Biológiai értelemben a jelen a létezõ világok legjobbika. A mozgókép-mítosz mindezt egyelõre másképp látja.

A klasszikus leibnizi tétel a Candide-ban még gúny tárgya, ma meghökkentõ igazság: a földi teremtmények, amelyek mögött milliárd évek kijózanítóan kegyetlen sodrása hömpölyög, a maguk nemében a kifinomult tökéletesség bizonyosságai. Ebben a sokatpróbált Édenben lehetetlen Istent játszani: a génekben turkáló, belõlük lopva másoló ember szánalmas genom-hacker csupán, plágiuma értéktelen kacat. A valóságban nincs oly emberi kreálmány – légyen az vírusba plántált skorpióméreg vagy akár Dolly, a bárány – amely versenyre kelhetne az õstermészet vad kreatúráival. Ha rettegett kórokozók és belõlük emberkéz által vegyített genetikai kimérák között a laborok mélyén párharcot engedünk, a valóságban rendre az elõbbiek gyõznek: farkasok közt elnémulnak még a harci kutyák is. Az Androméda-törzs hideglelése és a Vírus bio-apokalipszise a tudás hûvös-józan talajáról nézve feloldódni látszik Gaia idõtlenségében.
A biológiai hadviselés modern démonai sem génfarmokkal üzletelnek ma már, inkább az amazóniai esõerdõkben rejtezõ ismeretlen mikrobák közül válogatnak.
Mi végre hát az írott és filmes disztópiák riasztó nyomorúsága? Miért a lárma képben, hangban több mint száz éve már?

„A világ szebb lenne, ha nem volnának laboratóriumok”
– állapítja meg Elizabeth a Frankenstein átkában, Terence Fisher filmjében, s mi elhisszük neki, sokkal inkább, mint a bevezetõ bagatellnek ható optimizmusát: a felfoghatatlan méretûvé tágult világ homorú tükrében a mi kicsinyke ismeret-morzsáink már ijesztõ jövõbeni tendenciákká hatalmasodtak. Az emberiség inflálódó tudás-gömbje egyre nagyobb felületen súrlódik az ismeretlennel, és rettegünk, hogy a mohó tudásvágy végül bûnbeeséshez vezet. Ugyanez a páni félelem vibrál a Monsanto génkezelt ültetvényeit feldúló neoludditák tettében éppúgy, mint majdnem minden, a témába vágó filmkockán.
S ím a korhangulat is: az ezredforduló az idõóceánban emelt mesterséges partként, míg közeledünk feléje, lelkes – s egyben borzongató – ideák megvalósulását ígéri; megérkezvén a feltáruló terra incognita már inkább nyomasztó. A múltból sem szüremlik át megnyugtató tanulság: Hirosima szégyenfolt a tudomány ártatlanságán, és több mint negyedszázada a biológiai pokolgép rémképe is riogat. (A bioterror viszont immár valóság.)
1974-ben a Berg-bizottság bejelenti, hogy a génsebészet realitássá vált (ártalmatlan kólibaktériumokba sikerült belecsempészni egy bizonyos, rákkeltõ majomvírust – ó, bárcsak ne ezzel kezdték volna!), de egyúttal – az esetleges veszélyekre tekintettel – önkorlátozásra szólítja fel a kutatókat. A tudomány elefántcsonttornyán kívül rekedtek számára mindez értelmezhetetlen és baljós is volt egyben (vírus?, rák?, mekkora lehet itt a baj, ha már õk is óvatosságra intenek?!), s az még ma is: az 1997-ben indult South Park-széria beszédes nevû dr. Mephestójának groteszk lényei a négyülepû majmon át a szúnyoggal keresztezett elefántig mindannyian ezt a zavarodott viszonyulást tükrözik.
Nem meglepõ, hogy a science fiction-filmeket is mily könnyedén termékenyíti meg ez a biohazard-szorongás, hiszen e mûvek legtöbbször csak olyan mértékben tudományosak, amennyire irodalmi alapanyaguk az adott kor újszerû felfedezéseinek áramában megmerítkezik. Mary Shelley Frankensteinje az 1700-as évek végén még elektromos delejjel gyõzi le a halált, s ebben nem nehéz felismerni Galvani békacombjának vis vitalisát. Száz évvel késõbb H. G. Wells már a Haeckel-féle embriológia és a sebészet dicsfényébõl gyúrja össze az élõket újrateremteni képes dr. Moreau alakját, aki végül Frankenheimer 1996-os filmjében korhû génmanipulátorrá egyedfejlõdik.
Mindkettejük teremtményei torzra sikeredett, horrorisztikus állat-emberek, mert a korszellem, amiben fogantak, a teremtéssel kacérkodó tudóst még nem tekinti újdonsült tevékenysége mesterfokú mûvelõjének. Monstrumaik nemcsak azért veszélyesek, mert istenkísértésbõl születtek, hanem kontár tökéletlenségük okán is. A filmes adaptációk óva intik a mindenkori nagyravágyókat: torzszülött kreatúráik meghasonlása és lázadása elkerülhetetlen, ambíciójuk fizetsége a biztos pusztulás. (Ugyanezt a tanulságot tálalja elénk bosszantó didakszissal Kenneth Branagh filmjének kerettörténete is: a fiatal sarkkutató, a nagyreményû, mindenre elszánt tudós-jelölt megrettenve Frankenstein elbeszélésétõl, kedveszegetten inkább hazatér.)
Cronenberg is iszonyú büntetést ró könnyelmûen kísérletezgetõ hõsére: az 1986-ban forgatott A légy ember-fõszereplõjének génállománya véletlenül összekeveredik egy rovaréval, aminek következtében sorozatos átvedlések borzalmas stációit kénytelen átélni a továbbiakban, örök mementóként potenciális követõi számára.
A legújabbkori biomanipulátorok tevékenységében viszont éppen az az aggasztó, hogy túlságosan is tökéletesen dolgoznak: a Jurassic Parknak, a dr. Moreau-sziget eme harsány parafrázisának õshüllõi, de a Vírus és a Steven Seagal-féle A patrióta mikrobái is hibátlanok a maguk módján. Tökéletességük megnyerõ mohó fanatikusoknak és öntörvényû milliárdosoknak egyaránt, s e pillanattól fogva már nem csak létrehozójukat, de az összes gyanútlan földi halandót is veszélybe sodorják (s ez bennük a modern: a korábbi filmek szörnyszülötteinek pusztításai – kárörvendõ elégtételt nyújtva a megborzongó kívülállóknak – mindig csak magát a teremtõt és közvetlen környezetét sújtották).

„A jövõ dolga az, hogy veszélyes legyen”
– írja Whitehead az Eszmei kalandozásokban, ám a tudományos-fantasztikus film nem híve ennek a posztmodern olvasatnak. A jövõvel éppen az a gond, hogy veszélyes – véli –, s így aztán lelkesen ölti fel magára a tudomány önvádló lelkiismeretének maskaráját. Nem azért elsõsorban, mert így idézhet elõ olcsó katarzist, hanem inkább rejtett rivalizálásból fakadóan: tudós és filmes ugyanis voltaképpen egylényegû, hisz mindkettõ új világok létrehozására képes. Ám míg a film univerzuma virtuális, addig a tudományé materiálisan is átitatja a hétköznapokat (még ha nem is mindig érthetõ). A két misztikum közül azonban a filmé átélhetõbb, akkor is, ha téveszmékbõl táplálkozik. A tábla és kréta helyett a képernyõ szocializál.
A tudatformálás versenyében vesztésre álló tudomány riadtan szemléli önmagát mint mozivászonra közhelyesült „õrült tudóst”, de közben tovább építgeti kongó oszlopcsarnokát. Pedig e dehonesztáló filmes toposz makacs létezésének oka nem a tudás bármely tárgyiasult bûne – ilyen ugyanis a valóságban nemigen akad –, hanem a hûvös csarnokok puszta léte. Tévedés, hogy a tudomány célja az egyetemes igazság meglelése lenne, annál jóval kevesebb: a fejekben tornyosuló elõítélet-halmok fokozatos lebontása.
E nélkül ki hinne ugyan a géntechnológia veszélytelenségét ecsetelõ szakértõnek, pláne A brazíliai fiúk után? Melyik kormány finanszíroz nyugodt lélekkel õslénytani kutatásokat a Jurassic Park trilógiájának árnyékában? Ki akar sokáig élni, ha A hatodik napon vagy a Gattaca közeljövõ-víziója vár reá? Ki hiszi el, hogy ezek az antiutópiák soha nem valósulhatnak meg?
A brazíliai fiúk és a Jurassic Park I. azért ördögi, mert bámulatosan szakszerû: oktatóprogramokat megszégyenítõ pontossággal szemléltetik – mint film a filmben – a sejtmag-átültetéssel végzett klónozás technikáját. (Az ihletettség nyilvánvaló: Schaffner filmje a hetvenes években, nem sokkal az elsõ sikeres állatklónok, a Gurdon-féle békák létrehozását követõen készült.)
A brazíliai fiúk Dél-Amerikában bujkáló dr. Mengeléje a Führertõl idejekorán levett vérbõl csecsemõket klónoz, s ezeket – nem bízva mindent a biológiára – olyan családokkal nevelteti fel, amelyek szociokulturális háttere megegyezik a kis Adolf hajdani körülményeivel. Dr. Mengelét persze végül eléri az Istent játszó orvosok szokványos végzete, de a film balsejtelemmel terhes befejezése azt sugallja, hogy a kísérlet mégiscsak sikeres – holott a valóságban nem lehet az: a sejtmag-transzplantációval gyártott klónok sohasem pontos másolatok, még annyira sem egyeznek meg az eredetivel, mint az egypetéjû ikrek egymással (az idegen petesejtbe beültetett sejtmag nem vonhatja ki magát a citoplazma finom szövedékének „anyai” hatásai alól). A természet szoftverei másolásvédettek.
Ugyanez az effektus torzítja el a nevelési környezet mégoly gondosan felépített reprodukcióját is: hiába a megtévesztésig hasonló családi miliõ, ha mindez teljesen más társadalmi közegbe ágyazódik bele. Hitler és Mozart sem teremthetõk újra, de az elvetemült diktátorok sem klónoznak majd legyõzhetetlen hadseregeket a jövõben, mert e céljuk mindig is egyszerûbben és biztosabban elérhetõ lesz fanatizálással, s ha kell, irányított „szaporítással”, mint kémcsõben történõ babrálással. (A mítosz azonban tovább él: a Csillagok háborúja II.-ben Darth Sidious félelmetes armadát klónoz a Jedik ellen.)
A Jurassic Park dinoszauruszait is vér-nyersanyagból, több millió éve borostyánba kövült rovarok gyomrának beltartalmából kopírozzák, bölcsõjük kétéltû-petékben ring. Mindez invenciózus elképzelés ugyan, de a gyakorlatban kudarcra van ítélve: ily hosszú idõ bizonyosan feltépdesi már a dezoxiribonukleinsav finom fonalát, s ha esetleg mégsem, akkor a fajidegen petesejt illeszkedni képtelen matériája lesz a sikertelenség oka.
Míg a fenti filmekben megcsillan idõnként a tudományosság léha illúziója, addig Spottiswoode giccsbe hajló akció-sci-fije, A hatodik napon csak a közhiedelemben élõ hamis sztereotípiákat erõsíti tovább, leginkább azt, hogy a felnõttekbõl tenyésztett klónok – mint valami fotokópiák – az eredetivel azonos életkorúak is lehetnek. (Ugyanerre a tévképzetre épít a Michael Keaton bohóckodásával készült Közös többszörös is, de az legalább egy percig sem veszi komolyan önmagát.)

„Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs”
– minõsíti Madách a Falanszter lombikban mocorgó lényeit. Valóban: mit ér az ember, ha másolat? Devalválja-e, amikor rádöbben, hogy mégsem „egyedüli példány”? Mi jár Ripley fejében, mikor az Alien 4-ben megpillantja formalinban úszó, sikerületlen iker-klónjait, vagy mire gondol az A. I. androidja, midõn szembesül saját prototípusaival?
A választ a dramaturgiai erõtér szabja meg: A hatodik napon Adam-Schwarzeneggerét üldözõ bérgyilkos létezése például nem érték, mert nem unikum. Bármikor legyártható újra, sorozathalála súlytalan. Videójáték-figura, amelynek eleve több élete van. A fõhõssel sokkal humánusabb Spottiswoode: belõle „csak” kettõ létezik, de õk az „egy test–egy lélek” megható szimbiózisa által jogot nyernek önnön életükre. Nem is lehet ez másképp: senki sem értéktelenebb attól, hogy ikertestvére van vagy lészen ezen a nagyvilágon.
A megegyezõ életkorú hasonmások abszurditása a moralizálás mellé mindig egy kis komikumot is kanyarít a vászonra: a Közös többszörös „ketteskéje”, „négyeskéje” nem csak klónok, clownok is egyben, szeretnivaló bohócok. De ilyenek Az elveszett gyerekek városában Krank segítõi, a tizenkét teljesen egyforma klón is, akik képtelenek eldönteni, melyik közülük az eredeti, és kik a másolatok. Mindegyiküknek saját lelke van, sõt a Michael Keaton játszotta figuráknak önálló egyénisége is. Ez nem a szép új világ.

A jövõ ígérete
A Gattaca szívbemarkoló üzenet a megvalósult eugenika korából, könyörtelen látlelet a jövõbe rohanó diszciplínák borzolta pszichózisokról. (Már a címe is démoni konstrukció: a DNS bázisainak kezdõbetûi – G, A, T, C – alkotják az indoeurópai fül számára vészjósló kombinációban.) Techno-noir ez a javából, vagy inkább techno-jaune, fekete kontúrok alatt sárgában úszik itt minden, s tudatalattink dekódolja nyomban, mint amikor darázs közelít: veszély, méreg, veszély, veszély.
Mindez alattomosság, mert a nézõ a végén egyedül marad ezzel a szorongásával, s nem érti, hogy Gattaca hétköznapi apartheidjétõl ugyanaz a genetika mentheti csak meg, amelybõl ez a kegyetlen vízió vadhajtásként kinõtt (hacsak el nem pusztítják az Einstein-típusú zseniket már csecsemõkorukban a la Dürrenmatt). Az anthrax-spórák ellen sincs orvosság a kertekben, de lesz majd a kémcsövekben.
Mit hoz hát a jövõ?
A filmmûvészet továbbra is a tudomány önjelölt Mefisztója marad, aki tagad és tagad?
Kizökken-e majd végre a biokatasztrófa-filmek mindenkori tudósgárdája abból a sablonosan elõítéletes szereposztásból, amelybe mindmáig belekényszerül; meddig lesz még a merész, újító poszt-Frankenstein az obligát áldozat, mialatt szemlélõdõ, szkeptikus kollégája az emberiség megmentõjének szerepében tetszeleg?
Amíg a biotechnológia be nem bizonyítja ártatlanságát?
Végtére is a bûn bizonyítandó, nem az ártatlanság… Márpedig mindmáig nem létezik biomanipulációból eredõ bizonyított kár, hipervirulens organizmus, rákkeltõ paradicsom, mint ahogyan Jura-park sem. A palack már kinyílt, belül üres, szellem nem is volt. Baktérium termelte inzulinon élünk réges-rég, és elégedetten visszük haza a transzgénikus szóját; a szép új világ az lesz, ha majd csak ilyet kérünk, mint ahogy ma is eldobjuk a vackort, és választjuk a szép, nemesített almát. Álmainkban még mindig Huxley epszilon mínusz félmajmai kísértenek, pedig az már futur dans le passé, múlt idejû világ.
Ahogyan arról szó esett már, a természet biztos kézzel védi õsi szabadalmát: ha barbár módon nyúlunk a gének közé, a gépezet leáll. Ma még Frankenstein túléli és elsiratja gyönge, sebezhetõ monstrumát.
Éljük mi is, amíg lehet, a létezõ világok legjobbikát.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu