Drogvízió
Tévések a mélypont ünnepén
Bakács Tibor Settenkedõ
Drogról keményen s tisztán nem beszél
ma nálunk senki. Marad a szentimentalizmus és a büntetõjog.
Sajnálkozással kell kezdenem cikkemet a kor és
annak dokumentumai miatt, ami azért is furcsa, mert hogy jön
ahhoz a kritikus, hogy vizsgálatának tárgya miatt
szégyenkezzék. De ha elárulom, hogy a magyar elektronikus
médiáról s drogfüggõkrõl készített
dokumentum-etûdjeirõl lesz szó – már jobban
érthetõ. Vagyis épp egy olyan idõszakban kell
vizsgálódnunk, ami valószínûen ritka
mélypontként felejtõdik majd el. A tévés
dokumentumfilmek gyalázatossága, persze, összefügg
a hatalmi politika befolyásoló stratégiájával
is, vagyis nincs itt tiszta esztétika, sem filoszság, hanem
inkább fortélyos félelem és becstelen árulás.
De ebbõl legyen elég ennyi. Legyünk konkrétak
és elszálltak egyszerre.
A kép
Elszállni, persze, csak jó minõségû
cuccal lehet, tudja ezt minden drogos magyar fiatal az aluljáróban
(ez akkor is igaz, ha nylonzacskót húz a fejére) –
mert különben az ember a földön marad s érzi
a kellemetlen szagokat. Ha egy tévéstáb nem kíván
többet szánni a riportalanya megvilágítására
két apró lámpánál, érzõdik,
hogy a fény mögött van még valami gyanús,
valószínûen a háttér, koszlott stúdiófal,
amitõl szaglik az egész anyag. Kontárságot
és a vizuális kulturálatlanságot jelent a kép
ilyen fokú lenézése, még akkor is, ha tévés
kollegák között dívik a kis méretre és
a pixelekre való sûrû hivatkozás. A tévékép
kétségtelenül hátrányos helyzetben van
a freskófestészettel szemben, de mégis ikon, ha nem
is olyan, amit Andrej Rubljov festett. Ikon, mert képvisel valamit,
magán túlit s vele ontológiailag vagy esztétikailag
azonosat. A magyar televíziózásban viszont fel sem
merül a kép esztétikai értéke, így
azt nem is használja semmire. Ez különösen olyan
esetekben bántó, amikor a riportalany bizonyos okoknál
fogva amúgy is kiszolgáltatott: például egy
heroinfüggõ lány az RTL Akták riportjában,
aki fél lábon ácsorog egy ház (melyik, nem
tudom) kapujában. Mintha nem lenne elég idõ erre,
siessünk, vegyük fel itt, uccu, pedig lehet, hogy nem is ilyenek,
csak kontárok. Az egész tévés dokumentarizmus
azért mélyen erkölcstelen, mert a lány valóban
él, s nem csak az adásidõ hosszáig. A kamera
elõtt feszengõ vörös hajú, harmincnyolc
éves nõ a drog miatt elhagyta gyermekét, elveszítette
állását, egészségét, s jelenleg
arról híres, hogy az országban õ kapja egy
nap a legtöbb metadont, heroin helyett. Ha nem kapná, meghalna,
rettenetes kínok között. Elsírja magát,
kinyílik, õszinte, sebezhetõ s még sincs ünnepélyes
pillanat, nem jutunk el a mélypont ünnepélyére,
mert valaki siet. Biztosan sietnie is kell, mert csak két órára
kapta meg a kamerát, meg három óra vágásba
nem fér el sok, különben sem kapott fizetést már
hónapok óta – tudom, tudom – de akkor is erkölcstelen.
Azzal a riportalannyal szemben, aki miatt mégis csak érdekes
ez az egész. Meg azért is, mert és egy gyorsan terjedõ,
Magyarországot, a társadalmat szép lassan beteggé
tevõ jelenségrõl – a drogról van szó.
Drogosok és bûnözõk
Ugyanis riportalanyaink gyakorta a börtönök lakói
közül valók – most sem beszélek arról, hogy
miért nem tud egy magyar tévés szép börtönképet
exponálni, pedig ziccer – , akik mégsem bûnözõk.
(A magyar büntetõjogi törvény drogellenes passzusai
Európában a legkeményebbek. Egyetlen szál marihuánás
cigaretta birtoklásáért lehet börtönbe jutni.
Werbõczy parasztot röghöz kötõ gonosz törvényét
tudnám ily igazságtalannak tekinteni, hisz esetünkben
csak a bebukott fogyasztónak nincs esélye a hatalommal szemben.
Ez ügyben Pelle Andrea publikációit és munkásságát
ajánlanám mindenki figyelmébe.) Így aztán
minden kockázat azé, akin épp segíteni akarnak
a tévés csatornák dokumentátorai. Nekem ez
nem kóser, fõleg a még undorítóbb le-
és felkonfokban elmondottak emocionális töltete miatt,
aminek sebességét még mindig az olvasógép
szabja meg.
Ha a magyarországi droghelyzet riportból hírré
válik, azonnal tárgyat vált. Áldozati aspektusból
a bûnüldözõ szerepébe lép. Képtelen
több oldalról elemezni és láttatni a jelenséget.
Ha az Akták riportját figyelem, az áldozat szerepe
dominál végig, míg a Híradóban épp
ellenkezõleg, a rendõré. Még Doszpod Béla
Egy nap döntöttem, drog helyett élet címû,
invenciózusabb s munkásabb filmje is vérzik. Doszpod
megpróbálja kamerával végigkísérni
egy heroinfüggõ fiú leszokását, ami tanulságos,
de áldozati oldalon marad végig s tõle kicsit sem
távolodik el.
Nem érdekli sem a dealere, sem az, hogy jut hozzá, milyen
sûrítésben lövi és hova, inkább
a családra és a közelállókra koncentrál.
A kevés szereplõ gyakorta fokozza az intenzitást,
de gyakorta kevésséget is jelent. Ez fõleg a Gabi,
a józan alkoholista címû monologizáló
mû esetében igaz, ahol a beszélõ fej (amúgy
abszolút hiteles és lebilincselõ) old meg minden (nem
látható) vizuális problémát. Nem látom
sem a gyerekeit, sem a szülõket, sem a munkahelyet, sem a reménytelen
napsütést, sem a hideg éjszakát. Nem látok
semmit, csak egy embert, aki mesél. Rádióban tuti
lenne, mert nem csak az arca, hanem a hangja is jó. Gondolom én,
már amit egy tévés hangmérnök munkája
esetében inkább sejteni, mint tudni lehet. De legyen ebbõl
is elég. Elmondom inkább, hogy van ez a fejlett nyugaton.
A világ s annak dokumentumai
A kritikus problémája gyakorta önmaga. Az a baj,
hogy a Mediawave elõzsûroraként elkényeztetett
a világ. A drog fekete angyaláról láttam BBC,
TV5, Channel Four, CNN, s más iskolák dokumentumfilmjeit.
Már az indulás pillanata is más. Hatalmas elemzõ
munka elõzi meg a forgatást. Szemlélete holisztikus.
Ha a heroinról beszél, elmondja, hogy mi ez, mióta
van, hogy néz ki, mennyibe kerül s kinek a zsebébe.
Kultúrtörténet és investigation így kapcsolódik
össze. A sokféle aspektust a média saját közvetítésének
feltételévé teszi. Így a kihámozható
igazság saját lesz és nem szájbarágott.
Verbalitás helyett a kép (mert ikon) sûríti
magába az igazságot. Ha kommentál, akkor mindig valamilyen
nézet állításával szemben. Ezért
dialektikus. Ha illusztrál – például Bogota szegény
negyedeiben, a „pokol tornácán” forgat lesbõl – ,
akkor le is leplez. Többfunkciós jellege teszi alkalmassá,
hogy egyszerre dokumentatív és hírszerûen tévés
is legyen. Ez különösen akkor lenyûgözõ,
ha a faluglóbusz fogalmának megfelelõen ehhez ráadásul
több ezer kilométert utazik. (Ebben az esetben, ugye,
fel sem merül az alkotás magyaros sietsége.) Az informálás
és a lényeg kiemelése egymásba fonódik.
Magyar tévés dokumentum esetében szinte soha nem
kapok plusz és tiszta információt, csak értelmezettet.
Amit a rétegek hiánya miatt értek, de ez nem mentség.
Pedig jó lenne, ha hallanék valamit arról, mi a droglista,
ha tudnák a szerkesztõk, hogy melyik drog van most topon
(gondolnák kedves olvasók, hogy nálunk a büntetõjogilag
alig meghatározható csavarlazítók és
vegyszerek fogynak leginkább akciós áron?!), hogy
milyen a bírói gyakorlat etc. Kétségtelenül
jó hír, hogy legalább az utókezelés
és a prevenció helyzetérõl ad némi képet
az RTL stábja Pécsváradról, Budapestrõl.
De nem szereti a statisztikákat – az angolokkal ellentétben
– s nem is beszél a visszaesõkrõl. Ahogy nem beszél,
mert valószínûen nem tud róla, a nyíregyházi
crackesekrõl vagy a Kazahsztánból importált
hasisról. Hogy Magyarország nem tranzitország, nem
célország, hanem központi elosztó. Nem tud arról
sem, hogy bizonyos megyékben rendõrök terítenek
s a határon elkapott nagyfogás a maffia áldozata Justitia
elõtt, ún. bebuktatott fuvar. Nem tud arról sem… ,
de hát honnan tudná, ha egyszer igazán nem is érdekli.
De legyen ebbõl is elég. Aki azt hiszi, hogy a világot
és annak dokumentumait otthon, a magyar tévé elõtt
ülve, karosszékében szerzi meg, -- az megérdemli,
hogy hülye maradjon. Annak a gyereke hazudni fog arra vonatkozólag
is, hogy miért hord éjszaka is napszemüveget s miért
fogyott el az alufólia a konyhai kredencbõl.
|