A szemle dokuválogatásában mintha a gyerekek figyelõ szeme elõtt zajlana minden: taposás, kétely, kenyérharc.

Nem voltam jelen gyermekeim születésekor, pedig akkor már kezdett elterjedni az apás szülés szokása. A hetvenes évek végén egy Mészáros Márta filmben a színésznõ vajúdásának és szülésének tanúja lehetett a nézõ, szemérmes „takarásos” formában.
2002-ben a 33. Magyar Filmszemlén bemutatott „Szeretlekek” címû kiváló dokumentumfilm megrázó képsorán egy gyermek születik élõ, egyenesben.
Senkit sem akarok rábeszélni, de azért biztos vagyok abban, hogy egyszer az életben mindenkinek szembesülnie kell a világra-cuppanó ember, a befejezett nagy mû útra kelésének szimbolikusan is csodálatos pillanatával.
Bár minden mûvünket, alkotásunkat ilyen mûgonddal segítené az anyatermészet! Bár minden gyermek születésének legfõbb gondja az volna, amit e film körüljár. Kórházban vagy otthon hozzuk-e világra?
A világban, itt közöttünk, sajnos vége a gondtalan biztonságnak. Az anyaméh befogad, aztán kitaszít, és kezdhetjük sajátos kálváriánkat, gondoskodásunkat utódlásunkról, kisebb-nagyobb háborúinkat és gyönyörködtetõ alkotásaink ápolását.
A Szemlén zsûri elé került 35 dokumentumfilm közül több mû is a gyermek, az utód, a nevelés problémájával foglalkozott. És a játékfilmekben, a fikcióban is, mintha a gyerekek figyelõ szeme elõtt zajlana minden: taposás, kétely, kenyérharc, szeretetéhség, megoldatlan és megoldhatatlan érzelmi konfliktusok. Meg-megjelenik a gyerek, hol mint áldozat, hol mint az utolsó menedék, mint az élet egyetlen értelme.
Almási Tamás Sejtjeink címû dokumentumfilmje házaspárjainak nincs ilyen menedékük; úgy érzik, gyermek nélkül értelme sincsen az életüknek. A hiábavaló várakozás évei után a lombik-bébi program lehetõségét választják. Kétség és remény között hányódó asszonyszemek, sikerben és csalódásban megránduló férfiarcok ragyognak ebben a filmben, amely szeretetteljes mûgonddal járja körül, legszemélyesebb ügyüket közszemlére bocsátó hõseit. Sikertörténet ez. A gyermek akarása olyan erõs, pozitív töltés, amely elõbb vagy utóbb fényt gyújt a szemekben. Gyerek, gyerekek születnek. Más filmekben – a Csendországban, a Gyerekek – Koszovó 2000-ben, a Lõrincben, a Szegény kisfiúban, az Iskola drámában, a Nagyon reálisban, a Mary történetében vagy az Õrangyalházban – a világra jött gyerekek bajban vannak.
Kisebbségiek, elhagyottak, sérültek vagy pszichésen szorongók, üldözöttek vagy többszörösen hátrányos helyzetûek. Figyelem õket, mert segít a film kamerája, hogy sorsukba lássak, s figyelem magamat, mert megszólítanak, felelõssé tesznek.
A legkevesebb, amit tehetek, hogy megõrzöm a hitemet filmesként, dokumentumfilm-készítõként és harcolok a mûfaj életben maradásáért. Hangsúlyozom, hogy a ma készült anyag minden kockája holnapra többszörös érték. Elmondom százszor, hogy kiváló elõdök nyomán haladva kincses kamerát hurcol minden áldozatkész alkotó, aki portrét készít elmúló nagyokról, aki lemerül a mélybe, vagy felülemelkedik, aki dokumentál szeretettel felesleges gyûlölséget, aki választ keres, ismeretet terjeszt, felvilágosít, rögzít elmúlót, visszahozhatatlant.
Füredi Zoltán Északföld címû filmje lázadás (máris?) az újdivatú, hajszolt tempójú képkultúra ellen. Úgy közelít ismeretlen tájhoz, elszigetelt, megrekedt emberhez, kihaló szakmához, mint aki elõször jár arra, és kíváncsiságának kielégítéséhez nem sajnálja az idõt.
Úgy fedez fel belsõ, természetes emberi tempókat, hogy azokat nem hamisítja filmes eszközökkel, takarékos leíró képei súlyos valóságtartalmukkal felizgatnak. Beállításai között olyan (némafilmbõl ismert) keretes feliratokat használ, amelyek újszerûen informálnak az alkotó pillanatnyi lelkiállapotáról vagy a látott képrõl, hiányzó szakmai adatról, egy máskor, máshol elhangzott megismételhetetlen mondatról. Teljes életek múlnak el egy óra alatt ebben a filmben, alázattal vállalt eszköztelen stílussal ábrázolva.
Ermano Olmi A facipõ fája címû filmjében született ez a stílus, amely igazolja a dokumentum és fikció egymásra találását.
Kármán Irén Rozi címû filmjének hõsét géppel tartják életben. Egy, a betegség által szoborrá faragott ember abszurd szépségének, egyszerû, de szárnyaló „lélekfantáziájának” emlék-mûve ez a filmecske. Áldott dilettantizmussal követi hõsét, hallgatja látomásait, hihetetlen életigenlésére rácsodálkozva tanúskodik az élet, a puszta élet „erotikája” mellett. A már tétjüket vesztett napok értéke megsokszorozódik és a dialízis vissza-visszatérõ kínja után a film hõsével együtt oldott, laza pózban etetjük kis barátunkat, a teknõsbékát.
Sandra Kogut Magyar útlevél címen tévelyeg a globális bürokrácia aktatologatói között. Szinte indulatok nélkül, felingerelhetetlen türelemmel nyomozza pillanatnyi ötletének lehetõségeit. Magyar nagyszüleinek kivándorló útlevelével a kezében brazilból magyar szeretne lenni. A nagyszülõk 1937-ben menekültek, õ 2000-ben hazajönne. A szellemes, látszólagos személytelenség mögött egy csodálatosan derûs nagymama által motivált világlátó bölcs húzódik meg. Egy fiatal nõ, aki szó nélkül vezet minket hivatalról-hivatalra, Brazíliában, Párizsban és Budapesten, megmosolyogtat tudálékosságot, mûveletlenséget, szakmai alkalmatlanságot, butaságot és elõítéletet. Saját körének esetlenségét is látva, intelligens, ironikus mosollyal ismeretlen ajkán, elutazik a megszerzett okmánnyal, ki tudja hová.
Tóth Zsolt Marcell Fortyogó földje Izland, ahova nem jutok el. Már nem is akarok, de megtudom, hogy szegényebb maradok így, hiszen nem érzékelhetem testközelbõl a föld mélyérõl feltörõ forró víz melegét, az emberfeletti erõk környezetformáló hatalmának félelmetességét, és ennek az abszurd erõnek a közelében mindennapi nyugalommal élõ emberek, egy egész nép szorgalmát, igénytelen gazdagságát. Utazom Tóth Zsolt Marcellel és alkotótársaival ismeretlen földön, nézõ vagyok és megint beavatott filmes, aki büszke lehetek a foglalkozásomra, miközben bosszankodhatok a kollegák kihagyott lehetõségein, túlbeszélt filmjeiken, amelyekben bátor elkötelezettségük ellenére kerülik a valós élethelyzetekben követett emberek megnyilatkozásának rögzítését. Sajnálkozhatom, hogy Gazdag Gyula nyomán indulva kiváló, ironikus film lehetõségét szalasztja el valaki, mert ízléstelenül direkt eszközzel él.
Hülyeségünk tetten érhetõ és rendszersemleges. E tanulság nem egy mûben ott rejtõzködik, a kibomlást sok esetben akadályozza a verbális és a képi bõbeszédûség, s a témák kioltják egymást. Más mûvészkedik, dokumentumot kever rekonstruált fikcióval, fontos közlendõit devalválja, megint más képzõmûvészeti eszközökkel, idézetekkel kísérletezve hígít valódi tájat, eltûnt zenészt keres turistaúton, de mindenki talál és felmutat értékes tanulságot.
Odaállhatok egy férfi mellé, aki talán idegbeteg, talán csak földi hõs, és reggel, gatyában, kávéfõzés közben elmondja életét. Szoknyabolond hírében áll, és nem pillanatnyi felindulásból, és nem is más megfontolásból feleségül vette súlyosan mozgássérült, okos, helytálló barátnõjét, akinek a csókját egyszer véletlenül megtalálta. Összeforrt életük szakadozva védi két gyermekpalántájukat, miközben extrém helyzetük a leghétköznapibb házasságok konfliktusait mutatja fel.
És kollégáim, ismeretlen barátaim jóvoltából lehetek cigány és lehetek zsidó, lehetek hajléktalan és kitaszított, lehetek szénégetõ és meddõ asszony, lehetek világjáró festõ, költõ, orvos és zenész, de mindenekelõtt lehetek egy kicsit gyerek, aki rácsodálkozik újraszületvén erre a világra, ahol Krúdy Gyula szerint: „…Vajúdik a hamuszemû gond…”
Igen, Barátaim! Gondok vannak. Voltak és lesznek. Gondjaink és örömeink kutatása és azok mûvészi eszközökkel való felmutatása a Ti – filmalkotói – leckétek.
A 2002-es év elején megismert filmjeitek érvek és bizonyítékok a mûfaj fontossága mellett. Hozzásegítik nézõiteket a résztvevõ élményhez. Rákényszerítitek a kívülállót, hogy egy kicsit belül is legyen a szemlélt körön, s talán ráébresztitek elháríthatatlan felelõsségére.
De mert ezt a kísértõ élményt nem mindenki vállalja könnyen, legyen mûvetek megrázó és alapos, izgalmas vagy látványos, õszinte és mindenképpen igaz.
Az utókornak szüksége van rátok. Amit elmondotok a világról, titeket is leleplez.
Felelõtlen szellemû, gyáva televízió-csatornáink mûsorába belopakodni nehéz. De igazán erõs, ökölcsapás értékû filmet még akkor is bemutatunk – hiszen ez már üzlet –, ha az ököl saját állunk mellett suhan el, és még az sem baj, ha lejjebb csúszik.
További elszántságot, türelmet, szerencsét.