Luis Bunuel Jean-Claude Carriere-rel írt Odalenn címû forgatókönyvébõl sohasem készült film.

Vonzóan gyanús irodalmi gyöngy- és pralinéfüzér a Szukits Könyvkiadó „Modern klasszikusok”-sorozata. Nem lenne rossz, ha továbbfûzõdnék, alig hihetõ viszont, hogy még egy-két ilyen szerencsétlen kiadványt elbírna a sorozat, mint Bunuel és Carriere papíron rekedt 1975-ös forgatókönyvének nemrég elõrittyentett magyar publikációja. Ennek a könyvszörnyecskének már az alaphelyzete is nyomorúságos, itthon ugyanis nem épp könnyen hozzáférhetõk a XIX. század végi francia lektûrtenyészet nagyhírû darabjai, amelyek egyike nyomán a forgatókönyv készült. E kihozatalával a Szukits mintha a következõket mondaná: „sajnáljuk, ha kellemetlen önnek, hogy a Niebelungenliedtõl Hedajátig, Zamjatyinig és tovább számos patinás szövegcsemege nem kapható magyarul, így a fõbb Huysmans-regények sem, de hopplá, tessék, Huysmans-fordítás helyett itt egy filmszcenárió a Lá-bas nyomán, modern ez, és klasszikus, szerzõje a kitûnõ nevû Bunuel rendezõ!”
Bunuel ugyan – mint arról már a La-bas-scriptet boncoló Ágfalvi Attila is értesített a Filmvilág 98/7-es számában, és a Bikácsy-féle Bunuel-napló is utal rá – kissé viszolygott e filmkezdeményétõl, mígnem határozottan el is vetette, de a kiadó ajánlatát csak ezért, látatlanban elutasítani könnyelmûség volna. 
A könyvecske kinyílik. Már az elõszó háromsoros címkompozíciójának cifrálkodó tipográfiája is gyorsan elmélyítheti az olvasó rosszkedvét, de ha bizalma csupán megbicsaklik a látványtól, úgy majd a szövegoldalak, a sorokból felcsapódó sûrû repesz-zápor már mindenképp riadalomba taszítja, kihíván pszichéjébõl a haragot vagy a keserves zokogás ingerét. Az elõszót „Carriere” írta, mûvészek dolgairól, valami Frederico Lorca, Luys meg mások törekvéseirõl. Szó esik benne szürrealista szlogenekrõl is, „amelyeket még Latin Negyed falaira is felfestettek”. Latin negyed híres hely Európában, úgyhogy az alaphangoltságunk ezzel meg is van a fõszöveghez. Most akkor neki a srapnellzivatarnak: jön „elsõ paraszt asszony”, „második paraszt asszony”, „hûbér birtok”, „kápolna folyosólya”, „vica versa” (a Vica, a vadevezõs címû mozibohózat sikere óta használatos játéklatin formula Hungáriában, amelyet újabb idõkben sokan tréfás szándék nélkül írnak vagy mondanak így), és egyebek rogyásig. Vesszõk csak ritkán moderálják a hihetetlen írásképek tobzódását. A középkori élet zamatait sejtetni hivatott mondatalakzatok („az asztal körül igen gyorsan eluralkodik egy õszinte, szívélyes hangulat”) gyakran antifunkcionálnak. 
Ami a fergeteges fordítói tûzijáték mögött az eredetibõl kirajzolódik: hogy a két idõsíkban játszódó cselekmény középkori oldala valamely, Bunueltõl szokatlan áhítattal szövetett meg (a krisztiánus komolyság és a sátánista lovagi szenvedély egységében), míg a triviális jelenkori oldal megformálása nem nélkülözi André Gide „vatikáni” regényének kifinomultan jegeces szarkazmusát. A szélhámos lelkészeket, álpapnak vélhetõ valódi papokat és gyilkos gyóntatóatyákat Bunuelnél mindig körüllengõ aromatikus alkotói kedély a La-bas filmrevitelekor talán zavarossá vált volna, vagy különös irányba tolódott volna. Tudjuk, Nietzschénél, elméje elborultának küszöbén a Jézus-utálat egyfajta Szentháromság-extázisba csapott át (Dionüszosz, Jézus és én összeolvadunk). Az Odalenn pedig, mármint a Huysmans/Bunuel-írásmû magyar fordítása, annyit tett hozzá hazánk bunuelológiájához, hogy képesnek bizonyult a bunueli szabadság nem egy itthoni hívének lelkébõl elõcsalni a dühödött paptanárt. Beismerés, béke, estharang, engesztelés. 

Szukits Könyvkiadó, 2001Huysmans/Bunuel