépség. Megvan benne az a világi szomorúság, amirõl a Biblia beszél. Vigaszra szorul, támogatásra. Mailer azt írja, szegény kis apátlan árva, mert meglátja benne ezt a mérhetetlen szomorúságot, ami akkorára gerjeszti a férfiak vágyát, hogy a világ leghíresebb nõjévé teszik. Ennek a szomorúságnak hátterében – leszámítva saját egyéni sorsát, gyermektelenségét, a tucatnyi abortuszt, a szülõk hiányát – az húzódik meg, hogy Marilyn sohasem lehetett önmaga. A férfiak többsége úgy érzi, hogy õ lenne az, aki segíteni tud ezen a nõn, aki ki tudja elégíteni, aki gyermeket tud neki nemzeni, aki mellett kiteljesedhet, mint színésznõ, csakhogy valószínûleg igaza van a nagyképû Hawksnak (Filmvilág, 2001/12.), aki a Szõkék elõnyben címû vacakot rendezte: Marilyn nem volt színésznõ, nem mûködött drámai szerepekben, sajnos a Kallódó emberekben sem jó. Nagy vágya volt, hogy eljátssza Grusenykát A Karamazov tesvérekbõl, de valószínûleg félreérti, aki azt hiszi, hogy konkrétan erre a szerepre vágyott. Sokkal inkább arról van szó, hogy Grusenykával azonosult legjobban, úgy tudott szenvedni (és valószínûleg inni is), mint egy szláv; úgy tudott, olyan hatalmas gesztusokkal szeretni és gyûlölni, és bûnbocsánatot gyakorolni. Marilyn volt az elsõ nõ, akit Hollywood, pontosabban a Fox, megcsinált, és saját kénye-kedve szerint alakított. Ha megnézzük az egyik elsõ szerelme és fotósa, a magyar származású Dienes András felvételeit, azon egy szende, szinte átlagos, turcsi orrú, kicsit mangalicapofájú kiscsajt látunk. Jó néhány plasztikai mûtét után lesz Marilyn Monroe-vá. Megannyi filmben látható ez az átalakulás, a két Marilynt többnyire nem ugyanaz a színésznõ alakítja. A hírességek ilyesfajta alakítása azóta bevett gyakorlat. (Ha egymás mellé tesszük Cher korai és mostani fotóit, nem hisszük el, hogy a régi képen az egykori Cher van.) A Strasberg házaspár kreált Marilynnek egy személyiséget is. Marilyn nem hitt a saját tehetségében, ahogy Hawks is mondta, nem érezte sohasem biztosan, hogy színésznõ lenne, mert nem volt az. Olyan helyzetbe került, mint a munkavállaló, aki hazudott a felvételekor, és ezért olyan munkával bízták meg, amihez kevés a végzettsége, minden áldott nap szorongva indul el a munkahelyére, fáj reggelente a nyaka, és alig várja, hogy felmondjanak neki. Este pedig, hogy lelazuljon, meg kell inni „valamit”. Donald Spoto, a leghitelesebb Monroe-életrajz szerzõje írja: „Valóban arra törekszem, hogy megtaláljam önmagam – mondta Marilyn egy újságírónak –, és a legjobb módja, hogy ezt megvalósítsam, ha megpróbálom bebizonyítani magamnak: színésznõ vagyok.” Monroe harminc filmben szerepelt, kétségtelen van, ami miatta is jó, például az Aszfaltdzsungel vagy a Van, aki forrón szereti, és van, ami csak azért nézhetõ, mert szerepel benne, például a Soha vissza nem térés folyója vagy a Niagara, de nem lett színésznõ. Elvist, aki egy bugris volt, látszólag nem érdekelte, elbaltázta-e a személyiségét (hiszen dalból volt a lelke és fonott kalácsból a kerítése) vagy sem – ezzel szemben Marilynt, aki vele kábé egy idõben indult, megviselte és teljesen kifosztotta, megalázta a hírnév, és a lelkét kitolta a fenekén (beöntésekkel fogyókúrázott). Még a legtüneményesebb képein – például amelyiken az Yves Montand és Simone Signoret házaspár társaságában tömi szájába a sütit – sem látszik boldognak. Az utolsó általa leírt sorok a következõk voltak: „Bárcsak sikerülne boldoggá tennem téged, akkor sikerrel járnék a világ legnagyobb és legnehezebb dolgában, vagyis abban, hogy egy embert tökéletesen boldoggá tegyek.” A félbemaradt levél Joe DiMaggiónak szól, ami szintén igazolja Spoto feltevését, miszerint Marilyn nem akart öngyilkos lenni. Szó sincs persze a Kennedy fiúkról, nincs benne a kezük, alig ismerte õket, nem volt sem Robert, sem az elnök a szeretõje. Marilynt valószínûleg a pszichológusa mérgezte meg, feltehetõen nem szándékosan adagolva túl a nyugtatóját. Marilyn, aki végigkamuzta az életét, DiMaggióval mindig õszinte volt. Miller szerint a nagy dolgokban nem hazudott, csak az aprókban, fõleg a sajtónak, aki szerette, ha kedvence a bolondját járatja vele. Marilyn azért is hazudott, mert nem volt vágya az igazság kimondása. Sokkal egyszerûbbnek vagy rövidebbnek látszott valami hazugságot mondani – de azért is hazudott, mert szeretett múltat kreálni magának, meg hogy még jobban sajnálják, és ily módon könnyebben megbocsássanak neki, megbocsássák például a rosszabb alakításait vagy a butuska beszólásait, de arra is jó volt, hogy megerõsítse a szomorú nõ imázsát, mert igenis tisztában volt azzal, hogy a belõle áradó szomorúság képes felajzani a megmentésére és szolgálatára mindig kész férfiakat, akik alig várják, hogy bebizonyítsák: õk a legalkalmasabbak egy ilyen szép védtelen nõ megvigasztalására. A korai Madonna, aki csak a karrierért mindenre képes nõt látta meg Marilynben, szánalmas, amikor utánozni próbálja, de nagyon jellemzõ, amit Marilyn-imitátorként csinál. A Marilyn-jelenség vizsgálói, Spotótól és néhány írótól eltekintve abból indulnak ki, hogy Marilyn volt az ötvenes évek nõideálja; õ volt az a nõ, akivel mindenki le akart feküdni, korra, nemre, fajra való tekintet nélkül. Nem veszik észre a szomorúságát, csak azt, hogy „volt benne valami, valami forró”.
Marilyn után indultam, miután bejött a szerelvény, és a másik rajongó lekopott, ezért vettem észre ezt a méltatlanul elfedett és elfeledett bánatot, amelyrõl eszembe jut Anatole France mondása: „Örvendezzetek, a szomorúság maradjon az evilági boldogoké.” Talán csak a szexbombát látnám benne, holott nem is az esetem, de semmi több, ha nem eredek amiatt a fotó miatt a nyomába. 
Most már el tudom képzelni, ahogy otthon mezítláb (kifestett lábujjkörmök) lebotorkál a hálószobájából, a hallban üldögélõ Úr elé (nem Jézus elé, mert a Millerrel kötött házassága nyomán a zsidó hitre tért), no smink, csak a szomorúság. Az Úr, a hallban ülve nézi kócosságát, nem tud betelni a szépségével, és azt mondja, „kedves lányom, mi a baj”, mire Marilyn azt feleli, „nem ezt akartam atyám”, és az elsõ férjére gondol. Meg Los Angeles-re, a gyerekkorra. „Miért esel a szomorúság bûnébe lányom, ha ekkora olthatatlan szeretet van benned”, kérdezi az Úr. Marilyn csapzott hajába túr. „Van ott maga mögött egy üveg válium, adja már ide, legyen szíves.”