Elme-játékfilmek
A lángész és a pernye
Karkus Zsolt
Az élet játszmáiban a tudás egyre kevésbé
célravezetõ tiszta stratégia. Zsenifilmek a képírás
korában.
Játékelméletileg tiszta stratégia az, amikor
egy bizonyos bensõ szabályrendszer uralkodik döntéshelyzeteink
felett. A mindennapokban elvhûségnek hívjuk az ilyesmit,
vagy éppen korlátoltságnak, ízlés szerint:
a játékelmélet univerzáliái a valóság
kívánt szeleteire hézagmentesen ráilleszthetõk.
Maga a földi lét is különféle játszmák
nyugtalanító egyvelege, a játékelmélet
nélkül tehát meg sem érthetõ.
Disznó-öböl, Csirke-dilemma
Ne higgyünk a Golden Globe-díjakkal frissiben elhalmozott
Egy csodálatos elme hivatalos brosúráinak: a game
theory nem a fõhõs, Mr. Nash leleménye, magyar elmébõl
pattant az ki, még a századelõn — így, ángliusul.
Az Újvilágba átszármazott Neumann János
bizonyításaiból gyökerezik a játékelmélet
terebélyes fája, Nash elegáns mozdulattal errõl
szakított babért.
Az absztrakt Neumann-egyenleteket a második világháború
rántotta le elõször az amerikai haditervek kézzelfogható
dimenzióiba. A legénység elõl persze eltitkolták,
hogy mondjuk, kockadobálás alapján küldik õket
a veszélybe, pedig gyakran volt ez így: a támadások
harci rendjét kevert stratégiával, véletlenen
alapuló játékelméleti megfontolások
alapján változtatgatták.
Az ötvenes években matematikusok — az elméletnek
hála — több kaszinót is kifosztottak, s miután
ez már nem volt lehetséges, mivel leleplezõdtek, a
teória lassanként az élet egészen más
területeire is beszivárgott. Így értettük
meg például, hogy a hím oroszlán azért
öli meg a másik, az elûzött hím ivadékait,
mert a fajfenntartás — nem is létezõ — ösztöne
helyett számára a saját génjeinek maximalizálása
az evolúciósan stabil stratégia.
Manapság pedig az igazán naprakész elme a fegyverkezési
versenyt immár mint a „fogolydilemma” egyik alapesetét interpretálja,
és felismerni véli, hogy a kubai rakétaválság
voltaképp egy szerencsés kimenetelû „csirkedilemma”
volt.
Haragban a világgal
A fordítottja gyakoribb, de megesett már, hogy valamely
egzakt diszciplínát a filmmûvészet ihletett
meg. Az 1955-ös James Dean-klasszikus, az Ok nélkül lázadó
ezen ritka pillanatok egyike. A filmbéli, jobb sorsra érdemes
fiatalok lopott autóikkal gyorsasági versenyeket rendeznek:
nagy sebességgel egymás felé száguldanak, s
az veszít, aki elõbb rántja félre a kormányt.
Eme szituáció analogonjai a játékelméleti
„csirkedilemmák”, merthogy a filmben a vesztes neve „chicken”, a
„gyáva féreg” amerikai szlengje.
A nagyhatalmi játszmák a legtöbbször valóban
ebben a koreográfiában zajlanak: gyõztes csak az lehet,
aki hitelesebben alakítja a tántoríthatatlant. 1962-ben
Kennedy is azért vehette a bátorságot, hogy a nukleáris
háborúval fenyegetõzzék a szovjetek elõtt,
mert tanácsadói idejekorán felismerték a kubai
helyzet chicken-dilemma jellegét. (A jelen megszépítõ
perspektívájából forgatott Tizenhárom
nap viszont diszkréten ellebeg azon kényelmetlen momentum
felett, hogy az USA törökországi rakétatelepítéseinek
következtében az autók már korábban száguldani
kezdtek.)
Búcsú a rációtól?
A játékelmélet által a tiszta ész
önnön eszközeivel állítja fel korlátait:
színtiszta racionalitással belátható, hogy
léteznek olyan helyzetek -- mint a fenti is --, amikor annál
ésszerûbb egy viselkedés, minél inkább
irracionális. Mindig szerkeszthetõ olyan játék,
amelyben bármely racionalitás ésszerûtlenséghez
vezet, és fordítva. Errõl alaposan megfeledkezve negligálta
az amerikai hírszerzés a repülõgépes merényletekrõl
szóló értesüléseit; a következmények
ismeretesek.
A World Trade Center összeomlott tornyai alól ugyanakkor
elõbújt a régrõl ismert szorongás: mi
lesz, ha a tudás, miközben deszakralizálja, belsõ
értékek nélküli mechanikus rendszerré
formálja át a világot, s ez a korlátlanul manipulálhatóvá
vált objektum már nem nyújt semmiféle védelmet?
Ezek a heideggeriánus félelmek lassan átrendezik
a játékteret: az élet játszmáiban a
tudás egyre kevésbé célravezetõ tiszta
stratégia. A Bár, a Bázis, a Leggyengébb láncszem
— készítõik szerint is — a modern világ eleven
lenyomatai, bennük nyerni már csak kevert stratégiákkal
lehet. Sõt, az utóbbiban a tudás a középszer
önös taktikái közepette egyenesen veszélyes.
Ebben a barbarizálódó értékrendben
fel sem tûnik, ha majd körülöttünk nem tud valaki
mondjuk írni, vagy olvasni. Hisz már a többiek is egyre
kevésbé tudnak: toll helyett billentyûzet, kalkulátor,
térerõ dívik. Az emberek fele nem is érti,
amit olvas. Ideális ez a szárazság a short message
futótüzéhez.
A modernitás felfeslõ szövetén egyre jobban
átüt az archaikus kultúrák atavizmusa: az okkultizmus
és a misztikus gondolkodás makacs népszerûségén
túl abban, hogy a kép kezdi felülírni a betûket.
A szöveg elõszeretettel transzformálódik álló
vagy mozgó képpé, mert így kelendõbb.
Üzeneteinkben is logókká sûrûsödnek
a szavak, megannyi elektronikus hieroglifává: az agyi látóközpont
átveszi az uralmat a túlterhelt többi réteg felett.
Újra itt a képírás kora.
A korszellem riasztó árnyai alól a játékelmélet
kínál kiutat: ha többféle racionalitás
létezik, akkor a ráció elvetése és az
õsi megtapasztalási metódusokhoz történõ
anakron visszatérés nélkül is megismerhetõ
a világ.
Ehhez persze éles elmék szükségeltetnek.
Abnormál eloszlások
A népesség mentális képességek szerinti
eloszlása majdnem Gauss-görbét mintáz, de csak
majdnem: súlyosan értelmi fogyatékosokból mindig
több van, mint kivételes szellemi tehetségekbõl.
És ez nem a természet igazságtalansága, hanem
a társadalomé: míg az elmezavarokra hajlamosító
gének manifesztálódásához e világban
fölöttébb kedvezõek a körülmények,
addig a zsenialitás örökletes alapjainak kibontakozása
még a feltételek szerencsés összjátéka
esetén sem problémamentes.
Biológiai szempontból éppoly elõnytelennek
tûnik kivételes szellemi adottsággal születni,
mint mentális hibákkal: a természetes kiválasztódás
ugyanolyan kíméletlenséggel nyesi le ezeket a szélsõségeket,
mintha történetesen a hipertóniára, vagy éppen
a túlzottan alacsony vérnyomásra való hajlamról
lenne szó. A szelekciós hatást az emberi közösségek
neurózisa mûködteti: a Gauss-görbe közepére
szorult többség a normál eloszlást egy hengerpalást
felületére képzeli — így tekintve a két
szél aggasztóan összeér.
Az õrültet a zsenitõl elválasztó hajszál
régi tévhite valójában az értetlen,
közönyös többség ellenállóközegén
átszáguldó géniusz felizzását
érti félre. Ijesztõ ez a fény, de szükségünk
van rá: a zseni selejt, de nem eldobható. Gondoljunk csak
arra az egyoldalú, mégis szinte mélyérzelmi
viszonyra, amely a tévénézõ és a mûveltségi
vetélkedõk sikergyanús játékosai között
kibontakozik: olyannyira fontos ez, hogy még manipulálni
is érdemes (lásd a Kvíz show álzsenikre épülõ
színjátékát).
Mindazonáltal a zseni egyéb részképességei
terén lehet éppenséggel retardált -- élete
ilyenkor mindenki másénál nyomorultabb. Tate, a Más,
mint a többiek hiperintelligens fiúcskája például
érzelmi fogyatékos, kortárs kapcsolatok híján,
az utolsó padba számûzve. Will Huntingnak, Gus Van
Sant filmjében, nincs ilyen gondja, de még lehet: kriptozseni
volt, élte a külsõ-bostoni plebsz zûrös életét,
de matematikus-géniuszként elveszítheti minden szabad
vegyértékét.
A filmbeli zsenik csakhamar rádöbbennek, hogy útjaikat
a zseni-lét felé terelni hivatott mentoruk, aki gyermekként
ugyanolyan okostojás lehetett, mint õk, magányos,
megkeseredett felnõttként végezte. Tate a felismerés
fájdalma elõl a happy family-érzésbe, Will
pedig a szabadság-metaforaként hosszan elnyúló
országútra menekül — miután mindketten alapos,
revelatív hatást gyakoroltak az õket körülvevõ
felnõttek hiányos önismeretére.
A sakk-tehetségek érzelmi élete kevésbé
komplikált. A bajnok fõhõse számára
legalábbis nem az emberi kapcsolatok szövevénye szüli
a gondokat, hanem a megfelelõ stratégia kiválasztása
az ellenféllel szemben: a parkban ellesett zsigeri, lumpen offenzívát
kövesse-e, vagy a kifinomultabb taktikázást? A film
vége a játékelmélet önkéntelen
illusztrációja: a fiú ösztönösen kevert
stratégiát játszik, mígnem megleli az egyensúlyi
pontot, és nyer.
Ez a zsenik sorsa
A sakk kétszemélyes, állandó összegû
játék — Neumann annak idején erre a típusra
igazolta, hogy létezik benne olyan, kevert stratégiával
elérhetõ egyensúlypont, amelytõl egyik játékosnak
sem érdemes eltérnie. J. F. Nash, a legújabb zseni-film,
az Egy csodálatos elme címszereplõje ezt terjesztette
ki a többszemélyes, állandó összegû
játszmákra (mint amilyen például a filmben
annak a bizonyos hölgykoszorúnak a meghódítása).
Az 1994-es közgazdasági Nobel-díjat érdemelte
ki ezzel, Harsányi Jánossal megosztva (aki – természetesen
--, nem szerepel a filmben).
Nash élete hálás filmtéma, mert õ
maga a zseni-sztereotípiák egyszemélyes tárháza:
matematikus lángelme és erõsen skizoid személyiség
egyben, megterhelve az autizmusnak azzal a válfajával, amely
a számok képszerû látásával jár
(ahogyan azt már az Esõemberben vagy A kód neve: Merkurban
is láthattuk). Ráadásul saját neme iránt
is érdeklõdik, ám --devianciából is
megárt a sok alapon -- a film erre már csak szordínóban
utal.
Ron Howard tüchtig pszichiátriai tanulmányt kerekít
Nash személye köré. Kezdetben gyanakvó kíváncsisággal
figyeli, ahogyan az inszektológusok szokták az étergõzbe
vetett rovart: mozdul-e, csíp-e még. (Az ízeltlábú-párhuzam
nem egyszerûen csodabogár-allúzió: Nash pszichotikus
rohamai közben kitépdesett újságdarabkákat
hord össze — darazsak szoktak papírból fészket
építeni —, és föléjük zsinegbõl
pókhálót szõ.)
Nash akkor szabadul ki a film által reá erõltetett
ölõüvegbõl, amikor megrendíti a felismerés:
õrülete és zsenije ugyanabból a túláradó
képzeletbõl táplálkozik. Önkéntes
képzelet-diétára fogja hát magát, küzdelme
ettõl fogva egyszerre ébreszt szánalmat és
tiszteletet; a végén már egészen olybá
tûnik, mintha a Nobel-díj is kifejezetten ezért a heroizmusért
járt volna.
A záróakkordok után, még a székben
ülve, a nézõ megtörli a szemét, s --mert
a rendezõ is úgy akarja -- magához öleli a valószínûtlenül
gyûrött arcú, és valamilyen tévedés
folytán nyilván az idén is Oscart kapó Russel
Crowe-t.
Csak hazafelé, útközben döbben rá, hogy
valóban ilyen a zsenik élete: átkos jellempróba,
úszás jeges árban, erõltetett menet a Parnasszus
kaptatóin.
Ki az alkonyzónából, föl, a halhatatlanság
felé.
|