„Az indiai kolera már évek óta egyre nagyobb hajlandóságot mutatott az elterjedésre és vándorlásra.”Thomas Mann: Halál Velencében
Az egészség együtt jár az egészség
képzetével, jelzi azt is, hogy a társadalom egésze
ellenõrzés alatt áll. A járvány, a terror
az anarchia jele.
Chemical brothers
Miközben az akciófilmekben sorra-másra vetik be
a terroristák és az egymással hadban álló
államok a hagyományos harcászat legújabb fegyvereit,
ukrán maffiózók csempésznek tengeralattjárókon
nukleáris robbanófejeket az Államokba, arab szélsõségesek
nyitnak tüzet ártatlan turistákra, repeszbombák
robbannak a bevásárlóközpontokban, a gyilkolás
módozatai között egyre elõkelõbb pozíciót
szerez magának egy komoly hatásfokkal bíró,
(halál)biztos megoldás is: a biológiai hadviselés,
a vírusok, baktériumok világa.
Édestestvérét, a laboratóriumi körülmények
között elõállított, szintetikus terminátort,
a kémiai fegyvert ismerjük már – szemfüles földesurak
a középkorban is mérgeztek kutakat, az elsõ harci
gázt pedig 1915-ben a németek vettették be a belgiumi
Ypernben, ahol az eredetileg rovarirtóként funkcionáló
foszgén, a „zöldkeresztes gáz” több órás
lappangási idõ után tüdõvizenyõt
okozott, párolgása közben pedig a jobb sorsra érdemes
katonát akár meg is vakíthatta – a bioterrorizmus
réme a World Trade Center katasztrófája óta
vált valós és aktuális fenyegetéssé,
igaz, a mainstream mozijaiban és a zsánerfilmekben már
hosszú évek óta folyamatosan jelen van a frászkeltés
hatásos eszközeként.
Azon terroristák számára, akik a rend(szer) megzavarására
törnek, a skála igen szélesnek mutatkozik: a hagyományos
harcászattól kezdve (bombák, gépfegyverek),
a vegyi fegyvereken keresztül (harci gázok, szintetikus mérgek),
egészen a biológiai hadviselésig (vírusok,
baktériumok) bezárólag. A génsebészet
fejlõdése az örök dilemmát, a szélirány
kiszámíthatatlanságát is megoldani látszik:
a félelem, hogy a küldemény egy hirtelen fronttal visszakerül
a frontról a feladóhoz, elvileg kiküszöbölhetõ,
génmanipulációval már olyan ajánlott
küldemények kézbesíthetõek, melyek kizárólag
az adott genetikai állománnyal bíró emberekre
nézve halálosak.
A biológiai hadviselés a fõsodor filmgyártásában
az 1965-ben bemutatott A Sátán férge (The Satan Bug)
címû film óta van jelen, a dramaturgia azóta
sem mutálódott: a mozik negatív pólusán
fanatikus terroristák, rossz doktorok, õrült tudósok,
akik éppen egy gyilkos vírust készülnek a szerencsétlen
lakosságra rászabadítani (A 12 majom elmebeteg kutatója,
a Mission Impossible 2. fanatikus terroristája, A járvány
közegészségügy ellen lázadozó orvosai,
vagy a Júdás-faj rovarológusa, aki kifejleszti ugyan
a titokzatos Stickler-kór ellenszerét, ezzel azonban még
nagyobb szerencsétlenséget, egy mutáns faj elszaporodását
idézi elõ), pozitív pólusán pedig Louis
Pasteur és Alexander Fleming leszármazottjaként egy
szimpatikus orvos team, akik a laboratóriumokban veszik fel a harcot
a mikroszkopikus méretû Szörny ellen (Androméda-törzs,
A vírus, A járvány), hogy gátat szabjanak a
kitörni készülõ vagy már kitört járványnak,
valamint, hogy gyõzködjék a két pólus
között tipródó kormányhivatalnokokat.
Átjárók
Amíg a hatásos ellenszer, a vakcina meg nem születik,
a tudósok a hatósággal karöltve igyekeznek gátat
szabni a ragály terjedésének. A védekezés
elsõszámú fegyvere a karantén (Az Androméda-törzsben
az amerikai kisvárost, David Cronenberg Veszettség (Rabid)
címû filmjében Montreált nyilvánítják
veszélyövezetté, ahol a veszettség áldozatául
esett embereket katonák lövik ki, a Vírusban a hadsereg
megfontolás tárgyává teszi, hogy lebombázza-e
a fertõzött területeket).
Az elhatárolódás, nem csupán fizikai elzárást/elzárkózást,
de pszichológiai értelemben vett elkülönülést
is jelent. Az egészség együtt jár az egészség
képzetével, jelzi azt is, hogy a társadalom egésze
ellenõrzés alatt áll, a hivatal képes a rend
fenntartására, orvosolni tudja a válságos helyzetet.
A fertõzés ezzel szemben a kontroll ellentétpárjaként
jelenik meg, a vad, elszabadult, ellenõrizhetetlen nyers erõ
jelképeként, melyet a karanténok felállításával
szorítanak ismét keretek közé.
A filmek mindegyikében a járvány terjedése
a határok megsértésével, térfoglalással
jár. A testek, vagyis a biológiai határok átjárhatóvá
válnak, a földrajzi határok kiszélesednek (Cronenberg
filmjeiben, a Rabidben a veszettség egy klinikáról
indul ki, majd eléri Montreált, a Shiversben egy lakóházban
tombol emeletrõl-emeletre járva, az Androméda-törzsben
egy távoli bolygóról érkezik, míg a
trópusi betegségeket okozó vírusok a légi
közlekedésnek köszönhetõen kontinensrõl-kontinensre
vándorolnak, mint A járvány, A vírus, az Ebola-szindróma
címû filmekben), megdõlnek az idõbeli korlátok,
a „Fáraó átka” újraéled (az egyiptomi
ásatásokat végzõ régészcsoport
rejtélyes halálára késõbb a biokémia
adott elfogadható választ, a kutatók a királysírok
megbolygatásával egy kristályosodott vírust
aktivizáltak, mely rövidesen elpusztította õket),
és fellazul az erkölcsi kontroll is, a fosztogatások
és az erõszakos bûncselekmények mindennapossá
válnak. Az egyén csak a határok ismételt felállításával,
kijelölésével tudja magát újból
megnyugtatóan meghatározni, a ragály elharapózásával
a fõ választóvonal az egészségesek és
a fertõzöttek között húzódik meg.
A fertõzõ betegség a közösség
betegsége. Az egyén, a testek közötti átjárhatóságnak
köszönhetõen individualitását veszti, beleolvad
a környezetébe. Hiába a mikrobiológia fejlõdésének
köszönhetõ, izolált vírusok, baktériumok
tömege, a fertõzés kezdete, a járvány
kialakulása, vagyis az, hogy az ún. „nulladik páciens”
miért kapja meg a kórt, örök rejtély marad.
A válaszok között elõkelõ helyen szerepel
a közösséget bûneiért sújtó
isteni átok képzete (Oedipus vérfertõzéséért
Théba pestisjárvánnyal bûnhõdik, az Iliász
elsõ könyvében Apollón bocsát „fekete
halált” az achájokra, hogy megbüntesse õket,
amiért Agamemnón megszöktette Khürszész
leányát), valamint a bûnbakkeresés, mely fõleg
a kisebbségeket sújtotta (az 1347/48-ban Itálián
végigsöprõ pestisjárvány alatt a zsidók
ellen elkövetett pogromok állandósultak, s késõbb
is fellángoltak a nagyobb ragályok idején).
Luchino Visconti Thomas Mann írása alapján készült
Halál Velencében címû filmjében Gustav
Aschenbach, mintha bûnös szenvedélyéért,
homoszexuális-pedofil vonzalmáért fizetne a kolerahalállal;
elõbb a szerelem keríti õt hatalmába, lerombolva
az összes értéket, melyet magáénak vallott,
fellazítva erkölcsi határait, majd a kolera fosztja
meg õt tökéletesen az individualitásától,
és teszi a Velencében tomboló járvány
számos áldozata közül az egyikké.
Szerv(er)ek
A vírusok/baktériumok terjedése ellen hiába
emelünk falakat, rés mindig marad a pajzson, a vírusok
minden területet megfertõz(het)nek: szervet, szervezetet, szervert.
A posztmodern teoretikus, Jean Baudrillard víruselméletét
az egész társadalomra kiterjeszti – szerinte az AIDS, a számítógépvírus
és a terrorizmus nem cserélhetõek fel ugyan egymással,
mégis rokon vonásokat mutatnak. A terrorizmust leírhatjuk
az AIDS-modelljére, a számítógépkalózokat
pedig tekinthetjük akár terroristáknak is, akik „programokat”
robbantgatnak, fájlokat „ejtenek túszul”.
A párhuzamok lényegében vég nélkül
folytathatóak: a számítógépvírusok
között -- akárcsak természetes rokonaik soraiban
-- találhatunk törzseket, sõt terjedésük,
szaporodásuk között is fellelhetõek a hasonlóságok.
A volt szovjet tagállamokból, Bulgáriából,
Csehországból, Indiából és a Távol-Kelet
országaiból, vagyis a hacker nagyhatalmaknak számító
régiókból származó vírusok az
FBI és a NASA szerverein garázdálkodnak, a perifériáról
nyomulnak a plató felé, akárcsak a korunk pestiseinek
tekintett két kór, az afrikai eredetû ebola és
az AIDS. A számítógépvírusok,
a valódiakhoz hasonlóan behatolásukkor egy-egy szerve(r)t
támadnak meg, némelyik közvetlenül fejtve ki a
hatását, míg mások a memóriába
beépülve a lappangási idõ után hatnak.
Baudrillard szerint a vírusok felbukkanása egy hipotetikus
katasztrófa megakadályozását célozza:
a terrorizmus „vírusa” válasz egy túlintegrált
(állam)szervezetre, míg az AIDS felbukkanása, a promiszkuitás
elharapózásának szab gátat. A test(ület)
túlzott keretek közé szorítását
nem viseli el, legyen szó akár egy szabványnak tekinthetõ
testideálról, mely célul tûzi ki, hogy egészsége
megóvása érdekében a „perem alatti baktériumok”
ellen is felveszi a harcot, vagy egy agyonbürokratizált államszervezetrõl.
A túlszabályozott test(ület)ek védekezõképessége
leromlik, a külsõ hatásokkal, a legkisebb mikroorganizmusokkal
szemben is sebezhetõvé válnak. Bármennyire
biztosnak hisszük a rend(szer)t, mindig akad rajta valamiféle
repedés, ahol az ellenálló csíra támadni
képes (a számítógép hálózatok
túlintegrált rendszerébe hézagokon, az e-maileken
keresztül érkeznek a féregvírusok, az 1960-as
évek Amerikájában a kórházak sterilnek
hitt, fertõtlenített környezetébõl vérmérgezést
okozó staphylococcus-járvány indult ki, a World Trade
Center katasztrófája pedig a biztonságosnak hitt reptéri
ellenõrzést kérdõjelezte meg).
Robert Longo 1995-ös cyberfilmje, a William Gibson novellája
alapján készült Johnny Mnemonic egy olyan világba
viszi el nézõjét, ahol a hipotetikus jövõt
a virulencia uralja. A biztosnak hitt határok átjárhatókká
váltak, a kategóriák egymást fertõzik:
a tudomány az üzletet, az üzlet az informatikát,
az informatika pedig az embereket.
2021-ben New York mutációjában, New Ark „szabad
városában” a kóros idegsorvadás az úr,
melyet az emberekre zúduló túlzott információáradat
vált ki. A járvány nyomában kitört káoszt
az (infó)háború is súlyosbítja, a világ
a multivállalatok véres harcaitól szenved, melyek
„mnemonikus futárok” agyát használják fel arra,
hogy az információkat egyik helyrõl a másikra
jutassák. A film fõhõse, Johnny Mnemonic (Keanu Reeves)
emlékeit áldozza fel (nevébõl az emlékezet
görög istennõje, Mnémoszüné köszön
vissza), hogy az adatoknak helyt nyerjen, miközben fogalma sincs arról,
hogy fejében a „fekete kór”, a kóros idegsorvadás
ellenszerének adatait hordozza (a betegség elnevezése
a pestis középkori nevére, a „fekete halálra”
rímel).
Mémek
Richard Dawkins 1976-ban megjelent könyvében, Az önzõ
génben fejtette ki az általa megalkotott „memetika” fogalmát.
A szerzõ a „mémet” tekinti a kulturális evolúció
alapegységének, mely elnevezés nem csupán a
„génre”, de a „mnemonikára”, az emlékezetre, sõt
a francia „meme”-re, vagyis az „ugyanaz” szóra is utal.
A „mém” Dawkins szerint, egy olyan „ragályos gondolat”
(szófordulat, dallam, filozófia, kép, rím,
divatjelenség etc.), melynek mûködési elve a vírusokéhoz
hasonlatos, csak míg a vírusok szerveket/szervezeteket/szervereket
fertõznek, a „mém” az elme vírusa, mely az emberek
egymás közti kommunikációja során terjed,
gyakorta halálos kimenetelû fertõzéseket okozva
(ilyen „mém” volt például Goethe regénye, Az
ifjú Werther szenvedései, melynek hatására
több száz ifjú ment önként a halálba,
vagy a jelenbõl azok a kamikaze akciókat, öngyilkos
merényleteket kiváltó fanatikus eszmék, melyeket
a terroristák vallanak magukénak).
Terry Gilliam utópisztikus filmjében, A 12 majomban 1997-ben
a Földet az állatok uralják, azt követõen,
hogy egy halálos vírus támadását az
emberi fajnak mindössze 1%-a élte túl. Bruce Willis
megfigyelõként tér vissza a múltba, 1990-be,
hogy ráleljen a 12 Majom Hadseregére, vagyis az állatvédõkre,
akikrõl az életben maradtak feltételezik, hogy tömegmozgalomként
egy halálos „mémet”, az állatvédelem eszméjét
terjesztették el, és akiknek vezetõje, a virológus
fiát alakító Brad Pitt fanatikus nézeteitõl
hajtva egy biológiai vírust is rászabadított
a világra.
Minden élõ szervezetek legegyszerûbbikét.
Olyan molekulahalmazt, melynek még anyagcseréje sincs, mely
semmiféle életmûködést sem mutat a gazdatesten
kívül, viszont a saját szaporításához
szükséges információkat magában hordozza.
A posztmodern kor metaforája öltött testet.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu