-- Arról, hogy kik és mikor alapították a Balázs Béla Stúdiót, ellentmondó adatokat tudunk. Ami a dátumot illeti, minthogyha kétszer is megalakult volna. Egyszer mint vitafórum, aztán mint filmstúdió. Egy, a Stúdióról készült -- egyébként betiltott -- filmben a szinkronrendezõ Gerhard Pál vállalja el az atyaságot. Másoktól úgy hallottam, Nemeskürty István volt az alapító.

-- Kézdi-Kovács Zsolt: A Balázs Béla Stúdió 1958-ban alakult Aczél György (a pártvezetésben õ felügyelte és irányította a kultúrpolitikát -- A szerk.) kezdeményezésére a Fészek Klubban. A stúdió fiatal filmesek számára jött létre, s akkor olyanok számítottak fiatalnak, mint Jancsó Miklós, Fehéri Tamás, Bán Róbert, Rényi Tamás, vagy Gerhard Pál, aki a BBS elsõ titkára volt. A ‘fiatal’ meghatározás persze ma már nevetségesnek hat, mert Fehéri Tamás például a háború elõtt volt fiatal, Jancsó is negyven körül járt. De ott volt Sáráék generációja, Novák Márk, Gaál István is. Mi voltunk az elsõ fõiskolás osztály. Elek Judit, Gábor Pál, Gyöngyössy Imre, Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc, Kármentõ Éva, Rózsa János, Szabó István a BBS-ben kezdték a filmes pályájukat. 1961-ben végeztünk, Máriássy Félix volt az osztályfõnökünk, emlékszem, a negyvenedik születésnapját a BBS-ben tartottuk. Már akkor volt egy külön keret filmkészítésre. Hamarosan született is három film, Bán Róberté, a Hajnal után sötétség, Zolnay Pálé, az Eljegyzés és Jancsó Halhatatlanság címû filmje Goldman György szobrászmûvészrõl. Majd leállt a Stúdió, mert ezek a rendezõk nagyfilmhez jutottak, s ’61-ben hívták össze megint. Akkor már Kósa Ferencék is bekerültek, Schiffer Pál, Oláh Gábor, Lugossy László és a többiek.

-- Nem volt-e mégis hamis tudatuk az indulással kapcsolatban, hogy tudniillik ‘mi filmesek’ alapítottuk a BBS-t és nem a hatalom?

-- Kézdi-Kovács: Mi mindig terjesztettük ezt a legendát, de a hatalom döntése nélkül ezt nem lehetett volna megcsinálni. Helyiséget, infrastruktúrát biztosítottak, és költségvetést arra, hogy filmek készüljenek. S mindez Aczél politikai szándékainak volt köszönhetõ. Én egyébként 1962-ben Fábri másodasszisztense voltam, és úgy érzékeltem, hogy az a generáció, amelyik akkor ereje teljében volt -- Fábrin kívül Máriássy, Makk, Várkonyi -- az 56-os forradalom körül a hatalom szemében leszerepelt. Várkonyi például a Keserû igazság után tulajdonképpen szilenciumot kapott, s elég sokáig nem juthatott filmhez. Makk, Fábri, Máriássy mind megégették magukat a forradalom elõtti filmjeikkel. Ráadásul készült egy botrányos interjú ’58, ’59 körül a Corriere della Serában a magyar állapotokról. A BBS megalakításával szerintem tudatosan le akarták választani ezt a bizonytalan generációt a filmszakmáról. S a hatalom – amellett, hogy a konformista öregekre: Keletire, Bánra, Gertlerre továbbra is számított -- megpróbált inkább a fiatalokra építeni. Abban reménykedtek, hogy fel tudnak használni minket ellenük.
-- Akkor miben  állt  a Stúdió legendás függetlensége valójában?
-- Kósa Ferenc: Amikor balázsbélás lettem, vezetõségi taggá választottak, és én is amolyan szóvivõ-féle voltam  a különbözõ tárgyalásokon. A mi stratégiai megbízatásunk a BBS-tõl akkor arra szólt, hogy a lehetõ legnagyobb önállóságot próbáljuk meg kicsikarni a hatalomtól. Mi azt mondtuk, adjanak egy bizonyos összeget, körülbelül annyit, amennyi egy akkori magyar játékfilm átlagos költségvetése …
-- Dobai Péter: 6 millió forintot...
-- Kézdi-Kovács: Nem, kezdetben  ez csak 2,5 millió volt…
-- Kósa: ...és pályázati alapon, nyílt vita után, nyílt szavazással dönthessük el, hogy a 20-30 fõs tagságból ki csináljon filmet, melyik forgatókönyv valósuljon meg. Az akkori állapotok közt ez az jelentette, hogy ki akartuk kerülni a „központi dramaturgiát”, mert természetesen jobban bíztunk a saját ízlésünkben, a saját vitakészségünkben. A hatalom persze ragaszkodott volna hozzá, hogy elõzetes engedélyezésre minden könyvet fel kelljen küldeni. Végül kompromisszum született, melynek nyomán mi megkaptuk az akkor Kelet-Európában elképzelhetõ legteljesebb önállóságot, õk viszont nem vállaltak a filmekre bemutatási kötelezettséget. A Filmfõigazgatóság fenntartotta magának a jogot: ha valamelyik film túlságosan avantgardnak, vagy szókimondónak bizonyult, azt archiválta, de nem mutatta be.
-- Kézdi-Kovács: Sokszor még a standard kópiát sem engedték legyártani.
-- Kósa: Mindenesetre, amikor annak idején, akár Moszkvában, Prágában, vagy Varsóban találkoztunk fiatal rendezõkkel, õk nem is akarták elhinni, hogy ezt nekünk sikerült elérni. Számomra egy különös sziget volt a BBS, ahol semmiféle ostoba politikai kényszert nem vettünk komolyan, ellenben  igen hatékony és önzetlen szakmai vitákat folytattunk.
-- Kézdi-Kovács: Egymást nem kímélõ, kegyetlen vitákat...
-- Kósa: Így van, de volt példa az abszolút bizalomra és jóhiszemûségre is. Néha egy-egy forgatókönyvet annyira szétszedtünk, hogy az illetõ kolléga el is állt tõle. De amikor például Huszárik Zoli egyetlen papírlapon benyújtotta az Elégia tervét -- mivel jól ismertük õt, a tehetségét, -- el tudtuk képzelni, hogy õ ezt a filmet zseniálisan tudja majd megcsinálni. S ha jól emlékszem, az akkori viszonyok között Huszárik arra az egyetlen papírlapra kifejezetten nagy összegû támogatást kapott. Mondjuk 3-4 balázsbélás filmnyi összeget.
-- Dobai: Azért a  fõ „támogatást”  Tóth Jánostól kapta...
-- Kósa: Az Elégia persze nem tetszett a korabeli hatalmasságoknak, s éppen én voltam az ügyeletes BBS titkár, nekem kellett menni Huszárik Zolival Aczélhoz hadakozni. És emlékszem, Huszárik mondta, õ inkább nem is jön, mert ráborítja az asztalt arra, aki bántja ezt a szerencsétlen filmet. Aczél pedig azzal fogadott minket, hogy megbánta, amiért a BBS-t egyáltalán létrehozta, mert mindenre gondolt, de arra nem, hogy egy lócentrikus filmet fogunk csinálni. Ezt tudta mondani az Elégiára! Egy remekmûre! Ettõl annyira megdöbbentünk, mintha egy bunkóval fejbe vertek volna minket. Zoli végül megkérdezte: De kérem szépen, maga látta ezt a filmet? Aczél pedig azt mondta: Én lócentrikus filmet nem nézek. Vegye tudomásul Huszárik elvtárs, én csak embercentrikus filmet nézek.
 Ami a BBS-ben történt, az bizony esztétikai, etikai, politikai értelemben egyaránt nyitás volt. A korabeli játékfilmekhez képest is el lehet mondani, a balázsbélás filmek közelebb álltak Európához, korszerûbbek, tisztességesebbek voltak, szabadabban gondolkodtak. És ezeket az értékeket kértük számon egymástól egy-egy forgatókönyv vitán. Nem is tudok visszaemlékezni olyanokra, akik behódoltak a rendszernek. A hivatalos filmgyártásban több tucat ilyen filmes volt. A Balázsbélában az ilyesmi szégyennek számított.
-- A Stúdió bonyolult helyzetére jellemzõ, hogy többször is készült film rendelt témára. Ilyen volt 63-ban a Tízezer nap, a magyar parasztság történetérõl, vagy 69-ben az Agitátorok, mely a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulójára született.
-- Kósa: A Tízezer nap lett volna a BBS elsõ önálló nagyjátékfilmje. De a lehetõség nem személyre szólt, kezdetben nem tudtuk még, ki rendezi a filmet. Ám jellemzõ a BBS akkori hangulatára, hogy hosszú tanakodás után -- mivel hárman-négyen is jelentkeztünk a feladatra, a társaság úgy döntött, hogy akármelyikünk is rendezi végül, mindenki fog neki segíteni. Aztán jött a film elõkészítése, és legalább nyolc-tíz rendezõ kolléga ment az ország minden tájára, -- Szabolcstól Vasig -- anyagot gyûjteni. Nekem még megvannak a magnószalagok...
-- Kézdi-Kovács: Nekem is...
-- Kósa: Eldöntöttük, hogy nem azt csináljuk, amit a hatalom elvár tõlünk, hanem arról próbálunk meg filmet készíteni, hogyan élték meg az emberek a valóságos történelmet. Aztán úgy alakult, hogy a kollégáim, barátaim gyûjtései valahogyan hozzám kerültek. Egy szûkebb csapat kezdett el foglalkozni az írással, Gyöngyössy Imre, Csoóri Sándor, hallgattuk a magnószalagokat, elbeszéléseket. Újfajta filmkészítés volt ez, másfajta hozzáállás. Ma már sajnos ritkán fordul  elõ, hogy valakik önzetlenül ötleteket, javaslatokat adjanak a mások  filmjéhez.
-- Kézdi-Kovács: Gábor Pali elment elsõ asszisztensnek, pedig õ idõsebb volt...
-- Kósa: Egyszer Pali belázasodott, mert volt egy nagyon nehéz jelenet, a jégvágás a Tiszán, és Szabó Pista jött le hozzánk segíteni. S ezt a világ legtermészetesebb dolgának tekintettük. Mindenben segítettük egymást.
-- Végül  mégsem a BBS-ben fejezték  be a Tízezer napot...
-- Kósa: Az elsõ vetítés után elvették a BBS-tõl a filmet, és áttették a Budapest Stúdióba. Nemeskürtyt bízták meg, hogy próbálja meg valahogyan rendbe tenni.
-- Ezek szerint ez lett a  BBS elsõ betiltott filmje?
-- Kézdi-Kovács: Ezt  nem lehet mondani. A Tízezer nap nem volt véglegesen betiltva…
-- Kósa: Nem tudom mi a betiltás, de az nekem betiltás volt, hogy ’64-ben, amikor a film elkészült, azt mondták, hogy errõl így szó sem lehet. S hogy miért? Mert a forradalmat forradalomnak nevezzük benne, és mert ez a film nem arról szólt, hogy a magyar parasztok boldogan mennek a tsz-be, sõt, ellenkezõleg, a fõhõs öngyilkos lett. Maga Aczél pedig azt mondta, hogy én ezért a filmért diplomát nem kaphatok, és soha nem lehetek filmrendezõ Magyarországon.
-- Ezek szerint az a film,  ami két év múlva a cannes-i fesztiválon a rendezés díját elnyerte,  már egy „puhább” változat ?
-- Kósa: Azon a filmen már rajta voltak az ellene és érte folytatott háborúk nyomai. Alkukra kényszerültünk, hozzáforgattunk, valamit vágtunk, de azért sok mindent sikerült megvédenünk. Igazságra törekedtünk a hazugsággal szemben.
-- Kézdi-Kovács: Nagyon sokat vitáztunk ebben a teremben, hogy milyen kompromisszumokat szabad megkötni. A radikálisok azt mondták, nem lehet felvállalni, hogy a minisztérium kedve szerint dobozban tartson egy filmet. A mi generációnk és a Kósa Feriék azt mondták, az ördög tudja mi lesz egy filmmel öt év múlva, tíz év múlva. Esetleg megváltozik a politikai helyzet, a lényeg az, hogy a filmek elkészüljenek. A BBS gettó volt, de vállalt gettó. Ember Juditnak, Gazdag Gyulának A határozat címû filmje tizenkét évig volt dobozban. De a bemutatás is sokféleképpen volt korlátozva. A Stúdiónak volt egy instruktora a minisztériumban, akinek az engedélye nélkül egyetlen vetítést sem lehetett tartani. És a hetvenes évektõl -- például Dárdayék  Nevelésügyi sorozata kapcsán -- ez egyre élesebb politikai kérdéseket vetett föl. Állandó harc folyt a nyilvánosság tágításáért.
-- Dárday István: A BBS egy idõzített bomba volt. A Stúdió szinte generációról generációra fokozatosan teremtette meg és tágította a nyilvánosságot, s tolta ki a politikai határokat. Nem következetesen és nem is teljesen tudatosan, de szemben állt a hivatalos filmgyártással, ahol kemény politikai cenzúra érvényesült. A BBS-ben minden generáció a saját esztétikai, tudati, elméleti arcára formálta a stúdió munkáját. Ez volt a legnagyobb erénye, és demokratizmusának legmagasabb foka. Szerintem egyedülálló jelenség volt, és nem szûkíteném le a jelentõségét csak Kelet-Európára.
-- A hatvanas, hetvenes évek fordulóján a Gazdag, Szomjas, Grunwalsky, Bódy, Magyar nevével fémjelezett nemzedék teljesen átformálta a Stúdiót. S a filmek azt mutatják, markánsan kettéváltak a törekvések egy dokumentarista és egy kísérleti, képzõmûvész irányra. A gettó jelleg pedig erõsebb lett, mint valaha.
-- Szomjas György: Kósáék, Szabóék generációját inkább a játékfilmes formanyelvi kísérletek jellemezték. Bennünk viszont volt egy komoly dokumentarista, szociológiai érdeklõdés. Ez részben tanárunk, Herskó János módszerébõl fakadt, aki a Fõiskolán kötelezõvé tette az ilyen típusú elõkészületeket egy filmhez. De komolyan összefüggött a politikai helyzettel is. ’68-69-et írtunk, s különösebb forradalmi nyomulásról ugyan nem lehetett szó, de például ekkor zajlottak az új gazdasági mechanizmus néven ismert reform törekvések, s mi megpróbáltunk kapcsolódni a progresszív mozgásokhoz. A dokumentarista irányzatnak az volt a lényege, hogy nézzük meg a dolgokat a maguk valóságában. S ennek abban az idõben  politikai tartalma is volt. Mutassuk meg a valóság konkrét képét! Úgy emlékszem, ez a mondat szó szerint így szerepel abban a programban, amellyel mi a BBS-be beléptünk, s amely sok átfedést mutatott a valamivel korábban született Szociológiai filmcsoportot! címû kiáltvánnyal. De összefüggött mindez a technika változásaival is. Akkor jelent meg a 16 mm-es szinkronhangos kamera, amellyel sokkal szabadabban lehetett forgatni. Írtam is egy cikket a Filmkultúrába ennek a lehetõségeirõl. Ami pedig a struktúrát illeti: ugyan a relatív függetlenségünknek ára volt, mert sok filmet nem mutattak be, ám mi ezeket a játékszabályokat készen kaptuk, és elfogadtuk. Aztán persze konkrét harcot folytattunk minden egyes film ügyében. Én Aczéllal például már csak egyszer találkoztam, amikor berendelt minket egy leszúrásra. A mi idõnkben Bogács elvtárs volt az összekötõ, Aczél közvetlenül már csak a különlegesebb balhék esetén foglalkozott velünk, például Magyar Dezsõ Büntetõexpedíciója miatt. Nagyon fontosnak tûnik számomra a mi indulásunkkal kapcsolatban az is, hogy az elõzõ gárda szabad utat adott nekünk. Következésképp  mi is fölvállaltuk, hogy itt generációk jönnek és mozognak, hogy biztosítanunk kell a Stúdió nyitottságát. Mûködésünk morális alapja az volt, hogy maximálisan ki kell használni azokat a lehetõségeket, amelyek a Stúdióban adva vannak, nemcsak politikai, de filmnyelvi értelemben is. Ezért tettük meg azt a döntõ lépést, hogy megnyitottuk a Stúdiót a társmûvészetek számára. Akkor kezdett el a BBS-ben dolgozni  Bódy Gábor, aki akkor még nem volt fõiskolás, az író Dobai Péter, a képzõmûvész Erdély Miklós és Maurer Dóra, a zeneszerzõ Vidovszky László...
-- Kézdi-Kovács: Jeney Zoltánt, Haraszti Istvánt  is mondhatnád...
-- Dobai: Hajnóczy Péter is forgathatott a Balázsbélában. Hajnóczy  egyszer kiszabadított a Stúdió segítségével egy asszonyt az elmegyógyintézetbõl. Tudjátok meg, ez az én harcom is volt! Egy zalaegerszegi tanárnõrõl szólt volna Hajnóczy filmje, akinek a házát a Zala megyei párttitkár meg akarta szerezni vadászháznak. S ez a nõ beleõrült ebbe az üldöztetésbe, és bezárták egy elmeotthonba. Hajnóczy pedig, aki harcos ember volt, ezt kiderítette. Lementünk egy kamerával -- az ápoltak ott dolgoztak a kertben --, és azt mondtuk a gondnoknak, hogy nagyon jó híre van az egészségügyben, õt jöttünk forgatni. Az a szerencsétlen meg elhitte! Mi pedig, mint egy  katonai kommandó,  a kamera segítségével kihoztuk a tanárnõt.
De megragadta a figyelmemet az a szó, amit Kósa Feri használt – találóan --, hogy sziget. Én olyan szerencsés ember voltam, hogy több egyetemet is elvégeztem, jelképesen mondom a többet, de nem szigetnek, hanem egyetemnek éreztem a Balázsbélát. Úgy kerültem ide -- röviden --, hogy Bódy Gábor, aki évfolyamtársam volt a filozófia szakon, megkért, hogy szerepeljek az Agitátorokban. Egyértelmû, hogy az Agitátorok megrendelt film, mert évfordulója lett volna éppen a 19-es hóhéri Tanácsköztársaságnak. De baj van, mert a megrendelés ’68-ban történik, amikor a Prágai Tavasz folyik, illetve nem folyik, mert vér folyik, tankok jönnek és hamar vége van. Kundera ezt szépen megírja. Úgyhogy Aczél behívatta Magyar Dezsõt, Bódyt -- s mivel  részt vettem az írásban --, engem. Akkoriban zárták ki az egyetemrõl az összes maoistát. Aczél pedig azt mondja:  „Ebben a filmben Révay József fia szerepel (Révay a Rákosi-korszak mindenható kultúrpolitikusa volt -- A szerk.), ezt a filmet be kell tiltani”. Azonkívül maoista, gevarista -- szó szerint emlékszem, hogy ezt mondta, szinte habzó szájjal --, és ráadásul ’56-ról szól, nem ’19-rõl. Mindezek a felfedezései teljesen találóak voltak.
-- Egy év múlva mégis elkészülhetett a Büntetõexpedíció, Magyar Dezsõ második filmje, a magyar filmmûvészet  egyik klasszikus remeke, épp az Ön forgatókönyve alapján.
-- Dobai: Mert Aczél így kompenzálta Magyar Dezsõt. Írtam egy forgatókönyvet Hat brandenburgi verseny címmel. Hat rövidfilm készült volna belõle, mely kitett volna egy játékfilmet. Nekem akkor Failoni Donatella volt a feleségem, a világhírû karmester, Sergio Failoni lánya. S Gyuri már célzott a Bogács zenei érzékenységére -- állítólag a fiatal Bogács még hallotta Failonit vezényelni --, lényeg az, hogy engedélyezte a Hat brandenburgi verseny egyik tételét, s ebbõl lett a Büntetõexpedíció, amely aztán Oberhausenben különdíjat nyert. Aztán újabb találkozás következett Aczéllal, aki mosolyogva azt mondta, hogy ez is gevarista film, ez is a szovjet tankokról szól, csak itt ulánus sisakokban vannak a katonák. A forradalom szót pedig ki kell hagyni. Végül a filmnek azt a változatát használtuk, amiben szinte semmi szöveg nincs. Magyar Dezsõ további sorsa pedig ismert. Hamarosan disszidált, magára vessen, mert a Büntetõexpedíció után itthon megnyílt elõtte az út. Bódy Gábor pedig -- hihetetlen számomra --, 16 éve halott. Az igazság az -- újra mondom --, hogy nekem egyetem volt a Balázsbéla. Zsolt beszélt az elõbb a Stúdió demokratikus szellemérõl. Fogjuk rövidre: jó volt itt lenni. Igen hamar kaptam 150 ezer forintot egy másfél oldalas stencilezett forgatókönyvre, ez volt az Archaikus torzó. Ugyanaz a Koltai Lajos volt az operatõr, aki késõbbi a Mephistót forgatta az én forgatókönyvembõl. Amikor a filmfõigazgató megnézte a filmet, azzal kezdte, hogy ez egy terrorista, individualista, exhibicionista, szindikalista – ki se bírta mondani…
-- Kézdi-Kovács: Mire gondolt?
-- Dobai:  Arra, hogy a fõszereplõ nem törõdik a párttal, antiszociális, rendszerellenes. És azt mondta, ne is álmodozzon arról, hogy ezt a filmet levetítik. Ennek ellenére sikerült standardizálni. Aztán kaptam egy másik lehetõséget is ugyanettõl a vezetõségtõl, sokkal nagyobb összeget, 400 ezer forintot, Együtthatók lett volna a filmem címe. Ezt azonban már nem engedték standardizálni, mert súlyos dolgok voltak benne, például, hogy leforgattunk egy május elsejét, több kamerával, és lehetett látni, hogy annyira részegek a munkások, hogy elejtik az Éljen a szovjet-magyar barátság! transzparenst. Egy munkáskórus is szerepelt a filmben -- szakadt arcok, sör, minden --, szép hangjuk volt egyébként, Donatella volt a korrepetítoruk, s énekelték, hogy Verd le magadról a munka porát...
-- Ez mikor  volt?
-- Dobai: ’72-ben. Aztán egy Írószövetségi ösztöndíjjal elmentem Kubába -- gondoltam, úgyis minden filmet betiltanak--, a BM pedig ezalatt a forgatott anyag nagy részét ellopta. Csak a Halász Péterék lakásszínházáról forgatott anyag maradt meg, mert azt Komlósi Annamária eldugta. De a Balázsbélától kaptam nyersanyagot, hogy Kubában is forgathassak. Ott meg volt egy ragyogó nagykövet, aki a kultúrattaséval kémkedett utánam. Abból a filmbõl sem lett semmi. Egyszóval, én a BBS-ben úgy dolgozhattam, mintha  mögöttem a Filmmûvészeti Fõiskola állna. S ha már a neveknél tartunk, és annál a bizonyos 3 T-nél, („támogatott, tûrt, és tiltott mûvek” -- A szerk.) abszolút tiltott ember volt például Erdély Miklós, akinek Aczél mindig megengedte, hogy legyen kiállítása, de csak hogy másnap már be is zárathassa. Az igaz, hogy ’56 után szüksége volt Aczélnak a Balázs Béla Stúdióra, de azért nagyon meghökkent, amikor olyan üldözött képzõmûvészek is elkezdtek ott filmeket csinálni, mint Erdély -- aki haláláig dolgozott a BBS-ben --, Maurer Dóra vagy Hajas Tibor. A vezetõségrõl pedig csak annyit: mondhatták  volna, hogy  filmezzetek máshol, mert itt mi szeretnénk.
-- Ebben a  második korszakban az a legérdekesebb, hogy jól megfért egymás mellett például a szociologikus fogantatású Nevelésügyi sorozat az experimentális  K3 szekció tevékenységével.
-- Dárday: A Bódyék által indított Filmnyelvi sorozat, melynek darabjait a K3 szekció különbözõ társmûvészek bevonásával készítette, talán a legnagyobb nyitást valósította meg a filmszakmában. És iszonyú viták nyomán, de ez valóban párhuzamosan tudott létezni a dokumentarista iránnyal. Egyébként olyan elképesztõ összecsapások zajlottak itt a ’70-es évek elején, amelyek már arra utaltak, hogy a BBS túlnõtt önnön keretein.
A szociológia, mint vizuális filmes mûvészeti ág itt született meg a BBS-ben. Mindennek Ember Judit és Gazdag Gyula A határozat címû filmje a legmítikusabb példája, mely az akkori politikai struktúrának az egyik legszikárabb és leglátványosabb analízise. A dokumentarizmuson belül aztán különbözõ módszerek és felfogások uralkodtak, de az is a BBS demokratizmusát bizonyítja, hogy mindenki meg tudta csinálni a maga felfogásának megfelelõ filmet. A Szalai Györgyivel, Mihályfy Lászlóval, Wilt Pállal, Vitézy Lászlóval közösen készített Nevelésügyi sorozatnak egy oktatásügyi párthatározat volt egyébként az apropója. Egy évet töltöttünk el különbözõ munkásszállókon, mire kiválasztottuk azt a megyét, ahol forgatni kezdtünk. S végül hét részben a magyar pedagógia hétköznapjainak legmélyebb analízisét próbáltuk adni. Ám a sorozatot  nem lehetett bemutatni. A cenzúrát végül csak úgy tudtuk megkerülni, ha a BBS összes filmjét levetítjük. S ezt kihasználva a Toldi moziban egyszer megszerveztünk egy ilyen bemutatót. Viszont született ekkor egy forgalmazási koncepció, miszerint alkotó-nézõ találkozókat szervezünk az egész országban. A Nevelésügyi sorozatot végül  az ország szinte összes pedagógusának meg tudtuk mutatni. S ennek kapcsán kiépült egy forgalmazási hálózat terve, aminek az volt a lényege, hogy nemcsak egyetemeken, de üzemekben, s a legkülönbözõbb közösségekben is vetítettünk balázsbélás filmeket, szociológusok, társadalomtudósok voltak a vitavezetõk ezeken a találkozókon. Ettõl kezdve már nem csak esetlegesen, de intézményesen is szó volt azokról az ellentmondásokról, ami a valóság és a deklarált elvek között feszült, s amelyek végül is meghatározták az ország egész kultúrpolitikáját, politikáját. Aztán a dolog abbamaradt, egyetlen megyei kísérlet után az országos intézményhálózat már nem épült össze, mert persze rengeteg feljelentés érkezett, volt úgy, hogy a helyi erõk tiltották be a beszélgetést.
-- Szomjas: Hadd mondjak még valamit a politikáról. Sokszor elhangzott közöttünk -- belsõ vitákon, fõként a vezetõségben, de talán még a plénumon is --, hogy vannak filmek, amiket nem lehet megcsinálni. Ez egy létezõ kategória volt. Elkezdtünk egy-egy filmtervrõl beszélgetni,  és sokszor eljutottunk oda, hogy a kész film olyan politikai feszültséget keltene, vagy olyan helyzetbe hozná a szereplõit, hogy nem lehet fölvállalni az elkészítését. Jó példa volt erre Sándor Pál Veteránok címû anyaga. Pali  személyes kapcsolatok révén eljutott öreg kommunista veteránokhoz, de magas szinten... És – emlékszem --, az egyik öreg elmesélte, hogyan vitték Szibériába, a Gulág egyik táborából  a másikra, hogy verték ki a fogát, hogy törték össze a bordáját,  majd a végén kinézett a Palira, s azt mondta: „Fiatalember, nagyon vigyázzon, mit kezd ezzel az anyaggal,  mert az ellenség fölhasználhatja ellenünk”. Ezzel fejezte be az interjút, érted? Na, ezt az anyagot aztán kénytelenek voltunk elszállítani valami pincébe, nem emlékszem már hová, s végül muszterban maradt.
-- Keveset beszéltünk arról, hogy miféle új esztétikai minõségek születtek a BBS-ben. S hogy élnek-e még ezek a  filmek, vagy elkoptak. Én úgy látom, nagyon is élnek, s Eisensteintõl Truffaut-ig, vagy Antonioniig a filmmûvészet minden addigi eredménye „be lett dolgozva” ezekbe a filmekbe. A BBS részt vett a filmelbeszélés hatvanas évekbeli újragondolásában, felfedezte a passzázst, a filmpoézis mûfaját, újragondolta az oroszok montázs eredményeit, a korai franciák mozgástanulmányait. A Stúdió felfedezte az archív mágikus erejét, amibõl aztán egy rendkívüli vonulat lett, gondoljunk a Büntetõexpedícióra, a Pro pátriára, az Amerikai anzixra, a Privát történelemre...
-- Kézdi-Kovács: Mi állandóan összehasonlítottuk azt, amit csináltunk, azzal, ami a világban jelentkezett. Ehhez persze az is kellett, hogy láthassuk a  filmeket. Mert nem akarom itt most elmesélni, hogy a hatvanas évek közepéig milyen iszonyatos csata volt, hogy a Filmmûvész Szövetség vetítõjébe a mi generációnkat egyáltalán beengedjék. Engem például Bergman Hetedik pecsét címû filmjérõl a negyedik snitt után dobtak ki, mert belógtam. De Juhász elvtárs, a gondnok, észrevett, megfogta a grabancomat, és kitett.
-- Kósa:Végül is nem a mi feladatunk, hogy egyenként értékeljük a BBS filmjeit. Egy biztos, a magyar film történetében néhány kivételes mûtõl eltekintve a harmincas-negyvenes-ötvenes években nemigen lehetett magyar filmiskoláról beszélni. A BBS fellépésével viszont kinevelõdött egy rendkívül népes alkotógárda, akik hasonló mértékegységek szerint gondolkoztak, mint a magyar irodalom, zenemûvészet, képzõmûvészet legjobbjai. És a BBS tudatosan integrálta a magyar kultúra fõ vonulatait. Havonta volt egy-egy fontos  elõadás. Emlékszem, Németh Lajost kértük meg, hogy a magyar és az európai, illetve egyetemes képzõmûvészet huszadik századi mozgásairól beszéljen, Huszár Tibor adott elõ a Stúdióban, aki szociológusként egy itthon teljesen  új tudományágat mûvelt,  Szõlõssy Andrást hívtuk meg, hogy beszéljen a huszadik századi zeneesztétika dolgairól...
-- Dobai: Meghívtuk Zsilka János professzort, aki általános nyelvész volt s a maga visszafogott módján elég nagy érdeklõdést mutatott a Pasolini által filmnyelvnek nevezett szemantika iránt.
-- Kósa: Vagy például a Tavaly Marienbadban címû film után Pilinszky írt egy zseniális esszét, és akkor vele is összejöttünk. Egyszóval igen tágas volt az az integráció, amit a Stúdió folytatott. Miközben végig ott lüktetett  a kötelesség -- dokumentaristák és nem dokumentaristák számára egyaránt--, hogy a valóságot becsületbeli kötelességünk bemutatni olyannak, amilyen. Mert a legfontosabb azért az volt, hogy egy hazug világban éltünk, ahol a hatalom mindent elkövetett, hogy az igazság ne tudatosuljon az emberekben.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu