Irodalom és film, múlt és jelen érintkezési pontjai Györffy Miklós új tanulmánykötetében.
Noha nem a Northrop Frye-féle „kettõs tükör”
módján, mégis az egyetemes és a magyar filmmûvészet,
a jelen és a múlt kerül egymás mellé Györffy
Miklós kötetében, s kínál különös
(át)értelmezési lehetõségeket. A kilencvenes
évek magyar filmje, „a tizedik évtizedrõl” szóló
írások a jelent, sõt a jövõt, a klasszikus
korszakokat és alkotókat elemzõ tanulmányok
az immár lezárt múltat, a modern film korát
képviselik. Sõt, egy rejtettebb, elméletibb kettõsség
is végigvonul a könyvön: a filmes elbeszélésmódról,
az adaptáció kérdésérõl, film
és irodalom egymásra hatásáról elmélkedõ
gondolatok a magyar irodalom és film történeti kapcsolatának
vizsgálatakor köszönnek vissza. Ahogy az utóbbi
tanulmány címe is mondja, Párhuzamok és keresztezõdések
alakítják a korábban már megjelent szövegekbõl
összeálló, gondosan szerkesztett kötetet. Hiányérzet
legfeljebb a cím nyomán támadhat bennünk, hiszen
A tizedik évtized a legutóbbi évek filmmûvészeti
eseményeinek feldolgozását ígéri. Ezt
várakozásunkat erõsíti az alcím is –
A magyar játékfilm a kilencvenes években –, amelyet
a könyv fedelén kisebb betûkkel követ a további
pontosítás: és más tanulmányok. Nos,
Györffy Miklós könyvének kétharmada „más
tanulmányokat” tartalmaz, míg a maradék egyharmad
foglalkozik csupán a kortárs magyar filmmel. Nem az egyetemes
filmtörténettel vagy a korábbi idõszakokkal foglalkozó
írások, inkább a rendszerváltozás utáni
magyar film átfogó elemzése iránti fokozott
igény (s persze a kötet címe) miatt érezhetünk
csalódást, ráadásul a két egység
mûfajilag is eltérõ szövegeket tartalmaz – de
errõl majd késõbb.
A tanulmányok jó része nemcsak abból a
szempontból foglalkozik a múlttal, hogy régi irányzatokat
(német expresszionizmus), életmûveket (Erich von Stroheim,
Rainer Werner Fassbinder), lezárt szerzõi korszakokat (Wim
Wenders) elemez; a „befejezett múlt idõ” stílusvonásként
és történeti szempontként egyaránt az
írások gondolati középpontjába kerül.
A leghangsúlyosabban a kötet különösen szép
írása, A mûvész és a mûvészet
Ingmar Bergman filmjeiben foglalkozik ezzel a kettõsséggel:
„Bergman mûvészetképe a múlté” – állapítja
meg a szerzõ az eredetileg elõadásként elhangzott
tanulmány elején, majd a gondolatmenettõl nyilván
nem függetlenül Bergman mûvészetével kapcsolatosan
is hasonló megállapításra jut, noha jóval
megengedõbben fogalmaz: „Az idõs Bergman, amint prózája
is ezt tanúsítja, az öregkor jogán végképp
kilépett korából, és nemcsak saját életét
és munkásságát, de az életet és
a mûvészetet általában is nagyobb perspektívából
nézi.” Ez a perspektíva a modern filmmûvészet
korában még megvolt, mostanra viszont elveszett – Györffy
érdeklõdésének és ízlésének
középpontjában ez az elveszett múlt, a modern
filmmûvészet klasszikus korszaka áll (lásd a
hatvanas évekrõl szóló A mozitól a filmig
és vissza címû tanulmányt), illetve azok a „kései”
mûvészek és mûvészetek, amelyek a válság
jeleit látva még a modernizmus határain belül
próbáltak választ találni mondjuk a személyesség
vagy a történetmondás kérdéseire. E két
utóbbi téma filmtörténeti „gazdája”, Fassbinder
és Wenders, nem véletlenül kerül egy-egy írás
középpontjába, s az sem véletlen, hogy a kötet
önállóan nem elemzett, ám legtöbbet hivatkozott
szerzõje Michelangelo Antonioni.
S ugyanez a modernista hagyománykeresés határozza
meg a magyar filmekrõl szóló írásokat.
Az irodalom és film kapcsolatának taglalása, legyen
szó akár a hatvanas-hetvenes évekrõl, akár
egyetlen életmûrõl, jelesül Makk Károlyéról,
a mozgóképi kifejezésmódnak az irodalom mellett
– s nem azzal szemben – megszületõ önállóságát
hangsúlyozza elsõsorban, felhívva a figyelmet arra
a talán még nem kellõképpen elemzett magyar
sajátosságra, hogy nálunk a legnagyobb „szerzõi”
filmek irodalmi alapanyagból vagy írói közremûködéssel
készültek (Szerelem, Szindbád, Szegénylegények).
Természetesen vannak jelentõs, ráadásul újraértékelésre
méltó kivételek, amit Gaál István Holt
vidék címû filmjének alapos elemzése
is bizonyít.
A kilencvenes évek magyar filmjeirõl szóló
írások vezérfonala szintén a hagyománytörés,
illetve a hagyományok továbbélése. A filmes
korszakváltás kitüntetett darabja a szerzõ szerint
Az én XX. századom: Enyedi Ildikó filmjének
önálló elemzése, majd a kilencvenes évekrõl
szóló áttekintésbe beleszõtt – részben
megismételt – gondolatok a film eredetiségérõl
és újszerûségérõl mind ezt bizonyítják.
Az viszont, hogy az Enyedi-opus is „kettõs tükörben” jelenik
meg a könyvben, már a mûfajváltást hangsúlyozza.
Talán az eltelt idõ rövidségébõl
fakad, hogy míg a korábbi filmmûvészeti folyamatokról
elmélyült és igényes tanulmányokat olvashatunk,
addig kilencvenes évek magyar filmjérõl csak gyors
(eredetileg vélhetõen napilapnak készült) pillanatfelvételeket,
egyfajta – ahogy a szerzõ is megjegyzi – vázlatot kapunk.
Ennek a vázlatnak valóban a váza értékes:
azoknak a hagyományoknak és erõvonalaknak a kijelölése,
amely mentén az utóbbi évek magyar filmmûvészetét
minden bizonnyal elemezni érdemes. Ilyen például néhány
1989 után készült film stílus- és szemléletmódbeli
elõzményének felvetése (A kis Valentino és
az Árnyék a havon vagy az Álombrigád és
a Haggyállógva Vászka között; itt érdemes
megjegyezni, hogy mindkét „felmenõ” Jeles András nevéhez
fûzõdik), valamint a filmek csoportosítását
segítõ fejezetcímek (Metafizikai távlatok,
Redukció és rombolás).
Magyar Nemzeti Filmarchívum – Palatinus, 2001.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu