Ozon-film Fassbinder korai darabjából.

François Ozon 34 éves francia filmrendezõ. Feltûnést keltõ, provokatív rövidfilmek után három év alatt négy nagyjátékfilmet rendezett, közülük az elsõt, a Szappanoperettet az 1999-es Titanic-fesztiválon mutatták be nálunk, A homok alattot a 2001-es Titanicon. Ez manapság, mint megjegyezték róla, „hihetetlen tempónak” számít. Kétségtelenül az is, és bár a filmrendezés nem lóverseny, azért errõl eszünkbe juthat, hogy a pályáját 24 éves korában kezdõ Fassbinder 34 éves korában már a harmincvalahányadik filmjénél tartott. Fassbindert és legendáját Ozonnal kapcsolatban persze most inkább az 1999-ben készült Vízcseppek a forró kövön juttatja eszünkbe, a francia rendezõ ugyanis ezt a harmadik filmjét Fassbinder azonos címû színmûve alapján rendezte.
Fassbinder 19 éves korában (tehát 1964-ben!) írt egy darabot, amelyet soha nem adtak elõ életében, még a müncheni antiteater általa alapította társulatának színrevitelében sem; amely egyetlen késõbbi filmjének sem szolgált alapjául; és nyomtatásban sem jelent meg, csak Fassbinder halála után, 1985-ben, más ki- és elõadatlan darabokkal együtt posztumusz kiadásban. Ez a darab ugyanakkor – nyilván Ozont is elképesztõ és megragadó módon – szinte mindent magába foglal már, ami a késõbbi Fassbinder-életmû problematikáját alkotja. A maga nyers közvetlenségében, pimasz nyíltságában, „ajtóstul-a-házba-rontásával” olyan, mint egy paródiába hajló Fassbinder-kivonat.
A Tropfen auf  heiße Steine (tehát nem Vízcseppek a forró kövön, hanem forró kövekre) címû színmû, amelyet a 19 éves Fassbinder minden bizonnyal néhány nap alatt firkantott le, egy homoszexuális párról szól, egy fiatal fiú és egy idõsebb férfi kapcsolatáról, amely késõbb, a szerzõ által „ál-tragikus vég”-nek nevezett befejezésben, kiegészül két nõ szerepével. Léopold Bluhm, ez a kissé kétes, de a hatvanas évek Nyugat-Németországában azért tûrhetõen boldoguló, középkorú üzletember elcsábítja az ifjú és homoszexuális hajlamait még alig ismerõ Franz Meistert, együttélésük azonban, mint egy banális házasság, nemsokára válságba jut. Mindketten a maguk javára zsákmányolják ki a másik érzelmeit, és ez a dominancia állandó, egyre nehezebben tûrhetõ váltakozásához vezet. Végül a két férfi két korábbi nõkapcsolata polarizálja a helyzetet: míg az önzõ és romlott Léopold a maga és Franz korábbi szeretõjét egyaránt saját élvhajhászásának szolgálatába állítja, csalódottságában az ártatlan és romlatlan ifjú Franz megmérgezi magát. Miközben õ holtan terül el a padlón, a többiek, a darab már kimondatlan jövõ idejében, lélektelen orgiának adják át magukat.
A melodramatikus képlet nagyon is ismerõs olyan filmekbõl, mint A dögvész istenei, a Petra von Kant keserû könnyei, A szabadság ököljoga vagy az Amikor 13 újhold van egy évben. Fassbinder egyszerre ábrázolja magát a kizsákmányoló és a kizsákmányolt szeretõ szerepében. A Vízcseppek a forró kövön címû, egyfelõl kamaszosan naiv, másfelõl dörzsölten rutinos darabban mindenesetre figyelemreméltó, hogy IV. felvonásában (hol vannak már manapság négy felvonásos darabok?!), amelyben benyomulnak a színre a nõk, a melodráma egyszeriben abszurd módon parodisztikus („ál-tragikus”) színezetet ölt. Határozottan érzelmes elõzmények után ekkorra Franz önsajnálata és öngyilkossága groteszk üzemzavarrá válik. Míg Léopold volt szeretõje, Vera kihívná a rendõrséget, maga Léopold azt mondja neki: „Csak vetkõzz le, feküdj Anna mellé az ágyba, igazán elbûvölõ lány, én gyorsan megmosom a fogam, aztán jövök.” Mire Vera: „O ja.” Így végzõdik a darab.
Ozon híven követi Fassbinder szövegét. Az elsõ három felvonást szinte szó szerint mondja fel stilizálón statikus képekben, többnyire közeliekben. Még a hatvanas évekhez is ragaszkodik: a mindvégig egyazon lakásban játszódó film lakberendezési és öltözködési (trapéznadrág!) külsõségekben tüntetõen idézi a hatvanas évek NSZK-ját és a korai Fassbinder-filmek helyszíneit. A jelenetek idõbeli folyamatosságát szerencsés kézzel aprózza fel narratív történéssorrá.
A IV. felvonás bizarr kvartettjéhez érve a film egyszeriben mintha célhoz ért volna, lelassul a szövegkönyv menetéhez képest, hozzá is tesz Fassbinder jelenetéhez, ugyanakkor felemásabb nála. Míg Fassbindernél fokozatosan eltávolodunk Léopold és Franz szerelmének érzelmi tétjétõl, és Franz öngyilkossága nem kevésbé abszurd és elnagyolt, mint a többiek viselkedése, Ozonnál a képek vizuális sugallata érzelmileg szembeállítja Leopold, Vera és Anna árulását a szép és kifinomult Franz melodramatikus bukásával. Franz alakjában Ozon mintha igazságot akarna szolgáltatni a tizenkilenc éves Fassbindernek (lásd Franz–Biberkopf-alakváltozatait!), ez azonban kevéssé felel meg a darab koraérett igazságának, miszerint a szerelem forró közegében minden érzés elpárolog. Vagyis hogy: „a szerelem hidegebb a halálnál”.

Vízcseppek a forró kövön (Gouttes d’eau sur pierres brulantes) – francia-japán, 1999. Rendezte és Rainer Werner Fassbinder mûve nyomán írta: Francois Ozon. Kép: Jeanne Lapoirie. Szereplõk: Bernard Giraudeau (Léopold), Malik Zidi (Franz), Ludivine Sagnier (Anna), Anna Thomson (Véra). Gyártó: Fidélité Production. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 90 perc.