Roy Andersson 1975 és 1996 között kizárólag reklámfilmeket készített. Ez az életrajzi tény legalább annyira rendhagyó, mint négy éven át forgatott harmadik játékfilmje, amely 2000-ben a cannes-i a zsûri különdíját kapta. Az összefüggõ cselekmény nélküli filmköltemény idõben és térben lazán kapcsolódó, Robert Altman Rövidre vágva címû filmjéhez hasonló mozaikdarabokat villant fel egy szétesõ, névtelen európai város polgárainak életébõl. A szolárium-ágyban fekvõ, láthatatlan cégtulajdonos közli Pellével, hallgatva az idõk szavára, mindenkit elbocsátanak pangó vállalatuktól. A cég kihalt folyosóján az idõsödõ Lasse térden állva könyörög állásáért Pellének. Karl felgyújtja csõdbe jutott bútorüzletét, igazi bánata azonban az, hogy fia „addig írt verseket, míg bolondokházába nem jutott”. Karl másik fia taxisofõr, aki a nagyváros végtelen csúcsforgalmában araszol. Egy vállalkozó az ezredforduló közeledtével a feszületben látja a nagy üzletet, késõbb az eladhatatlan kegytárgyakat a szemétdombra hajítja. Gazdasági szakemberek a válságból gyermekáldozat révén keresik a kiutat.
A történetfoszlányok legalább olyan provokatívak, mint képi megfogalmazásuk. A festményszerû beállítások végtelenül statikusak (a jelenetek mindegyike egyetlen, széles látószögû kamerával felvett, hosszú snitt), a fáradtnak és „csúfnak” ábrázolt amatõr színészek bábokként mozognak, és mondják fel melodramatikus dialógusaikat a steril és személytelen díszletek között. A mindent átható csigalassúság részben a Kaurismäki filmekbõl ismert fanyar humornak hat, de ez alig oldja a film Fellinit és Lindsay Andersont idézõ szürreális és apokaliptikus társadalomkritikáját, sötét és nyomasztó világát. Mintha a Sátántagó svéd változatát látnánk.
Hideg János

Van egy szint, amelyen kisebbségek, kisebbségi nemzetek mintha valami közös recept szerint mutatkoznának meg a nagyvilágnak. Gyermek-lelkû, könnyen síró, sokat nevetõ, bumfordian esendõ figurák vagyunk, a célirányos ész helyett inkább ábrándok irányítják csetlés-botlásunkat; közben folyvást jár a szánk (a rajtunk uralkodó etnikum szófukar), hetet-havat összehordunk, bár gyakran fején találjuk a szöget, s persze igazából nagyon  szeretjük egymást, úgyhogy tessék rajtunk nevetve meghatódni (vagy meghatódva nevetni): valami ilyesmi élteti a -- hogy mondjunk valami szakszerût is -- regionális egzotikum jegyében született mûvészeti alkotásokat, a Tóbiás, a tejesembert, A hely hõsét, a Tót atyafiakat vagy akár a Háry Jánost.
Most egy angol filmen Wales tálalja fel magát a fenti recept szerint. Pontosabban walesi filmen, hiszen -- talán a rendezõ-asszony kivételével -- walesi nevet visel a produkcióban mindenki, s -- bár a pénz nem etnikai fogalom -- a film költségvetése is javarészt walesi forrásokból állt össze. Egy új walesi széria folytatódik benne, valamelyest az Az angol, aki a dombra ment föl vonalában. Kisvárosi, sõt falusi történet, rengeteg ütõdött és szíre-szóra dalra fakadó walesi van benne, ez a lelkésztõl az ingatlanügynökig mindenkire áll. A történet a jótorkú pékmesterrel kezdõdik, aki a lelke mélyén Pavarottinak hiszi magát (s idõnként egy Pavarotti-gumimaszkot húz a fejére), majd atyai terror alatt tartott lányával folytatódik, aki nem élhette ki énekesi tehetségét. Innen már a film története az õ története, s ez a történet gügye komédiából lassan szívhez szóló emberi drámává komolyodik. Hogy hogyan, ezt nem mondom el, mert papíron merõ érzelmes giccs és göregáboros klisé lenne belõle. A filmvásznon viszont kisebbfajta csoda történik: amit látunk, pontosan követi ugyan a fenti receptet, viszont ízléssel és tehetséggel van kikeverve; minden lehetséges csapda ott tátong a filmben, de végül egyikbe sem sétálunk bele. Kedves és szép kis filmet látunk, lehet rajta nevetni, még meghatódni is.
Takács Ferenc

Angela és lánya, Page egyszerû, ám hatásos módon keresik kenyerüket: Angela elvéteti magát egy gazdag balfácánnal, akit aztán Page azon melegében, lehetõleg már a nászéjszakát követõ reggel elcsábít, ügyelve arra, hogy a mama rajtakapja az áldozatot – a többi már a válóperes ügyvéd dolga. Utolsónak szánt nagy dobásukat azonban váratlan esemény zavarja meg: Page szerelmes lesz…
Nagyjából ennyi a film története, de aki azt gondolja, kisebbfajta bravúrral állunk szemben, hiszen a soványka alapötletbõl Hollywood nagyszabású, két órás filmet kanyarít, az csalódni fog: a film pontosan annyit ér, amennyit a rezümé alapján gondolhatunk, mondjuk egy negyedórás kabaréjelenetet a Szeszélyes évszakok végén. Az még rendben volna, hogy (józan önkritikát gyakorolva, vagy merõ igénytelenségbõl, netán cinizmusból adódóan, ne firtassuk) a vígjátékoknak azon csoportjába sorolható, melyek nem annyira a nevettetést, mint inkább a szórakoztatást tûzték ki célul. Mégiscsak lehangoló azonban, hogy egy népes stáb idõt, pénzt, munkát, fáradtságot nem kímélve hozott létre egy olyan terméket, melyben elvétve akad csak megjegyezhetõ poén, eredeti helyzet, jól végigjátszott jelenet, netán egyedien jellemzett figura vagy minimálisan ihletettnek nevezhetõ alakítás – érdektelen emberek valószínûtlen dolgokat tesznek, és ezt mulatságosnak kellene találni. Számomra a két, jobb sorsra érdemes férfiszínész alakítása volt igazán jellemzõ: Ray Liotta Scorsese Goodfellasának jóarcú ifjoncából küzdötte le magát észrevehetetlen tucatkomikussá, Gene Hackman pedig úgy játssza le, voltaképp primitíven egyszerû eszközökkel, a láncdohányos, nikotinfüggõ milliomos szerepében az egész társaságot tokkal-vonóval-Sigourney Weaverrel együtt, hogy egyáltalán nem is írtak neki szerepet. Szerepel még a filmben Jennifer Love Hewitt; nos, õ egy nagyon csinos lány.
Ágfalvi Attila

Elle Woods, vagyis Dr. Szöszi hamisítatlan kaliforniai álom(lány). Haja szõke loknikban hullik alá, mosolya kifogástalan, idomai a legmenõbb plasztikai sebészeten szabvány szerint készültek, gondja egy szál sem, hacsak az nem, hogy a tündér meséje happy enddel záródjon, és a királyfi is elvegye.
Történetünk kezdetén a királyfi azonban gondol egyet, és kiadja Szöszi útját, mondván, jobban szereti a gonosz mostohákat. Amerika másik partján a barna a nyerõ, ha szenátor akar lenni, nõsülnie is tudni kell. Sem a lófog, sem a zsíros haj nem lehet akadály.
A Szöszi elhatározásra jut. Bár szakdolgozatát, hogy imponáljon a királyfinak, a tûpöttyök számmisztikájából írta, felvételizik a Harvard jogi karára, ahová Lófog és a királyfi kéz a kézben jár(ogat).
A film mûfaját tekintve tündérmesébe ágyazott karriertörténet, romantikus komédia. Romantikus, mert a Szöszi végül célt ér (igaz, nem a királyfinál), és komédia, melyben a humor az anakronisztikus helyzetekbõl táplálkozik. A Szöszi a kaliforniai életstílus megtestesüléseként bõszen látogatja rózsaszín topánkáiban az elõadásokat, kitartóan jegyzetel halványlila laptopjába és Cosmót olvas a campus területén. Helyzete semmivel sem könnyebb, mint az egéré a Marson, az elefánté a porcelánboltban, esetleg Tarzané New York-ban.
Kitartása és hûsége a szülõföldhöz végül meghallgatásra talál: az egykori fitness-világbajnoknõt gyilkossággal vádolják. A per elõkészítésében a Szöszi is közremûködhet, aki ezzel jellemfejlõdése csúcsára ér: talpraesett ügyvédbojtárrá válik, szerelembe esik és sok-sok barátra tesz szert.
A hírek szerint a filmnek már készül a folytatása (gondolom Dr. Szöszi 2., esetleg Dr. Szöszi doktor címmel), ami érthetõ, hiszen a „ne ítélj elsõ látásra”, mert ”nem a ruha teszi az ember (lányá)t” tanulsága örökérvényû.
Hungler Tímea

Vigyázat film noir! A ponyva-szakíró Cornell Woolrich Waltz Into Darkness címû dolgozatából merítõ Eredendõ bûn a puffadt ajkú Angelina Jolie sejtelmes szavaival nyit, s a hunyorgó Antonio Banderas zárszavával ér véget. A köztes másfél órában kibomló szerelmi melodrámában egy tehetõs kubai kávékereskedõ (Banderas) amerikai feleséget rendel, de némi fondorlat folytán csábos szélhámosnõt (Jolie) kap kézhez. A jó vásárnak induló cserébõl aztán sok kalamajka adódik – késelnek és kávéznak, mérgeznek és ármánykodnak, színlelnek és szeretnek, izzadnak ágyban és életveszélyben, õrjöngenek kínjukban és örömükben… „Olcsó melodráma” – fintorog az úrilányt játszó statiszta a filmbéli színielõadás láttán, a nézõ meg nem tudja, most mi van, lehet, hogy valaki odaátról üzenget? A látványos díszletek elõtt zajló, háromszereplõs (femme fatale – züllött bûntárs – csapdába csalt hõs) kvázi-thrillert éppen a mûfaj lételemének számító feszültség hiánya öli meg. A Woolrich-féle írott eredetiben talán volt valami a teátrális dialógusokon és a század eleji Kuba egzotikumainak leírásán kívül. Ha volt is, a Banderas ülepének és Jolie kebleinek fényképezésébe valamint a korhû atmoszféra megteremtésébe feledkezett filmesek tudomást se vettek róla. Pedig a valódi film noir, melyet megkíséreltek életre kelteni, nem sztár-, de még csak nem is büdzsé-függõ. Félelem- és feszültségérzet, bukás és esendõség a kulcsszavai, s még csak hírbõl sem ismeri a megbocsátást, a happy endinget. Az Eredendõ bûn megmosolyogtató tündérmesének tûnik a készítõi által igen nagyra tartott noir-nagyságokhoz képest, ha egyáltalán illendõ egy kiérdemesült mûfaj korszakalkotó darabjaihoz hasonlítani.
Elek Kálmán

Spielberg Párbaja valószínûleg a producerek vágyálma lehet: a televíziónak szánt alkotás nevetségesen alacsony büdzsével készült és a kis képernyõk után hatalmas bevételt hozva hódította meg a mozivásznakat is. Gondolom, az már kevéssé érdekelte a hasonló témájú Kéjutazásba pénzt fektetõ urakat, hogy Spielberg filmje nem csak attól zseniális, mert egy böhöm nagy kamion megszállottan üldöz egy kisautót: õk igazából csak egy hamburgeres, kólás, pszicho-thriller road movie-t akartak, jó nagy adag tini horror öntettel. Ennek megfelelõen a Párbajban ócska kis autójával Dávidként a kamion Góliátjával szembeszálló egyszerû kispolgár helyett a nézõk három fiatalt kapnak: a tinilányok ügyeletes sármos kedvencét, Lewist, a rosszcsont, de jó dumás bátyó Fullert, illetve a szexis szõke lányt, Vennát.
A romantikus háromszögnek induló sztori elején a két fiatal srác Lewis frissen vásárolt használt kocsiján útra kel, hogy majd útközben felvegyék a lányt. A hosszú kocsikázás unalmát azzal akarják elverni, hogy CB rádión keresztül egyikük nõnek adja ki magát, és ezzel jól felhúznak egy ismeretlen kamionsofõrt. Persze rákapnak a tréfára, így végül a szórakozás tragédiába fullad: a haragra gerjedt sofõr dühében bestiálisan gyilkolni kezd. Bár a fickót egész végig nem látjuk, a rendezõ minden erõfeszítése ellenére sem válik figurája oly misztikussá, mint a Párbaj negatív fõszereplõje, ahogyan a kamiont mutató baljós kameranézetek sem Spielbergéhez mérhetõen elegánsak.
Ugyanez elmondható a feszültségteremtésrõl is: a Párbajban ügyesen kevert suspense és malaise sajátos keveréke helyett Dahl a szokásos, más filmekbõl ismert horror-izgalmakat tálalja. Mindent összevéve azért a Kéjutazás nézhetõ, tisztességes „iparos munka”: ha elég nézõ vevõ rá, akkor a film befejezése alapján akár folytatódhat is. Ha nem sikerül, az sem tragédia.
Herpai Gergely

A nem kereskedelmi indíttatású filmkészítõk a történelmi témában a társadalmi folyamatok megrajzolásának lehetõségét látják, alkalmat a kutatásra a jelenkori konfliktusok forrásvidékén. A hollywoodi film- és televízióipar számára a történelem: látványos fantáziavilág, kulissza és történetek halmaza. Egymásra épülése, folytonossága nincs, csak kiragadható, érdekes darabjai. A Lovagregény tökéletesen illik e sorba, ám szerencsére távol esik a tendencia abszurd (bár logikus) végpontjától, melyet a Herkules- és Xena-féle szériák képviselnek. Ezek hetet-havat összehordanak, alkotóiknak mindegy, görög vagy római mitológia, bibliai történet, középkori história, egyként belezagyválják kalandsorozatukba.
A Lovagregény jópofa, szemtelen anakronizmusai más tõrõl fakadnak. Remélhetõleg nem akad a legfõbb célközönség, a tinédzserek között oly oktondi, aki azt képzelné: a XIV. században a lovagi torna nézõi a Queen We Will Rock You címû számát énekelve várják a viadalt, a kovács meg Nike márkajelet kalapál bele a vértezetbe.
A párbeszédekbe modern elemek szövõdnek, a jeleneteknek van sodrásuk, a cselekménynek azonban nincs több, mint két órára elegendõ töltése. Ez ugyanis (az eredeti cím szerint) lovagmese, viszont több szeretne lenni: nagyepika, lovagregény (ahogy a magyar cím mondja). Fõhõsét pedig, az ifjú fegyverhordozót arra hajtja a becsvágy, hogy szerény származása ellenére bajnokká (és nemesemberré) váljék. A címnek egyébként a Canterbury mesék szerzõjéhez, Geoffrey Chaucerhez is van köze, akinek alakját hozzá illõ tiszteletlenséggel építették bele a történetbe.
Összességében élvezetes kosztümös Rocky-variációt látunk, s ebben része van a rockzene üdítõ használatának éppúgy, mint a legfrissebb ausztrál importsztárnak (Heath Ledger), aki megjelenésében és játékában is tökéletesen alkalmas az ambiciózus apród szerepére.
Harmat György

Az Elisabeth Sanxay Holding név elsõ pillantásra egy hongkongi vegyesvállalathoz is tartozhatna, valójában azonban az Egyesült Államok egyik legkitûnõbb nõi bûnügyi íróját takarja, akinek 40-es években készült regényeit többek között Raymond Chandler és Patricia Highsmith is igen nagyra becsülte. A jellegzetesen noir-témákra szakosodott szerzõnõ mûvei sajnálatos módon kevésbé bizonyultak vonzó alapanyagnak a filmvilág számára, mint a Marlowe-esetek vagy a tehetséges Mr. Ripley történetei: egyetlen jelentõs moziadaptációja az 1947-es Blank Wall (Üres fal) alapján készült Óvatlan pillanat, amelyet Max Ophüls rendezett rövid hollywoodi tartózkodása kevésbé szerencsés közjátékaként. A sötét, klausztrofób thrillerbõl a francia rendezõ saját szájízéhez igazítva pasztell-tónusú melodrámát forgatott, amelynek láttán csak sajnálkozhat a nézõ, hogy a filmmogul Selznick Holding helyett a jóval érdektelenebb Daphne du Mauriert választotta Hitchcock amerikai bemutatkozásához.
Annál nagyobb szerencse, hogy az ezredfordulós újrafeldolgozás a Highsmith-filmtervük kudarca után hasonló tapintású alapanyagra vadászó McGehee-Siegel alkotópároshoz került. A Varrat remekbeszabott neo-noirjával debütáló duó kezében a Holding-mû eredeti fényében ragyog fel: az írónõ puritán képei, tömör leírásokra épülõ stílusa és precíz suspense-technikája híven tükrözõdik vissza az elkészült film hûvös, visszafogottságuk ellenére mégis lenyûgözõ erejû képsorain. Bár a rendezõk jelentõs tartalmi módosításokat hajtottak végre forgatókönyvükben (a kaliforniai helyszínbõl nevadai lesz, az anyai védelemre szoruló, önfejû csitribõl pedig homoszexualitását titkoló kamaszfiú), ezek inkább gazdagítanak, sem mint rontanak a feldolgozáson; a nem kifejezetten a tipikus hollywoodi anyaképbe illõ Tilda Swinton választása pedig igazi telitalálat a fõszerepre. A Hetedik, vagy a Memento posztmodern noirjai felõl nézve a Mélyvíz talán avítt bûnügyi melodrámának tûnhet, de az idei multiplex-kínálatban mindenképp ritka és üde színfolt, kellemes idõutazás Douglas Sirk és a Mildred Pierce fénykorába.
Varró Attila

A fiatal regényíró és virágárus felesége váratlan örökséghez jut Párizsban: egy hatalmas, ódon lakás lesz az övék, de csak akkor, ha megtartják az örökhagyó aggastyán házvezetõnõjét is. Regényírónk a lakásban hatalmas állvány-távcsövet talál, mely egyenesen saját, elõzõ lakásuk ablakára szegezõdik. Talál még számtalan fénykép-negatívot, melyen saját ifjú felesége látható ebben az elõzõ ablakban, félmeztelenül. Holmi levél-töredék is elõkerül az egykori gazda asztalfiókjából, a feleség kézírásával, aki pedig állítólag nem is ismerte a vénséget. Mi történt tehát? A rendõrség is erre kíváncsi, ugyanis az öregurat esetleg megölte valaki, talán a házvezetõnõ.
Bosszantóan rossz film, Hitchcock-motívumokkal. Vagy inkább Hitchcock-paródia. Az alaphelyzet távolról a Hátsó ablakra emlékeztet, s bár ez inkább dicsérendõ volna, a másodlagosság, meg az eredeti képi- és történetmondó tehetség hiánya már nem az. A film legérdekesebb figurája, a bosszúéhes házvezetõnõ lehetne, ha a Rebecca szintén Hitchcock-alkotta figurájával tudna valami kezdeni rendezõnk. Nemigen tud, és itt sem a mintakövetés szándéka a hibás. Hibás a blöffölõ hajlam, hibás a stílusérzék fájdalmas hiánya, meg a nyegle nagyot-akarás. A film thriller szeretne lenni, ez azonban az egyik legnehezebb film-fajta, eredetibb tehetség, vagy józan és biztos kezû iparos-alkat kell hozzá. A Sötét ablak rendezõje egyik sem: sóhajtsunk keserûen a közprédává lett Hitchcock emlékére.
Glauziusz Tamás

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu