Meddig lehet elmenni a hatalommal kötött kompromisszumok útján? – teszi fel ismét a kérdést Szabó István.

A Mephisto emlékezetes nagyjelenete a kézfogás volt. A Színész a Sátán fekete jelmezében fölment a díszpáholyba, és fejét mélyen meghajtva kezet rázott a Tábornokkal, miközben a kivilágított, zsúfolt nézõtér kettejüket nézte. A film emblematikus zárójelenetében a Színész hatalmas stadion küzdõterén állt, apró alakjára szegezõdtek az éles fényû reflektorok, bújt volna el a sötétbe, ám a fénynyalábok követték. „Én csak egy színész vagyok – kiabálta kétségbeesetten. – Mit akartok tõlem? Csak egy színész!” 
Kézfogás áll az új Szabó-film, a Szembesítés középpontjában is: ezúttal is kivételes tehetséggel megáldott mûvész fog kezet a diktatúra tábornokával. Miként a Mephisto hõse, e filmé is valóságos személy: a XX. század egyik legnagyobb karmestere, „hírhedett zenésze”, Wilhelm Furtwangler. Az õ drámáját mintha Szabó számára írta volna a sikeres színpadi szerzõ, Ronald Harwood. Színmûve a harmadik Szabó-trilógia – a Mephisto, a Redl ezredes, a Hanussen – problematikáját taglalja. Jellegzetes közép- és kelet-európai morális dilemma ez, amely bizonnyal kevésbé érthetõ a szerencsésebb történelmû napnyugati demokráciák polgárai számára. Másfajta, latin és dél-amerikai diktatúrák végvidékén talán átélhetõ lehet, de ilyen töménységben és erõvel alighanem csak a Földgolyónak ezen a részén ismerõs, ahol a XX. században szellem, kultúra, mûvészet, tudomány oly kivételesen erõs izzással sûrûsödött össze, s ezzel egyidõben oly sokféle diktatúra pusztító viharja zúgott el: vagyis szellemellenesség és szellem oly gyakran feszült romboló energiákkal egymásnak. 
A torzszülött hatalmak mind keblükre vágyták ölelni a mûvészeteket. Elhivatott mûvészetbarátok voltak õkelmék, gyakran pallérozottak és kifinomult ízlésûek. Auschwitzban kamarazenekar játszott, Mengele fehér kesztyûben Mozartot fütyörészett, annak ütemére intett hol balra, hol jobbra; az olasz filmmûvészetet a kis Mussolini alapozta meg, máig hatóan; Sztálin remekmûveket rendelt Eisensteintõl, s két halálos ítélet között fejlett dramaturgiai érzékrõl tanúskodó megjegyzéseket firkantott a forgatókönyvek margójára. Mi meg eltûnõdhetünk rajta, mit is értsünk errefelé kultúrán. 
E filmek hõse–antihõse tehetséggel megáldott mûvész, akit elgyöngít a hatalom csábéneke. Meddig lehet elmenni a kompromisszumok útján – kérdi Szabó –, mikortól csapnak át önfeladásba? Menti-e a kisebb-nagyobb megalkuvásokat az így és csakis így létrejövõ mû, s menti-e a kivételezett helyzetbõl adódó segítségnyújtás, amely nélkül mások elpusztulnának? Ki lehet-e kecmeregni ép lélekkel az önfeladások mocsarából, vagy elég az elsõ, ártatlannak tetszõ lépést megtenni, s nincs visszaút, az ingovány lehúz a fekete mélységbe? Van, lehet-e válasz ezekre a kérdésekre? Ha van, ki és milyen alapon ítélkezik? Ha nincs, beszélhetünk-e még erkölcsi mércérõl, kultúráról, mûvészetrõl? 
Szabó újabb filmjeiben a zsákutcás közép- és kelet-európai történelem alapvetõ morális kérdéseit teszi fel. Azokat, amelyekkel a térség minden lakója szembesülni kényszerül, de amelyeket a tehetséges mûvészek élnek át a leglátványosabban – ezért az õ sorsukban mutatható fel a legerõteljesebben. 
S bár e filmek alapképlete nagyon hasonló, mégis, a Szembesítés több ponton különbözik a rendezõ korábbi hasonló témájú munkáitól. Talán a legfontosabb eltérés, hogy vívódó hõse – hûen a darabhoz – ezúttal nem a Hitler-kegyenc muzsikuszseni, hanem a Harvey Keitel játszotta amerikai õrnagy, aki a dirigens elleni bírósági eljárás bizonyítékait gyûjtögeti. S közben megkísérli megérteni azt, amit egy jenki tiszt nem érthet meg. Az õrnagy azért figyelemreméltó figura, mert egyrészt tökéletesen igaza van, másrészt kórosan érzéketlen az effajta morális dilemmákkal szemben. Nem kifinomult keleti parti értelmiségi õ, hanem tisztességes közép-amerikai átlagbunkó. Fogalma sincs, ki Furtwangler, von Karajan, talán Toscanini nevét látta már valami képeslapban. Tesz rá, hogy valaki jól vagy rosszul játssza Beethoven Ötödikjét vagy Bruckner Hetedikjét, maga amúgy sem tud köztük különbséget tenni. Nem is ennek elsajátításáért jött a lerombolt Berlinbe, hanem azért, hogy, mint mondja, „megszorongassa a nácik tökét”. Neki csak ez a fontos, és ebben igaza van. Furtwangler véreskezû tömeggyilkosokkal parolázott, az õ dicsõségüket fényesítette – ilyet pedig rendes ember nem tesz, ennyit pontosan tud az õrnagy, s e tudás épp elég volt ahhoz, hogy társaival megnyerje a háborút, legyõzzék a fasizmust. Ez a lényeg. Minden más értelmiségi okoskodás. A Szembesítés mindenekelõtt az õ drámája, s nem csak azért, mert Harvey Keitel nagyon nagy színész. Õrnagyán látszik az erõfeszítés, hogy megpróbálja megérteni a mûvészt, azt, hogy miért tette, amit tett (már amennyiben ezt meg lehet érteni), s ugyanakkor ez a tudás ne üssön rést az õ sokkal egyszerûbb és kétségbevonhatatlanabb világképének falán, amelyre az van írva: az ember soha, semmilyen körülmények között nem közösködik tömeggyilkosokkal, ez alól nincs, nem lehet felmentés. Két pontosan eltalált mellékfigura árnyalja a drámáját, s próbálja segíteni a megértésben: egy zsidó származású fiatal amerikai tiszt és egy német titkárnõ, utóbbi a Hitler-ellenes felkelés kivégzett tábornokának lánya. Mindvégig jelenlévõ alakjuk (nagyszerû választás mindkét színész: Moritz Bleibtrau és Birgit Minichmayr) finom dramaturgiai ellensúlyt képez a faragatlan jenki katonatiszt és a hiperérzékeny kollaboráns mûvész dialógusában. 
Mert ennek az életjátéknak a feszültségét az adja meg, hogy akinek igaza van, az kultúrálatlan, faragatlan alak, aki pedig érzékeny, finom lelkû, annak nincs igaza, azt tehetsége a rossz oldalra sodorta. 
A karmester alakja halványabb, mint az õrnagyé: õ csak gerjesztõje, mellékszereplõje annak a konfliktusnak, amit a tiszt él meg. Kevesebbet is van a színen, s akkor sem mond el túl sokat magáról. Az õ mûvészi és emberi nagyságáról a felvonultatott tanúk szavaiból tudunk meg ezt-azt. Harwood tisztában van vele, hogy zsenit nagyon nehéz ábrázolni, ezért Furtwangler képességeirõl inkább a többi szereplõ szavai tanúskodnak. Nem tudni, azért látjuk súlytalanabbnak a figuráját, mert a dráma igazából nem róla szól, vagy azért is, mert Stellan Skarsgard, aki több filmben, köztük a Hullámtörésben, alakított emlékezeteset, kevésbé erõteljes színész, mint Harvey Keitel. Aki mellé, valljuk be, majdnem reménytelen egyenrangú partnert találni: ólomsúlya van annak is, ahogyan feláll, tesz két lépést és kitárja az ablakot. Egyetlen méltó partnere a filmben az orosz ezredest játszó Oleg Tabakov. Õ ismeri Beethovent, Brucknert és Furtwanglert, tudja, mit érnek, s azt is, miért kell a mûvészeknek e tájon kompromisszumokat kötniük. De tudja azt is, amit az õrnagy: nincs mese, meg kell szorongatni a nácik tökét. Furtwanglert, a festményeket, az értékeket pedig haza kell vinni, Moszkvába… 
A másik különbség a késõi Szabó-trilógia három filmje (s e szempontból hozzájuk sorolhatjuk A napfény ízét is) és a Szembesítés között, hogy míg azok cselekményes-látványos történelmi tablók voltak, utóbbi bensõséges kamaradráma, feszes, szigorú szerkezettel, megõrizve tér és idõ színpadi egységét. Hiányoznak belõle az olyan metaforikus képek, mint – például – a Mephistóban az emlékezetes parola a díszpáholyban, vagy a stadion-jelenet a film végén. A hangsúly a belsõ történésekre került át, az apró, finom rezdülésekre, az emberi viszonyok változásaira, a szembenézésre. Szabóhoz – aki nemcsak a mozgalmas, zsúfolt tablóknak, hanem a közeliknek is mestere, s jelentékeny színpadi gyakorlattal rendelkezõ rendezõ – közel áll ez a stílus. A Szembesítés fegyelmezett, céltudatos és ugyanakkor elegáns mû. 
Nagyzenekari Beethoven-koncert dinamikus totáljával kezdõdik a film, hogy aztán a kamera bevonuljon a szétlõtt város hevenyészetten berendezett vizsgálóbírói irodájába, ritkán merészkedve ki onnan. Szabó megõrizte a kamarajáték alapszerkezetét. Csak egyszer-egyszer enged a csábításnak, hogy hõseit kivigye a szabadba, az aranysárga õszi erdõbe, önfeledt kerékpártúrára vagy táncos esti partira – vélhetõen a hangulatot, a monotóniát oldandó. Ezek a legvitathatóbb megoldások a filmben – talán erõsebb lett volna a dráma izzása, ha meri vállalni a bezártságot, a kamarajátékot, a közeliket, az arcok drámáját. Talán az ismert dokumentumfelvételekbõl is elég lett volna kevesebb – bár ezekkel aligha csak a belsõk monotóniájának oldása volt a cél, sokkal inkább a vita történelmi súlyának érzékeltetése, a morális dilemma tétjének felmutatása. 
Koltai Lajos sok színvonalas munkája közül is kiemelkedik a Szembesítés. A koncert levegõs templomterének bevilágítása, a lendületes, zenei ritmusú kameramozgások, majd a légoltalmi reflektorok baljósan fenyegetõ fehér csóvája, késõbb az ellenfényekben ragyogó monumentális könyvtárterem, és a kihallgatás színtere, a szoba, melynek ablakán széles ívben árad be a napfény – lenyûgözõen és magától értetõdõen szépek, ám szépségük nem funkció nélküli. Az õszi természet, a bágyadtan alácsorgó napfény, a templomok, könyvtárak szakrális tere ad súlyt és mélységet a kollaboráció, az önfeladás tragédiájának. Felesel egymással kint és bent, a világ földöntúli ragyogása, s mindaz a rútság, ami e fényben lejátszódott, s ami örök sebet hagyott e harmonikus felületen.
Kézfogással kezdõdik és azzal is végzõdik a Szembesítés. Az elsõ képeken Skarsgardot látjuk, Furtwangler szerepében, amint kezet ráz a tömeggyilkos tábornokkal, a záróepizódban pedig, egy fennmaradt dokumentumfelvételen, a valódi Furtwangler fog kezet a valódi tömeggyilkos Hitlerrel. Két kéz, amint közeledik egymáshoz, majd barátságosan egybesimul. Mögöttük hatmillió halott. Van a kettõnek köze egymáshoz? 
Nincs felelet: Isten néma, akár a tömegsírok.

Szembesítés (Taking Sides) – német-francia-brit, 2001. Rendezte: Szabó István. Írta: Ronald Harwood. Kép: Koltai Lajos. Vágó: Sylvie Landra. Hang: Brian Simmons. Díszlet: Ken Adam. Jelmez: Szakács Györgyi. Szereplõk: Harvey Keitel (Steve Arnold), Stellan Skarsgard (Wilhelm Furtwangler), Moritz Bleibtreu (David Wills), Birgit Minichmayr (Emmi Straube), Oleg Tabakov (Dymschitz ezredes), Ulrich Tukur (Helmut Rode). Gyártó: Little Big Bear Film Production GmbH. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 105 perc.