Mágikus történet – a történet mágiája Kamondi Zoltán filmjében.

Világunk voltaképpen történetszegény. Hangyaszorgalmú német szaktudósok kutatómunkájának eredményeképpen kijelenthetõ, hogy az emberiség szellemi tõkéje ebben a tekintetben mindösszesen háromszázvalahány alaptörténet. A többi imitáció és variáció.
Sorsváltozatból kevesebb áll rendelkezésünkre. Egy tucat talán. 
Alapvetõ kérdésbõl pedig még ennél is kevesebb jutott. Némelyek szerint csupán egyetlenegy, és az is meglehetõsen rövid: mivégre vagyok?
A Kísértések valahol errefelé tapogat; a fõhõs, a húszéves Marci az alapkérdéssel szembesül, míg sorra megkísértik õt a számára lehetséges sorsváltozatok az alaptörténetekbõl szõtt – ezért hát innen-onnan ismerõs – mese keretében. 
Ezúttal valóban mesérõl van szó, otthonos „Egyszer volt hol nem volt”-tal induló, és varázslatos – noha logikus – véget érõ, legjobb pillanataiban mágikus erejû mesérõl.
Az õsi keretet korunk hétköznapi konfliktushelyzetei töltik ki: gyermekét egyedül nevelõ anya, apátlan, férfitámasz nélkül az életnek nekivágó majdnem-kamasz. Ám ugyanezek az élet-panelek tekinthetõk akár egy klasszikus sorstragédia elemeinek is. Hiszen a féltékeny anya elûzi házából fia ifjú szeretõjét, s ezzel elkergeti agyonszeretett gyermekét is, aki titokzatos módon eltûnt apja keresésére indul, ám mivel köti esküje, hogy nemzõje elõtt nem fedi fel kilétét, rangrejtve szolgálatába áll: hátha így kitudja atyja és anyja nászának titkát… Az alapképlet olvasható így is. (Noha a film egyik adóssága, hogy a jól felépített történet múltba veszõ kiindulópontja, vagyis Anna – az anya – és Tibor – az apa – kapcsolata tisztázatlan marad.) 
Bár egyértelmû, hogy a Kísértések tere és ideje az itt és most, a képek mégis kortalanságot sugallnak – ezt csak tovább erõsítik a tárgyi világ szélsõségei. Mintha évszázadok választanák el egymástól az egyes jeleneteket. Az egyikben a fõhõs a felázott szántóföldön ülve kölcsönbugylival pucolja a vereshagymát, s közben két láda tisztított hagymáért tíz éves cigánylányfeleséget vásárol magának, a másikban mobillal az Internetre kötött laptop számítógépével hajtja végre bravúros hackermanõverét, feltörvén egy bank biztonsági rendszerét. E kettõsség nem döcögõs logikátlanság, hanem a film összeférhetetlen elemekbõl ácsolt szerkezetének és erre épülõ ironikus világnézetének alapja. Íme néhány lehetséges sorsváltozat. Hiszen Marci elõtt nyitva áll a nagybetûs élet. Épp úgy lehet belõle fekete sárba ragadt, filléres babra munkával veszõdõ idénymunkás, mint korunk hõse, rokonszenves bankrablóval kombinált délceg cyberkalóz.
Persze történhet vele más is. Elmerülhet anyja fojtogató ölelésében, ha úgy tetszik kiskorú maradhat élete végéig – Anna rajongása, a különleges tehetséggel megáldott egyke iránti túlhabzó, már-már szerelmes szeretete lehetõséget kínál erre is. Vagy járhatja frissen megismert apja útját, melynek állomásai: lélektelen robot, reménytelen adósságcsapda, még reménytelenebb alkoholizálás. Vagy követhetné anyja új szeretõje, a jól szabott mondatokkal operáló taszítóan pedáns vállalkozó mintáját – mármint ha képes volna elviselni, hogy Elek a legvadabb helyzetekben is olyan józan, mint egy menedzserkalkulátor. – Ezt nyújtja számára a „felnõtt világ”. Mindez persze inkább taszítja Marcit, mintsem valóságos kísértést jelentene számára.
Az igazi kísértés Elvira és Juli. A vonzó, egyetemista Elvira, a fergeteges szeretõ, aki éppoly természetességgel tekinti magáénak, vagyis „használja” és „tulajdonolja” a fiút, mint Anna. És Juli, a szántóföldön két láda hagymáért csupán a vicc kedvéért „bevásárolt” tíz év körüli cigánylányka, aki viszont a fiú tulajdonaként viselkedik. Halálosan komolyan veszi az archaikus szabályok szerint lebonyolított alkut; ha egyszer eladták, akkor meg is vették, tehát meg kell szolgálnia az árát. És igyekszik is hasznossá tenni magát. Mivel az õseitõl örökölt különleges képesség révén apróbb tárgyak eltüntetésre is képes, tudását Marci szolgálatába állítja, és hamarosan nélkülözhetetlen társsá, sõt tettestárssá válik. A csacsogó kislány bõrébe bújt, túlvilággal cimboráló vajákos meg a laptoppal rohangáló kompjúter-mágus komikus bankrabló-kettõssé növi ki magát. Juli használni akar, és arra vágyakozik, hogy használják. Fekete szemében a gyerekes ragaszkodás és az asszonyi hûség rajongásával ragad „urára”. Nem tréfál. Holtomiglan, holtodiglan. Ám amikor a gyermeteg ügyeskedés és a nõi ravaszság ötvözete Marci ágyába hajtja, és a fiú ingerülten ráordít: „Baszni mással akarok, téged pedig taníttatni foglak!” – kétségbeesik.
Aki húsz éves, határmezsgyén áll. A gyerekkor már messze, a felnõttkor közel, és egyre szorongatóbb a döntés kényszere: merre induljon, mit tegyen, milyen mintát válasszon? És egyre gyakrabban merül föl a kérdések kérdése: mivégre vagyok? 
Kamondi Zoltán filmje derû és szorongás szálaiból szövi a hányattatások és vergõdések meséjét. A fiú ide-oda csapódik a kínálkozó lehetõségek között, meghõköl a felbukkanó sorsváltozatok láttán, közelít, majd menekül, és bárhogyan kerülgetjük a már-már kínosan ható fordulatot, csak ki kell mondani: keresi önmagát. S közben a helyzet kínálta csapdák mindegyikébe belelép. Börtönbe jut, szabadlábra kerül, anyját idegösszeomlásba hajszolja, majd egy huszárvágással úgy dönt: feleségül veszi Elvirát, aki börtönbe juttatta. Ez volna a megoldás, a kiút, a méltatlanul lapos happy ending. Ha lehetséges volna. Ha a Kísértések belsõ logikája megengedné. A kétségbeesett Juli vajákossága természetfölötti, romboló erõvé növekszik, mely megrontja-megfojtja az áruló, haszonlesõ Elvirát, majd varázsütésre eltünteti a föld színérõl a szülõi házat, valamennyi lakójával együtt. A rusnya városszéli betonbungaló helyén csenevész fák bólogatnak. Ami marad: a hûlt hely, az „egyszer volt, hol nem volt”, s a megválaszolatlanul maradt kérdés, a „mivégre?”
Kamondi filmjének jól eltalált stilizációja sikeresen ötvözi a hétköznapit és a túlvilágit, a valóságos és a képtelen alternatívák szélsõségeit. A Kísértések a komor, egyszer-egyszer drasztikus részletek ellenére mindvégig könnyed – noha távolról sem könnyû – film marad. 
És éppen a történet természetes gördülékenységének fényében tûnnek feleslegesnek a külsõdleges eszközök. Például a fekete-fehér és a színes nyersanyag a Magyar tarkában már kipróbált váltogatása. Bármi volt is az elvi cél, bármiféle rétegeket kívánt is megkülönböztetni vele a rendezõ, a két technika összemosódik, nyomtalanul elsodorja a mese ereje, s utórezgése pusztán annyi, hogy a nézõ nemigen emlékszik, vajon színes vagy fekete-fehér filmet látott-e? Szerencsére az ilyen külsõdlegességekbõl ez alkalommal sokkal kevesebb akad, mint amennyi Kamondi elõzõ játékfilmjeiben, a Halálutak és angyalokban és Az alkimista és a szûzben elõadódott. Talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, a stiláris letisztulás a Magyar tarka dokumentumsorozat ironikus-bensõséges portréinak is köszönhetõ. Kamondi romantikus világlátása alighanem a dokumentaristaként begyûjtött élettapasztalattal kapta meg azt a tõkesúlyt, amely a legnagyobb érzelmi hullámzás közben is egyensúlyban tartja. Hõsei vadromantikus figurák ma is, különcök, deviánsak, mágikus képességekkel bírnak, a szenvedélyeik vezérlik õket, a Kísértések története azonban nem vész bele vadromantikus túlzásokba és cirkalmakba.
A kis létszámú kamarajáték fõ erényei közé tartozik a kiváló szereplõgárda – ebbõl is kiemelkedik Miklós Marcell (Marci) és Kovács Julianna (Juli). 
És ami ennél is fontosabb: a meseszövés. Vagyis a történet. „A meseszerûség egyszerûen fogódzó számomra – nyilatkozta a rendezõ (Filmvilág, 2002/2) –, a történet-elbeszéléssel szembeni szorongásommal függ össze. Szerintem ugyanis nincsenek történetek, csak kreált sztorik, amelyek azáltal válnak történetté, hogy lezárjuk õket valamilyen külsõ ok miatt, például azért, hogy eladhatóvá váljanak. Tehát a történetkészítés valamilyen külsõ beavatkozás a valóságba.” – Valóban az, csakhogy a filmkészítés éppoly mesterséges tevékenység, mint a történetmesélés. Ha úgy tetszik, beavatkozás a valóságba. A rendezõ persze megteheti, hogy visszafogottan szabadkozik, mintegy mentegeti magát mûvének egyik meghatározó erõssége miatt, azonban attól kezdve, hogy a film elkészült, az õ véleménye is csupán egy a sok közül. „A történet lényege, hogy van eleje, közepe, vége. A valóságban pedig a dolgok folytatódnak. Amikor elmesélünk egy sztorit, mi tesszük a végére a csattanót, mert hatni akarunk a hallgatóságra. Egy filmnek ugyanakkor kell hogy legyen eleje, közepe, vége. Még ha nincs is, a nézõ akkor is kreál egy történetet a látottakból.” Kamondi Zoltán – meglehet szorongásból, meglehet külsõ kényszereknek engedelmeskedve – erõs történettel állt elõ, és ez elõnyére vált. A történet – noha az utolsó száz év irodalma és filmmûvészete újra meg újra megkérdõjelezi létjogosultságát – újra meg újra diadalmaskodik. A nézõ valóban nem a szigorúan vett „valóság” végtelen folyamára vágyik, hanem annak egy értõ kézzel kimetszett szeletére, egyszerûbben szólva: történetre. És aki ilyennel szolgál, az remélheti, hogy metszetét nem veti ki magából a naponta új impulzusokkal átmosott elme. A Kísértéseknek jó esélye van arra, hogy megõrizze az emlékezet. 

Kísértések – magyar, 2001-2002. Rendezte és írta: Kamondi Zoltán. Kép: Medvigy Gábor. Zene: Melis László. Vágó: Pósán Zsuzsa. Díszlet: Árvai György. Jelmez: Breckl János. Hang: ifj. Perger István. Szereplõk: Miklós Marcell (Marci), Budai Katalin (Elvira), Kovács Juli (Juli), Básti Juli (Anna), Seress Zoltán (Elek), Derzsi János (Tibor), Gazsó György (Sárossy). Producer: Budai György, Kamondi Zoltán, Tóth András, Zakár Péter. Gyártó: FiViNVEST Kft. Támogató: MMKA, tv2, NKÖM, NKA, Nextreme Film. Forgalmazó: Budapest Film. 90 perc.