A Potter-regény a klipvilág hatásmechanizmusait fordítja irodalomra.
Ha a klip-epikát visszafordítják filmre, oda a varázs.
 
Óh jaj, mi maradt még megíratlan? – sóhajt a recenzens. – Mi bõr lenyúzatlan a Potter-gyerek vézna testérõl, mi hús lerágatlan vékonyka csontjairól? Maradt-e akár csak egyetlen szem cukorka, amelyet békében szopogathatnánk a mozielõadás alatt anélkül, hogy a zizegõs zacskóról ne az õ mágikusnak mondott (noha érzésünk szerint egészségesen elszánt és józanul titoktalan) pillantása nézne ránk? Maradt-e még mondat ebben a tárgyban, amit nem olyan kínos leírni, mint hogy „vajon mi lehet HP titka?” (HP = azelõtt Hewlett-Packard és lézeres nyomtató, ma már kizárólag Harry Potter és varázsló; a márkanév-háború folyamatban.) 
A dolgok mai állása szerint a roxforti varázslóiskolában magasabb képzésben részesülõ mágustanonc kalandokkal zsúfolt történetét tulajdonképpen fölös elemezni. Ugyanis „HP klasszikussá lett” (New York Review of Books). – Hogy mi a klasszikus? – tette föl költõi kérdését valahai tanárom valamely klasszikust idézve, majd rögtön megadta a választ: – Nos, klasszikus az a mû, melyrõl már nem kérdezzük, hogy jó-e. 
A dolgok mai állása szerint „a Biblia után a legtöbb példány HP-bõl kelt el”. Nyilván igaz. És épp annyira ellenõrizhetõ, mint az a hetvenes években tankönyvi megerõsítést nyert állítás, mely szerint „a Biblia után a legtöbb példányt V. I. Lenin Állam és forradalom címû munkájából nyomtatták”. 
A dolgok mai állása szerint a regényfolyam eddig megjelent köteteibõl 120 millió példány kelt el, vagyis elvben a közelítõleg hatmilliárd fõnyi emberfaj minden ötvenedik egyede birtokolhat egy-egy példányt. Az a negyvenkilenc, aki egyelõre pottertelenül tengõdik, a piacot elárasztó járulékos pottermékek tömkelege révén értesülhet a hõs létezésérõl (ezek legszellemesebbike talán a minap a kínai piacon feltûnt feszes tajvani kamaszalsó, melynek sliccvonalán a pálcáját elõreszegezõ ifjú mágus látható, amint éppen magizál). És nyilván a pillanatnyilag még pottermentes tömegeket célozza a filmhez kapcsolódó londoni kampány is, melynek egyik plakátjáról a fõszereplõ néz szigorúan a szemlélõre és elõreböki mutatóujját, a jól ismert századeleji toborzóplakátok mintájára. Amerikai változat: Uncle Sam wants you! (Vagyis: be a hadseregbe!) Magyar változat: Te sötétben bujkáló ellenforradalmár! Reszkess! Potter-változat: Olvastad már?!?
A dolgok mai állása szerint HP kikerülhetetlen. És – noha a kultusz és a hozzá kötõdõ kultikus kaszálás kezd felfoghatatlan méreteket ölteni – koránt sincs a csúcson. A soron következõ kötetek és filmek minden bizonnyal tovább növelik majd a példányszámot, a bevételt, az utánzatok és parafrázisok számát, és persze tovább gyarapszik az elemzõ-titokkutató szakirodalom. 
A dolgok mai állása szerint ilyen sikeres könyvet még nem írtak. Ilyen jót már igen, többet is. A (részben) mai környezetbe emelt varázsló illetve varázslóiskola témájára Michael Ende Varázslóiskolájától Török Sándor Csilicsala csodái címû sorozatáig többen is rátaláltak bel- és külföldön egyaránt. Remekmûvek születtek a sosemvolt mítoszok megalkotásából (Tolkien: A gyûrûk ura). A mitikus világ és a hétköznap emberének találkozásából (Mark Twain: Egy jenki Arthur király udvarában). A hétköznapi világ és a varázslatos személyiség találkozásából (Travers: A csudálatos Mary). A mesevilág és a való világ egymásra úsztatásából (Baum: Óz). – Mindezek a világsikerek eltörpülnek a HP-diadal mellett, és álhírügynökségi jelentések szerint most már Andersen szobrának szemébõl is az irigység bronzkönnyei patakzanak.
HP páratlan triumfálásához kétség kívül hozzájárult a kezdettõl jelen lévõ szívós, merész és minõségi PR. Meg persze a szerencse. (Ilyen szerencse-elemnek tekinthetõ az – egyébként csupán szórványos – egyházi tiltakozás. Évszázadok tapasztalata bizonyítja a papi intelmek példányszámnövelõ hatását. A katolikus egyház nevezetes 1517-tõl 1965-ig érvényben volt Indexe akár könyv-világsikerlistaként is értelmezhetõ.)
Természetesen nem csupán a PR-ról és a szerencsérõl van szó. Hiszen a könyv (noha a tébolyító reklámkampány már-már elfedi a tényt) jó. Lendületes, fordulatos, magával ragadja, lebilincseli olvasóját. Tehetséges író mûve, olyasvalakié, aki alaposan jártas a mese, a mítosz, a mágia irodalmában és bõségesen merít olvasmányaiból. Ez nem bûn, hanem lelemény. Bertolt Brecht egész életmûve egyetlen vége-hossza nincs plágium. Csak hát egy zseni kezén a másoktól csent motívum más minõségbe emelkedik. Rowling asszony nem zseni. Viszont kiváló érzékkel gyúrja egybe a különbözõ helyekrõl ismerõs motívumokat, és alkot belõlük majdnem egységes egészet. A regényfolyam elsõ kötetét szigorúan követõ film egyik jelenetében a kelta mítoszokból fölfeketéllõ Sötét Nagyúr a középkor mondáiból elõfehérlõ unikornis vérét szívja, hogy visszanyerje erejét, amikor egy a görög mitológiából odaszökkent jólelkû kentaur elûzi. A kentaur neve: Firenze. A jelenet nevezhetõ zavarosnak. Vagy posztmodernnek. Összhatását tekintve olyan, mint amikor a hatéves kisfiú támadásra vezeti a szõnyegen elegyes ólom- és mûanyagkatona seregét, melyben együtt rohamoznak a lándzsás indiánok, a napóleoni gárdisták, az amerikai GI Joe-k és a 48-as honvédek. Nem látja köztük a különbséget, hiszen harcosok valamennyien és „mind régen voltak”. És a maga módján persze igaza van. Csak a felnõtt tudálékosság szeretné szétválasztani a medvebõrkucsmásokat a csákósoktól, a tomahawkosokat a géppisztolyosoktól.
Rowling asszony nem tudálékoskodik. Leleményeinek többsége ebbõl az ügyes összegyúrásból fakad. A varázslók sportja, a kviddics, a kosárlabda, a baseball és a ló helyett seprûnyélen abszolvált lovaspóló keveréke. A történet majd’ minden elemének meglelhetõ az elõképe. Bolyhoskában, a bölcsek kövét õrzõ háromfejû kutyában éppoly könnyû ráismerni a Hádész kapuját vigyázó Kerberoszra, mint az iskola fõmágusának, Dumbledore professzornak alakjában Merlinre, minden varázslók õsapjára. A kis Harry árvagyerek-életének nyomorúságában Twist Olivér sorsa dereng. A könyv minden motívuma „valahonnan ismerõs”.
A legfontosabb találmány azonban a történetmesélés módja. A sebesség. Hogy minden bekezdésben történik valami. A történet olyan intenzitással pereg, amit a mai, klipeken, reklámokon, akciófilmeken szocializálódott gyerekközönség megkíván. Az író pontosan tisztában van azzal, hogy mekkora szakadék tátong a felnõtt generáció és a tévékészülékek elõtt cseperedõk agyberendezkedése közt. A HP ebben az értelemben a klipvilágkép foglalata – az írott kultúra eszköztárával imitálja a klipvilág hatásmechanizmusait. Láthatólag eredményesen.
Ám mi történik, ha ebbõl a regénybõl film készül? A játék megfordul. Klip-epikából klippentett klip? Nem. Egyszerûen csak egy közepes játékfilm. 
Rowling asszony a hírek szerint két feltételt szabott producerének.
1. A kurrens amerikai sztárok helyett az angol színészvilág élvonala szerepeljen a filmben. Igaza volt.
2. A forgatókönyv pontosan kövesse a regényfolyam elsõ kötetének eseményeit. Nem volt igaza. 
A két és fél órás film néhol vontatott. Noha a szereplõgárda – felnõtt és gyerek egyaránt – remek alakítást nyújt, a szerzõi követelmény betartásának egyik kétes eredménye, hogy bizonyos alapinformációk hiányoznak. A nézõ nem szerez tudomást arról, amit a regényfolyam alkotója a harmadik vagy a negyedik kötetben talán elmagyaráz, ám az elsõben nem. Márpedig a film szigorúan az elsõ kötethez ragaszkodik. Így azután – noha a special effects-parádé igazán szemrevaló – nem tudjuk meg, mivégre az egész. Mi történt Harry szüleivel? Ha a gyerek varázsló, miért viszik bölcs tanárai nagynénje családjába, ahol félig-meddig cselédként tartják? Miért kell szenvednie? Miért épp 11 évesen viszik a varázslóiskolába? Most már eleget szenvedett? Mi a viszonya a varázslók birodalmának a hétköznapok világához? Varázslónak születni kell? Vagyis semmit sem kell tenni azért, hogy valaki azzá lehessen? De ha HP annak született, mire való az iskola? Minden eleve elrendeltetett? Aki nem varázsló, az mind mugli? Vagyis degenerált, gonosz, primitív bunkó – hiszen a filmben csak ilyet látunk? – Csupán ez a néhány kérdés marad megválaszolatlan. A többi rendben. 
Látványos mesefilmmel van dolgunk, mely – ha alapjai nem volnának olyan ingoványosak – akár le is nyûgözhetne. Nem jobban, mint a számítógépes technika eluralkodása óta ravasznál ravaszabb trükkökkel sorozatgyártott más mesefilmek. Épp annyira.
Mindez persze nem számít. HP tovább menetel.
Sejtelmem sincs, kinek a tanácsát fogadja meg Rowling asszony azt illetõen, hogy a következõ film(ek)ben mennyire ragaszkodjék saját alapanyagához. Nem tudom, mennyire respektálja saját teremtményeit. De Roxfort vezetõ professzorának szavára talán hallgat. És a tudós iskolaigazgató talán ezt írná a „HP-jelenségnek” titulált tünet-együttes aljára: 
Regény: 4/5 Film: 3/4 PR: 5* 
Nem rossz, de azért van mit javítani.
A második film elõtt jelentkezzen konzultációra a tanáriban. 

Albus Dumbledore
okleveles fõmágus

Harry Potter és a Bölcsek Köve (Harry Potter and the Sorcerer’s Stone) – amerikai, 2001. Rendezte: Chris Columbus. Írta: J. K. Rowling regényébõl Steven Kloves. Kép: John Seale. Zene: John Williams. Látvány: Stuart Craig. Szereplõk: Daniel Radcliffe (Harry Potter), Rupert Grint (Ron), Emma Watson (Hermione), Richard Harris (Dumbledore), Maggie Smith (McGalagony), Robbie Coltrane (Hagrid). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 143 perc.