Évszázados kulturális beidegzõdéseinkkel  korábban  a tévémûsort is olyasfajta produktumnak tekintettük, amelynek alkotójával és befogadójával egy kritikus többoldalú diskurzust folytathat, ám mára kiderült: gép és gépies élvezõ közé nem állhat senki sem, a világra szóló eljegyzést holmi  felsült udvarló  nevetséges, faluvégi  átkozódása nem zavarhatja. Faluvégi három évemet itt, a 64. oldalon e belátás jegyében töltöttem, s most, búcsúzóul -- mint minden felesleges ember – távoli benyomásaim gyûjteményét rendezgetem.
     Napfogyatkozás. Telik az idõ, az idõnk, amelyre annyit panaszkodunk, mert semmire sincs, semmire sem elég. Pedig tulajdonképpen unatkozunk, unjuk az életünket. Szerencsére a röpke Napfogyatkozás, amely mindössze 2 perc 17 másodperc, a tévé jóvoltából tíz óra hosszat is eltart.
     Éhség. A nézõvel van a baj. Már bizonyos, hogy elhülyültünk, és a brechti iniciatívák szerint le kéne váltani bennünket. Évtizedekig koplaltatott jószágokként most bármilyen moslékot behabzsolunk, ha a tányérra az van írva: információ.
     Árfolyam. Az emberek ma a pénzt akarják nézni, tehát a pénzhez kell mûsort gyártani, hogy az további pénzeket teremjen, miközben a csatornák alkuszainak bekiabálásai közepette emelkedik vagy esik ugyanannak a tíz kicsi dj-nek az árfolyama.
      Médiasztár. Én eddig azt hittem, hogy a tévécsatornákon analfabéta, bár öntudatos bemondókat látok, akik kõrutat mondanak körút helyett, még öntudatosabb tudósítókat, akik nem értetlenül, hanem érthetetlenül állnak az események elõtt, mohó bakfisokat és elpusztíthatatlan kékharisnyákat, makogó gyakornokokat és szófosó rutiniékat, talk show címén locsogókat, mímelt charme-jukat kíméletlenül tõkésítõ zsúrfiúkat, rég elvirágzott vagy virágjukban is hervatag énekeseket, maszek tanodák megtévesztett üdvöskéit, szappanoperák csak kezdeti hamvasságukban elviselhetõ amatõrjeit, mûvésszé avanzsált reklámügynököket, szakmányban és kényszeresen jópofákat, a pályaszélrõl itt érvényesülõ színésznõket és a pálya közepérõl kutyába lement színészeket, kevéssé fotogén üzletembereket, csupa ígyigazt meg egydologazt, csupa  habatortánt. Rosszul hittem -- õk mind-mind médiasztárok. Benne vannak a fénycsóvába’ -- ahogy egyikük mondta nemrég lényegre törõen.
  Pornó. A legérzékenyebb pontok gyors és célratörõ munkába vételével megtalálni a legközvetlenebb utat a kielégüléshez, ez a tömegszórakoztatás sürgõs parancsa. Csak a végsõkig töményített termék lehet sikeres. A nézõ tekintetét tehát egy pillanatra sem szabad elengedni. A mûsorok közötti (gyakran a mûsorokon belüli) idõt az adó más mûsorainak képsoraival kell dúsítani, pontosan ugyanúgy, ahogyan a pornófilmekben egy aktus közvetítését meg-megszakítják más aktus(ok) bejátszásával, a soha véget nem érõ élvezetek benyomását keltve. A legegyszerûbb licit tehát a puszta halmozás: attól kezdve, hogy a vezetõ show-man vezetõ show-mant lát vendégül, egészen odáig, hogy egy adó az újévi Himnusz elõtti pillanatokban is önmaga ünneplésével van elfoglalva.
