Az orosz krimi nemet vált
Keresd a nõt!
Alekszandr Trosin
Az orosz bûnügyi filmben a nõk vették át
a hatalmat.
„Nõket keresnek az oligarchák” – virított hatalmas
betûkkel az egyik legtekintélyesebb és legolvasottabb
orosz újság címoldalán a minap. Az alcímben
pedig még fokozták is a várakozást: „A családi
birtok felosztása a tulajdon új átalakításával,
mi több, politikai destabilizációval fenyegeti Oroszországot.”
Mi az összefüggés – kérdezhetik Önök
– a nagypolitika és az elvált házastársak családi
birtokának banális felosztása között, amivel
nap mint nap polgári bíróságok foglalkoznak
Oroszországban? A legközvetlenebb akkor, amikor a bíróságon
az ilyen történetekben az alperes oligarchák, akiknek
nem elég, hogy dollármilliókat fizetnek az elhagyott
nejeknek és a gyerekek után, hanem legalább ugyanennyit
veszítenek, mialatt a bíróság a birtokot ideiglenesen
lefoglalja. És hát természetesen, lõttek a
politikai karrierjüknek is.
Pontosan ez történt a nyizsegorodszkiji üzletemberrel,
Andrej Klementyevvel is. Éppen harcba szállt a terület
kormányzói posztjáért, amikor a választási
kampány csúcsán a volt felesége, aki addig
hallgatott, a bírósághoz fordult azzal a követeléssel,
hogy a kormányzójelölt adja neki vissza hatéves
fiát. A nyizsegorodszkiji bíróság nem sietett
kielégíteni a felperes követelését, elutasította
azt a kérését, hogy pszichológiai-pszichiátriai
vizsgálatnak vessék alá a volt férjét.
Ám az asszonynak sikerült a sajtóban kiteregetnie, milyen
erkölcsi torzszülött is volt választottja. A módszer
bevált. Az egysíkú, átlátszóan
egyszerû dramaturgiájú latin-amerikai tévésorozatokon
nevelkedett orosz honpolgár meg tudja bocsátani a politikusok,
üzletemberek bármilyen szélhámosságát,
de nem bocsát meg a hûtlen férjnek vagy a „rossz” apának,
aki nem fizeti a tartásdíjat. Akárhogy is volt, a
kompromittált Andrej Klementyev elvesztette a helyi kormányzósági
választásokat. Üzleti kollégája, a „Szeverosztal”
cég igazgatója, Alekszej Mordasev szintúgy komoly
veszteséget könyvelhetett el, amikor volt neje úgy döntött,
behajtja tõle az elmaradt tartásdíjat, 20 millió
dollár nagyságrendben.
Még sok példát hozhatnánk az oroszországi
botránykrónikákból, amelyeket asszonyok robbantottak
ki. Azt mondják, tapasztalt PR-specialisták állnak
a hátuk mögött, akik pontosan tudják, melyik húrt
kell pengetni ahhoz, hogy egy pillanat alatt lerombolják a konkurens
reputációját a gazdaságban vagy a politikában.
A külföldi sajtóban az a vélemény alakult
ki errõl az új oroszországi tendenciáról,
hogy „ha nálunk is új tulajdonelosztás lenne, akkor
az sem menne a volt feleségek nélkül”.
A PR-szakértõk nézik-e figyelmesen az oroszországi
filmeket és alkalmazzák az életben, vagy a filmjeink
reagálnak ennyire érzékenyen az életben most
izmosodó tendenciára? Mindenesetre tény, hogy feltûnõen
elnõiesednek filmjeink. A filmgyárainkban és tévécsatornáinkon
nagy mennyiségben készülõ detektívtörténetek
középpontjában asszonyok állnak. Mint Konsztantyin
Odegov Kiesésre játszani címû Jurij Poljakov-adaptációjában
is. A könnyfacsaró bûnügyi románcban a szépséges
dög tönkreteszi a jó fiatalurat, az egyszerû jéghokizót,
akibõl olajmilliomos lesz. Vagy mint Kirill Levrentyev Szélhámosságában,
ahol a hõsnõ az ágyban építgeti karrierjét.
Szeretõje (a központi tévécsatorna fõnöke)
elintézi, hogy a lány az Amerika fölött kialakuló,
környezeti katasztrófával fenyegetõ ózonlukat
ismertetõ mûsorsorozat vezetõje legyen. A szakmai információt
egy harmincéves üzletember szolgáltatja a leánynak.
Az üzleti vacsora az úriemberrel az ágyban végzõdik,
és a lány úgy dönt, dobja fõnök-szeretõjét
az új kalandért. Ám a fõnököt holtan
találják a lány lépcsõházában,
a hölgyet viszont váratlanul kinevezik az elhunyt helyére.
Az ügy dollármillióktól bûzlik.
Bérgyilkos identitást keres
Tíz évvel ezelõtt még nem lehetett mit
kezdeni a végzõs VGIK-esekkel (filmfõiskolásokkal),
akik nagyon szerették volna kifejezni magukat. „Szerzõkként”
kitárták a világnak mély lelküket, és
olyan zagyvaságot forgattak, hogy semmit sem lehetett érteni
belõle. Aztán, valahová eltûntek. De szent hely
nem marad üresen. Valakinek csak kell filmet csinálnia. A következõ
VGIK-es nemzedék gyakorlatiasabbnak bizonyult. Mindnyájan
egy kis vékony és nagyon rossz könyvet bújtak
az amerikai filmírás mûvészetérõl.
Mindnyájan lélegzetvisszafojtva mesélték egymásnak,
hogyan fogják csinálni az elsõ orosz bombasikert,
mert Robert Zemeckistõl már ismerik a nagyhatású
dramaturgiai fogások listáját.
A Szélhámosság pontosan az amerikai tankönyv
szerint felvett vad keveréke a „fekete” filmnek, és egy olyan
történetnek, amelyben a szerelmi konfliktus vegyül a „nesze
semmi, fogd meg jól”-lal. Minden mûfogás tisztán
látható, akár a baktériumok a mikroszkóp
alatt, csak épp az eredetiség hiányzik.
Televíziós filmjeinkben lehet ezt jól megfigyelni.
(Annál is inkább, mert manapság az oroszországi
film olyan szorosan kötõdik a tévéhez, mint még
soha: a produkciók 90 %-a tévére is szánt mozifilm,
szerzõik a krimiket és szappanoperákat fogyasztó
hatalmas nézõseregére spekulálnak.) Az elmúlt
televíziós szezon Násztya Kamenszkaja szoknyás
rendõrnõje (a Kamenszkaja címû tévésorozatból),
valamint a bájos botcsinálta gengszternõ, a lángvörös
Éva jegyében telt el, aki úgy bánik a kolttal
és úgy karatézik, mint senki más a férfiak
közül (õ a Vadászat Csipkerózsikára
címû sorozat hõsnõje.)
Idén augusztusban is megajándékoztak minket egy
hasonlóval, A tolvajnõ címû bûnügyi-melodramatikus
történettel a vidéki életbõl (Jurij Belenykij,
Georgij Golovenkin és Jegor Grammatyikov rendezése). Ez amolyan
nõi változata a Monte Christo grófjának. A
fiatalasszony visszatér szülõvárosába,
hogy tönkretegye unokanõvére boldog életét.
És mindezt azért, mert nyolc évvel korábban
egy férfi, aki szerette hõsnõnket, végül
is annak unokatestvérét részesítette elõnyben.
A mártírnõ elutazik a városból, és
hosszú éveken át dédelgeti magában a
bosszú tervét. Kivárja, amíg a boldog kiválasztott
leánya felnõ, a család megerõsödik, hogy
annál fájdalmasabb legyen a csapás. És beindítja
ravasz tervét: a „szeretett” unokanõvért elcsalja,
úgymond bevezeti egy új üzletbe, teljesen összezavarja,
hogy aztán mint pók az áldozatát, foglyul ejtse.
Mellesleg, a hõsnõnek, Irina unokanõvérén
kívül van még egy testvére, Olga. Egyenesen a
csehovi „három nõvér”! Kifordítva az általunk
átélt közelmúlt képére és
hasonlatosságára.
A mozikban a rekordbevételt manapság két másik
nõvér hozza, akikrõl az ifjabb Szergej Bodrov mesél.
Ugyanaz, aki Oleg Menysikovval játszott a Kaukázusi fogolyban,
apja, az idõsebb Szergej Bodrov filmjében, de õ volt
Alekszej Balabanov szupernépszerû A testvér és
A testvér 2 fõszereplõje is. Mostani hõse,
Danyila, miután keresztülment a kaukázusi háborún,
és mindenkit, aki neki nem tetszett a békés életben
vagy keresztezte az útját, gépfegyverével leterített,
valóban Oroszország ifjúságának kultikus
hõse lett. „Putyin – az elnökünk, Maja Pliszeckaja – a
sztárunk, Danyila – a testvérünk” – állítja
a Komszomolszkaja Pravda reklámplakátja, amivel be vannak
borítva a moszkvai metró kocsijai. Ezen látható
még mindhármuk portréja – telefonkagylóval.
Így mintegy válaszolnak a Komszomolka olvasóinak,
amely, ugyebár „a mi újságunk”. Ez is balabanovi-bodrovi
Danyila hallatlan sikere.
A kultikus Testvérbõl kinõtt Testvér 2
provokatív katalizátora lett azon érzéseknek
és következtetéseknek, amelyek egyre érnek az
országunk külön sorsáról és missziójáról
lemondani semmiképp sem kívánó orosz népnek
az utóbbi tíz évben megalázott birodalmi-hazafias
mentalitásában. Ha Nyikita Mihalkov a Szibériai borbélyban
a múltból vett ideálokhoz hív minket, Alekszej
Balabanov nem minden ravaszság nélkül a közönségnek
adja meg a lehetõséget, hogy mai fiatal hõse személyében
példaképet válasszon magának, aki még
ha össze-vissza lövöldözik is, de legalább ápolja
az elveszett testvériességet, a családi közösség
eltûnt érzését, a haza iránti elfeledett
szeretetet. A Szibériai borbély reklámszlogenje szerint
a hõs: „Az orosz férfi – és ez sokat megmagyaráz.”
A Testvér 2-bõl pedig máris szólássá
vált a következõ mondat: „Mi nem vagyunk gengszterek,
mi oroszok vagyunk.” A bérgyilkosok, mintha korunk valódi
hõsei lennének, szintén nemzeti identitást
keresnek.
A Nõvérek, ez egyértelmû, ebbõl a
„testvérek”-ciklusból származik. Hõsnõi
fiatal nézõik szívében elfoglalták Danyila
helyét. Közben pedig öröklik a „testvérek”
pátoszát és erkölcsét, még ha bizonyos
fokig polemizálnak is velük. Amikor nyolc éves vagy
– az egész világ ellened van. Amikor harminc – te vagy az
egész világ ellen. A gyermekkor boldog és napos korszaka
visszavonhatatlanul elmúlt. Beköszöntött a nehéz
és kegyetlen idõ, aminek elsõ áldozata az ártatlanság…
Ezekben a lányokban ugyanaz a vér folyik, de gyûlölik
egymást. Gyina – nyolc éves, hegedül és arról
ábrándozik, hogy színésznõ lesz. Szvéta
már elmúlt harminc, tökéletesen céloz,
mesterlövésznek akar menni Csecsnyába. Ezek a fiatal
lények életre ítéltettek abban a világban,
ahol farkastörvények uralkodnak. Ahol lopnak és gyerekeket
ölnek, a törvény pedig csupán halvány és
erõtlen illúzió…
Amikor Gyina apja kiszabadul, nehéz helyzetben találja
magát: kollégái a baráti társaság
közös pénzének ellopásával vádolják.
A banditák arra készülnek, hogy elrabolják gyermekét,
a férfi kénytelen elrejteni mindkét kislányát.
De a menedék nem bizonyul biztonságosnak, és a gyerekeknek
tovább kell menekülniük. Szaladnak, ahová a szemük
ellát. Pénz nélkül, rokonok és a barátok
nélkül… Mindössze néhány iszonyú
nap alatt a két védtelen kislány az élet minden
szörnyûségével találkozik. Hirtelen éveket
öregszenek. És akkor rájönnek, hogy létezik
egy dolog, ami erõsebb a gonosznál és az igazságtalanságnál,
és egyedül mentheti meg ezt a tökéletlen világot.
A neve – szeretet. És a kislányok … nõvérek
lesznek.
A siker Szergej Bodrovnak köszönhetõ. A fiatal nézõ
természetesen nem térhetett ki egy olyan film elõl,
amelyben az általa megszeretett színész rendezõként
debütált. Bodrov maga csak pillanatokra tûnik föl
a képen – mint egy kedves „vendég” egy másik filmbõl.
A film zsúfolásig tömött a népszerû
rock-zenekarok számaival – elsõsorban az Agatha Christie
együttesével –, és a kamaszok bálványa,
a korán meghalt énekes, Viktor Coj dalaival (aki valamikor
maga is játszott Szergej Szolovjov Assza és Rasid Nugmanov
A tû címû filmjében).
De! Az egyik kamasz nézõ a következõket írta
a film után: „Korábban naivan feltételeztem, hogy
a legjobb eszköz az életben arra, hogy kibírd – a profin
kivitelezett verekedés. Most nem így gondolom. Az elsõ
helyen már a lõfegyver használata áll, és
ez szörnyû.”
Apák és fiúk
Az idõsebb generáció igyekszik nem lemaradni a
kezdõktõl, és a thriller, a bûnügyi-gengszterfilm
népszerû mûfajainak azonos területén keres
kapcsolatot a nézõvel. Néha keserû iróniával,
így tesz Karen Sahnazarov is a Mérgek, avagy A mérgezés
világtörténete címû filmjében. A
kerettörténet egy családi perpatvar, amely az ismert
színész és felesége házában tör
ki. A veszekedés abszolút banális is lehetett volna,
hiszen mi különlegesség van abban, hogy az asszony hebehurgyán
a szomszéd lakatos karjaiba dobja magát, és végül
kiköt nála? Az asszony valószínûtlen aktivitása,
pimasz és lefegyverzõ idiotizmusa sarokba szorítja,
lényegében primitív egérfogóba kergeti
a férjet, aki pechére, rendes ember marad. A célratörés,
az agresszió, Marina és szeretõje azon meggyõzõdése,
hogy jogukban áll a másikat megalázva és letaposva
mindent megkaparintani, amit csak megkívánnak – meglepõen
modernnek hat, bár a múltban gyökerezik. Erre építik
a szerzõk a bonyodalmat, amikor a férjet fokozatosan eljuttatják
a bosszú gondolatáig. A gonosz gonoszt szül. A hõs
nem tépelõdik, hogy az összecsapásban méltósággal
távol tartsa magától a szörnyetegeket. Õ
maga lépésrõl lépésre elfogadja a ráerõszakolt
harci szabályokat. Aki ezeket a szabályokat diktálja,
az a csábító szomszéd, bizonyos Woland, korábban
szürke hivatalnok, ma nyugdíjas (Oleg Baszilasvili játssza).
Találkozásuk, beszélgetéseik azt sugallják,
hogy minden örök a hold alatt, különbség csak
a környezetben és a kitûzött cél nagyságrendjében
van. Valamikor a koronáért verekedtek, manapság –
egy kétszobás lakásért. Minden korszaknak megvannak
a maga nótái. Az újonnan feltûnt Woland megosztja
tapasztalatait, azaz elmeséli, hogy milyen nyugodtan mérgezte
meg két feleséget. Mindeközben bársonyos baritonjával
és együttérzõ tekintetével simogatja beszélgetõtársát,
míg az végül képtelen lesz visszautasítani
tõle egy pár méregfiolát. Oleg Baszilasvili
láthatatlan, ám feszes fonalat húz a volt szovjet
alkalmazott és a sötétlelkû római pápa,
Borgia közé, mely tovább vezet a történelem
labirintusába, a gonoszság fészkéig.
A szerzõk nem rejtik el szarkasztikus mosolyukat, amikor bemutatják,
hogy azokban a régi gaztettekben is ugyanaz az alap, mint kortársunk
küzdelmeiben. Az ifjabb Borgia is beleillik az események kontextusába,
hangsúlyozva a gonosz történelem-kívüliségét,
bármilyen „idõjárás” is uralkodjon az udvarban:
feudalizmus, kapitalizmus vagy õsközösségi rendszer.
Ugyanakkor pont neki, a cinikus gyilkos, gazembernek adatik meg a Mérgekben
a katarzis, a megtisztulás. Cesare Borgia, ahogy az alkotók
és Andrej Panyin színész kitalálta, azért
hagyja el az életet, mert többé képtelen így
létezni. Másképpen meg nem tud. Amikor a barátok
elárulják Borgiát, magára hagyva az ellenség
gyûrûjében, úgy tetszik, végre boldog:
minden a helyére kerül.
Karen Sahnazarov hû magához, amikor váltogatja
a modernet a kosztümös-színházi jelenetekkel (ezt
csinálta a Zéró városban, A cárgyilkosban
és A telihold napjában). És kortársa, Szergej
Szolovjov – szintén hû magához: folytatja a fiatalodást
(mint az Asszában és a Fekete rózsa – a bánat
jelképében). Új filmje témáját
azoktól kölcsönzi, akik most húszévesek.
A Gyöngéd életkor forgatókönyvét
együtt írta diák-fiával, akinek friss iskolai
emlékeit vette alapul. Egy szép nap a fiatalember elment
az apjához, és mindent kitálalt. Bárki más
a szülõ helyében az ilyen kilengésekért
alaposan elnáspángolta volna, ám idõsb Szolovjov
leültette a fiút az asztalhoz, hogy forgatókönyvet
írjanak belõle. Nem ok nélkül. Amikor Mitya kicsi
volt, az apja magas szellemiségû gyermek-melodrámákat
forgatott Iszaak Svarc zenéjével (Száz nap a gyermekkor
után, Álomvilág, A megmentõ). A nyolcvanas
évek második felében irányt váltott,
és az Asszával kezdõdõen posztmodern kollázsokat
alkotott a csodálatos századvégrõl, szovjet
rocksztárok zenéjére. Most Mitya, miután megjárta
Párizst és a frontot Csecsnyában, tékozló
fiúként visszatért, és meggyõzte apját,
hogy mirõl kell azonnal filmet csinálni. És neki,
Mitya Szolovjovnak kell a fõszerepet játszani benne.
A hõs egy jó szovjet családba született 1975-ben.
És mi történt vele azután…? Hogy rövid legyek
– ugyanaz, mint az országgal. A brezsnyevi gyerekkor, tele jámbor
hazugsággal, a gorbacsovi serdülés, a bûntelenség
elvesztésével terhelve, a jelcini ifjúkor, a banditizmus
hangsúlyával. Üresség. Csecsnya. Zavar a fejekben.
És most itt ül a pszichiáternél, és emlékezik.
Vigyázva, hogy hiteles legyen.
Az apa hallgatott, hat évig nem forgatott. Ez nagy idõ
egy filmes életében. Sokan elvesztik gyakorlatukat vagy kapcsolatukat
a valósággal. Szolovjov ezt megúszta – más
történt, ami szintén a veszteglés következménye.
Új filmjébe mindent belezsúfolt, ami az évek
alatt fölhalmozódott. Úgy forgatott, mintha utoljára
tette volna: rendetlenül, szenvedélyesen, aggódva… Itt
minden van: gyerek-melodráma, posztmodern kollázs, politika,
szex, háború, gengszterek, majmok, trágya lelkek,
Borisz Grebenscsikov énekes dalai. A globális ambíciók
lerántják a filmet a földre, nem engedik felszárnyalni.
A film gyenge, határtalanul patetikus eposz lett a kilencvenes évekrõl.
Háborús thriller
A csecsen háború nem csak Szolovjov filmjébe tolakodott
be. Iszlam Elszanov, a Rendezõi Továbbképzõ
végzõs hallgatója közvetlenül ráépíti
A sûrûben címû diplomamunkáját,
noha a cselekmény Csecsnyától messze, egy orosz faluban
játszódik. Hõsei menekülõk, egy orosz
öregember és Mása unokája, valamint barátjának
unokája, az árva csecsen kisfiú, Ali. A faluban egyszer
csak megjelenik egy kedves csaló, aki felkeresi az anyát,
beadja neki, hogy Csecsnyában harcoló fia fogságba
esett, és most pénz kell a kiváltására.
Sem az asszonynak, sem a helyi falusiaknak nincs egy vasuk sem, legfeljebb
a „csecsennél” (így nevezik az öreg menekültet)
lehetne találni némi értéket. Az öreg
azonban nem akar megválni attól, ami néki oly drága.
A fájdalomtól tébolyult anya és a falusiak
követelik, adja oda Alit, hogy vele cseréljék ki a katonafoglyot.
Az öreg házát felgyújtják, a harangok
kongatják a tûzvészt, összecsõdítve
a templomban az elõítéletek sûrûjében
megzavarodott embereket. Az öreg és unokája elhagyja
a falut… Rövid és igaz történet napjaink legélesebb
problémáiról. Az élet, a környezet, a
jellemek – minden felismerhetõ, egyszerû és kegyetlen.
Az idei filmszezon figyelemkeltõ eseményévé
vált egy másik háborús film, a 44 augusztusában,
Vlagyimir Bogomolov azonos címû regényének feldolgozása.
Még a hetvenes években, amikor a regény megjelent,
és az azt közlõ folyóiratot rongyosra olvasták,
a megboldogult Vitautasz Zsalakjavicsjusz szerette volna filmre vinni.
Már kész volt a forgatókönyv, leforgatták
majdnem a felét, amikor az író közbelépett
(egyébként is híres volt nyakasságáról
és engesztelhetetlenségérõl, például
az Iván gyermekkora címû elbeszélése
esetében, amelynek filmváltozatát elvben nem hagyta
jóvá), és betiltotta a további munkát.
Pedig a hírek szerint (azok vallomása szerint, akik látták
a musztereket), Zsalakjavicsjusz legjobb filmje lehetett volna. Eltelt
sok év, és Mihail Ptasuk fehérorosz rendezõ
kapott jogot a megfilmesítésre. S mi lett belõle?
Nehéz elfogulatlanul elkezdeni nézni a filmet, amikor
az elsõ felirat arról tájékoztat, hogy „Lukasenko
elnök személyes patronálásával” forgatták.
Ám hamar kiderül, hogy a 44 augusztusában – egy meredek
pszichológiai thriller, olyan, amilyent az utóbbi tíz
évben a gyakorlatilag mindenki igyekszik csinálni errefelé,
de senkinek sem megy. Ptasuknak sikerült. Napos nyárvége,
a háttérben – csapatok, amint szakadatlanul haladnak Nyugat
felé. Ideges arcok premier plánjai. A feszültség
már az elsõ beállításoknál hatalmába
kerít („Nem tetszik nekem ez az erdõ, itt halt meg a legjobb
legény a földön…”), és nem hagy is alább
a végkifejletig.
A 44 augusztusában – az elegáns elsáncolás
példája. Korábban a Szovjetunióban a szovjet
nép hõstettérõl szóló filmeket
a nézõi érdeklõdést tompító
töltetekkel tömték tele. Most a szovjet nép hõstettei
csak a thriller hordozóanyagául szolgálnak. A thriller
friss vért keres, és meg is találja a Nagy Honvédõ
Háborúban. Nyugat-Belorusszia felszabadított területei
’44 augusztusában: hullahegyekkel és fegyverraktárakkal
teli erdõk, a lakosság ellenszenve a szovjet csapatok iránt
– ideális helyzet a diverzánsok számára a hátországi
romboló munkához. A Szmers (az NKVD-n belüli „halál
a kémekre” – szmerty spionam – nevû szervezet rövidítése)
három fiatal tisztjének feladata a legrövidebb úton
megtalálni a diverzáns csoportot, amely rádiójeleket
ad át az ellenségnek. A földes katonai gimnasztyorkák,
a hátországba fegyvereket szállító vonatszerelvények,
a járhatatlan belorusz utakat felszántó tankok – váratlan
és hatásos környezet a mûfajhoz. Ptasuk filmje
minõségi kommersz termék, mindenféle ideológiai
szándék nélkül.
A pétervári rendezõ, Oleg Kovalov fordítva,
a legnagyobb ellenállás irányát választotta.
A háborús idõk talán legnépszerûbb
orosz dala – Sötét éjszaka – adta új filmjének
címet, de nem magát a háborút rekonstruálja,
hanem a hozzá vezetõ hosszú utat, amelyen Németország
keresztülment. Tulajdonképpen nem is Németországról
van szó, hanem egy hozzá nagyon hasonló totalitárius
államról, ahol az értelem alszik, és elõbújnak
a szörnyek. A félelem irányítja a világot.
A magányos és zárkózott fotómûvész
szeretne elmenekülni a veszély elõl, együtt Mártával,
a kislánnyal, akihez szívélyes barátság
fûzi. De a realitás elõl nem menekülhet. A film
szövetét nagy mennyiségû filmhíradó
adja a nácizmus idejébõl. A „játékfilmes”
rész a korai német hangosfilm stílusát követi,
különös tekintette Fritz Langra. A Fekete éjszaka
nem a „reális” Németország világa, sokkal inkább
valamiféle „filmvilág”, ahol mítoszok és a
német öntudat figurái kelnek életre. A Sötét
éjszaka a filmbarát mozija a filmbarátok számára.
A forgalmazók elkerülik, és a kritika is közönnyel
fogadta…
Karácsonyi mesék
Az oroszországi filmmûsort manapság lényegében
két népszerû mûfaj határozza meg: a thriller
és a karácsonyi mese, amelyben, már csak a kánon
szerint is, szintén a nõké a központi hely. Ez
utóbbi mûfajban debütált Gyere, hogy rám
nézz címû filmjével Oleg Jankovszkij mint rendezõ,
társnak híva az ismert operatõrt, Mihail Agranovicsot.
A kitûnõ színészek kvartettje – Irina Kupcsenko,
maga Oleg Jankovszkij, Jekatyerina Vasziljeva és Natalja Scsukina
– ragyogóan játsszák ezt a megható és
nevetséges, szinte dickensi történetet.
Sötét karácsonyesténként a már
nem fiatal nõ (Kupcsenko) Dickenst olvas agg mamájának,
aki addig nem akar meghalni, amíg vénkisasszony lánya,
Tánya, férjhez nem megy. Csöngetnek, és belép
a borzas-sörtés Oleg Jankovszkij. Fiatal szeretõjéhez
jött, de itt olyan levest fõznek és annyi melegséggel
kínálják, hogy aligha fogja sajnálni az eltévesztett
címet. A hetvenes években az ismeretlen, aki véletlenül
betoppan a magányos asszony lakásába, bús és
víg bonyodalmakban tárná fel az õ olvadó
szívét, s végül örökre ott maradna.
A nyolcvanas években fordítva, keménységet
mutatva mindenkit becsapott és kisemmizett volna. 2001. szilvesztere
elõtt újból jóra fordul minden. Semmi keménység,
semmiféle kitérõ, az egész cselekmény
arra megy ki, hogy megértsük: egymásnak vagyunk teremtve.
Oleg Ivanovics Jankovszkij nem színész, hanem filmsztár.
Az egyetlen az utóbbi húsz évben. Olyan, mint John
Wayne, Jack Nicholson vagy Robert De Niro. Ez azt jelenti, hogy teljesen
mindegy, kit játszik, és általában mit csinál.
Hollywoodban ezt úgy hívják, hogy „jelenlét”:
Oleg Jankovszkij a hunyorításáról híres,
amely harminc színészi fogásból áll.
Lehet fenyegetõ, kétkedõ, csábító
és még az ördög tudja, miféle.
A filmesek már nem a „fekete” felé, hanem az „arany”
felé húznak –hõseik fürödnek az aranyban,
Mercedeseken furikáznak, és legalább egy városszéli
várban laknak. Erre példa Az ezüstszínû
gyöngyvirág, a másik karácsonyi mese. Tyigran
Keoszajannak ez a második vigasztaló, hepiendes története
a Szegény Szása után. A cím a közelmúltban
piacra dobott, erõs illatú orosz kölni nevébõl
származik. Ezt a kölnit használja a film hõsnõje
– a vidéki milliomos leánya. Távoli falujukba egyszer
csak beesnek az üzleti pajtások a show-business-bõl.
A leendõ díva apja nem engedi, hogy gyermeke a szórakoztatóipar
sikamlós útjára lépjen, minek következtében
a felcserepedett csemete világgá megy, hogy bódító
kölnije segédletével a zenemenedzserek nyakába
varrja magát. A Hamupipõke-történet megy a maga
útján. Az impresszárió vitába keveredik
szeszélyes primadonnájával, a szerzõdést
felrúgják, azonnal kell valaki pótlásnak, és
akkor odakeveredik a „nevetséges kislány”, akinek a kétségbeesett
üzletemberek megadják az esélyt. Új csillag születik.
Aztán, ahogy illik, Galatea beleszeret Pygmalionba, az egyik menedzserbe….
És vége a mesének. A szögletes kislány
átváltozása felnõtt hölggyé épp
oly gyors, amilyen észrevehetetlen.
A Gyöngyvirág után, Keoszajan leforgatta Az elnök
és unokája címû filmet. Egy történetet
arról, hogy két ikertestvért szétválasztanak
a szülõotthonban, egyiket odaadják a mamának,
a szegény festõnõnek (õt A süketek országa
hõsnõje, Gyina Korzun játssza), a másikat meg
a tábornok lánya kapja, aki épp ezen az estén
szenved balesetet. Telnek az évek. A tábornok (Oleg Tabakov)
elnök lett, a festõnõ szegény maradt a kislányok
meg (mindkettõ a Mása nevet kapta, és mindkettõt
Nagya Mihalkova, Nyikita Mihalkov kisebbik lánya alakítja)
ott találják magukat a Kremlben az óriás karácsonyfa
alatt, mint bálhercegnõ, illetve szutykos gyermek, aki megnyerte
a szerencsés belépõjegyet. Természetesen összekeverik
õket. A szutykos gyermek beköltözik a Kremlbe, a hercegnõ
pedig a kunyhóba.
De van még egy történetem. Jelena Rajszkaja forgatókönyvíró-rendezõ,
akinek különös vonzódása van az Orosz Föderáció
elnökéhez (elõzõ filmje volt Az elnök és
asszonya), hozott egy forgatókönyvet a KinoMosztba azzal, hogy
meg akarja csinálni. A Mosztban tetszett a forgatókönyv,
de nem a rendezõ, mégis aláírták vele
a szerzõdést. Aztán akadályokat kezdtek görgetni,
s végül egyszerûen alkotói nézeteltérés
ürügyén kirúgták a rendezõnõt.
Rajszkaja, aki az egyik nyilatkozatában elmondta, hogy soha jobbat
még nem írt és aligha fog valaha írni, beperelte
õket a szerzõi jog megsértéséért.
A bíróság megtiltotta a forgatást a per lezárásáig.
A filmet ugyanis közben elkezdte egy másik rendezõ –
Tyigran Keoszajan. Rajszkaja szerint Vlagyimir Guszinszkij, amikor még
õ volt a KinoMoszt ura, személyesen ajánlott föl
neki 50 ezer rubelt, ha csendben marad, a Moszt biztonsági szolgálata
pedig ezalatt kompromittáló anyagot gyûjtött ellene.
Az utolsó, amit hallottam az ügyrõl, hogy a KinoMoszt
elvesztette a pert. A bíróság megtiltotta a szerzõ
nevének és a forgatókönyv eredeti címének
a használatát, valamint az abból készült
film bemutatását. Ennek ellenére a film megjelent,
még kazettán is. A borítóján ez áll:
„Az elnök és unokája. Tyigran Keoszajan filmje Jelena
Rajszkaja forgatókönyvébõl.” Rajszkaja az egész
históriából könyvet írt. Feltétlenül
tévésorozatot kell belõle csinálni. És
ez nem mexikói-indiai szappanopera lenne, mint az elnökrõl
és unokájáról szóló, hanem tisztán
orosz.
„Tiszta orosz filmet” készített Alekszandr Mitta is,
A határ. Tajgai változat címmel. Televíziós,
sokrészes filmregény. A Kinotaurusz filmfesztiválon
azonban egy moziváltozatot mutatott be, természetesen sok
epizódot kihagyva belõle. A lényeg azonban megmaradt:
a környezetrajz, az atmoszféra, a jellemek, a történet.
A szerelem története. A cselekmény a hetvenes években
játszódik. A helyszínt hermetikusan behatárolja
a kis katonai város kerítése. A zárt világ
pedig elõbb-utóbb megteremti a maga fantomjait és
szörnyeit. Ez már egy kis Twin Peaks… Méreteiben és
rendszabályaiban ez a véget nem érõ élet
a börtönre emlékeztet, a zónára, de valami
egészen különlegesre, amely nem a gonoszságtól
és kegyetlenségtõl forr, hanem – az idiotizmustól.
Az üresjáratban forgó világot a szerelem robbantja
föl, helyesebben változtatja át eszeveszett románccá.
Nagyon jó színészek játszanak a filmben, a
rendezõ erõs mozit csinált, szimpatikusat. Amilyen
az általa rendezett Katasztrófa földön-égen,
amit a nyolcvanas évek magyar nézõje is ismer, s amit
ma is szüntelenül vetítenek az orosz tévécsatornákon.
Geréb Anna fordítása
|