    Megváltó. Ájtatosságra hívnak bennünket, Jézus életét láthatjuk majd, akárcsak tavaly karácsonykor meg tavalyelõtt virágvasárnapkor és jövõre pünkösdkor. A Megváltó története valamelyik zanzásított képregényben mindig rendelkezésre áll, az üzlet megdicsõülhet, áldozva lesz az átszellemülésnek. Csak elõbb még vissza
a Motoros zsarukhoz, meg elõbb még Sunset Beach, Xena és Melrose Place,  no de aztán áldozva lesz az átszellemülésnek. Illetve még jön a Herkules meg egy kis Vipera, és végül áldozva lesz az átszellemülésnek, másfél órára betérünk az Evangéliumba, és igen haragszunk majd a kufárokra, akiket ki kéne kergetni az Úr templomából.
    Cukrosbácsi. A tévéreklámok soha nem látott mértékben építenek a kis- és fiatalkorúakra, a viszonylag megfizethetõ bóvlik és csecsebecsék hatalmas fogyasztórétegére. Üdítõ, csipsz, pattanásgátló, hajfesték, cédé és szárnyas betét nekik nélkülözhetetlen az emberi státus és önállóság mámorító érzéséhez. Üzlet a törõdés és a szeretet álcájában, nem jobb a cukrosbácsiénál.
     Árvíz. Hasonló tiszai katasztrófák sorozata két-három évtizeddel korábban a szociografikus irodalom s nyomában a filmes dokumentarizmus fölajzott reakcióját hívta volna elõ. A mostaninál elenyészõbb válsághelyzetek is alkalmul szolgáltak arra, hogy a kedélyes diktatúra mélyén egy országos pusztulás jeleit lehessen felmutatni. Közös élményt keresett mindenki: maga a rendszer -- az „elfajzott szélsõségeket” lenyesve -- az építõ kritikáét, alkotó és nézõ pedig a cinkos szolidaritásét. Az emberi sorsok iránti figyelem, valljuk meg, mindennek inkább csak az alkalma volt, maguk a sorsok -- most tapasztalható -- valójában senkit sem érdekelnek. Pedig ma sem kevésbé keservesek, de nincs aurájuk, nincs sem rendszert legitimáló, sem pedig azt leleplezõ tétjük. A munka nélkül maradt halász - munkanélküli, mint a többi. Az összedõlt vályogház elõtt álldogáló cigányember nem SZETÁ-ra szoruló társadalmi tényezõ -- csak egy cigány.
     Tengeralattjáró. Ez a hajó már egyszer elsüllyedt Csernobilban. Akkor is éppígy lehetetlennek hazudták a pontos információk közlését, egyenruhás meg kackiás nyakkendõkkel uniformizált káderek ugyanígy köntörfalaztak. És a szerencsétlen áldozatokból ugyanígy igyekeztek hõsöket kreálni, a haza fiainak járó ideológiai mumifikálással. Az ember viszont, aki egy darabig még kopogtatott az ócskavas falán, több millió tonna víz alól, az le volt szarva, és le van szarva  ma is.
     Szeptember 11. Ki nem kapta magát azon a kedden s még napokon át utána is, hogy mint a kígyó tekintetétõl bûvölt madár képtelen szabadulni a látványtól, a romok személytelen szépségétõl, a pusztulás embertelen panorámájától? Pedig a nézõ tudta, hogy a romok alatt vér van, de inkább sejtette, mintsem látta távoli képeken a tornyokból aláhulló testeket, amelyekhez percekkel elõbb nevek és sorsok tartoztak. Majd késõbb, amikor elkészülnek az elsõ játékfilmek, s a mûanyagdíszletek között megpillant egy piros kabátos kislányt, Spielberg Schindleréhez hasonlót, akkor fog majd sírni. A nézõ.
      Ma viszont a képernyõ  még inkább csak Svejket juttatja eszünkbe, aki szerint a tisztek tüzérségi látcsõvel figyelték a táncosnõk lábaközét. A szent háborúra induló brit katonák és a bugyogós hátsójukat mutogató Geri Halliwell-görlök omani randevúja nem különb látvány annál. Bár el kell ismerni: a rendelkezésre álló optikai eszközök sokat fejlõdtek 1914 óta.

Reményi József Tamás

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu