A Balázs Béla Stúdió nemcsak maradandó mûveket produkált, hanem a hitet is tartotta a magyar filmben.
Hiába is erõlködnék, az akkurátus filmtörténész
szerepét nem rám osztották. A BBS négy évtizednyi
mûködését kellene méltatnom „távlatosan”,
s ez nem megy. Terrortámadást követõ stratégiai
megtorlás napjait éljük terminológiai polémiák
közepette (hogy mi van most 2001. október közepén?!);
élesen látom, hogyha lennének még „pasaréti
keddek”, Erdély Miklós korábbi atomháborús
teóriáit felülbírálva követelné,
hogy a mûvészek definiálják szerepüket
e kvázi-huntingtoni helyzetben. A jelenlévõk csüggedésig
vagy rekedtre üvöltésig vitatkoznának. S amikor
jön a hír, hogy Simó Sándor és Schiffer
Pál egymás közeli halálára gyanakodva
meghaltak: „bír-e ez az üzenet szimbolikus jelentéssel”?
Hiszen az sincs megemésztve, hogy Gazdag Gyula, Ember Judit, a Dárday–Szalai
alkotópáros és mások a doku-iskolából
szétszóródtak, hallgatnak.
Tovább. Kieslowski utolsó életinterjújában
olvasom, hogy anno a BBS mintájára, szellemiségének
eleven ihletésére õk, lengyel filmesek is létre
akarták hozni független mûhelyüket, szervezkedtek,
csoportosultak, így-úgy-amúgy járultak a bikkfafejû
polák katolikus, szociálkulturális hatalomhoz, végül
is eredménytelenül, nekem nemzeti bordáim közt
dobban a jonhom (szûm, szívem), lám, minálunk
ez a kísérleti formáció máig (ha fû
alatt is) mûködik. Viszont akkor miért kedvezõbb
ma is (mint évtizedek óta) a lengyel film állapota?
Beleértve gyártást, televíziókat, közönséget?
Miért állandósul minálunk a krecli-helyzet?
Mitõl olyan állhatatos az a korszakokon, ideológiákon
áthatoló ásatag gondolkodásmód, amely
az alternatív kócerájokban még eltûri
(vékonyan szponzorálja) az úgymond „avantgardizálást”,
de a hivatalos piacon csak a saját (vélt), mindenkori nézõseregletre
nivelláló értékrendjét engedi érvényesülni?
S ha eszményítés nélkül, higgadtan historizálva
rögzíthetjük, hogy a BBS negyven esztendõs története
során a demokratikus önkormányzás elve és
gyakorlata nem mondott csõdöt, egymást váltó
nemzedékekben hagyományozódott, miért vádolták,
vádolják annyiszor infantilis „felelõtlenséggel”,
ahelyett, hogy az elvet és gyakorlatot profi módon intézményesítenék?
Lásd: épkézláb filmtörvény. A gyanakvás
meg az értetlenség nem politikafüggõ.
A BBS filmográfiája tartalmaz 350 tételnyi mozgóképet,
több tucatnyi fesztiváldíjat (de mond még valamit
Oberhausen, Mannheim, Lipcse, Locarno, Miskolc neve?!), tartalmaz sok idõelõtti
halált, pályaelhagyást – s immanensen utal számos
filmalkotónk magányos nagykorúsodására.
Nagykorúsodás – amennyiben ekvivalense a sikeres karrier:
operatõri relációban az „Illés Papi” iskola
neveltjei közül tucatnyian törtek át, élükön
Koltai Lajossal, Zsombolyai Jánossal, Ragályi Elemérrel,
míg a zseniális vesztesek: Tóth János, Halász
Mihály, Gujdár József, Mihók Barna (felsorolásom
korántsem teljes) elnémulására nem könnyû
alkotáslélektani magyarázatokkal szolgálni.
A rendezõkre nézvést ez az arány még
szorongatóbb. Szabó István töretlen pályaíve
egyedi jelenség. Tarr Béla emelkedõ pályaíve
(még ha sok kameramant fogyaszt is) magányos farkasé.
A középnemzedék: Magyar Dezsõ, Kabay Barna, Bódy
Gábor, Jeles András, Xantus János, Vészi János,
Szirtes András, Klöpfler Tibor, Tímár Péter
(felsorolásom korántsem teljes) filmes sorsa – zenei analógiával
élvén – Haydn Búcsú-szimfóniájára,
a szólisták elslisszolására emlékeztet.
Tovább. A nyolcvanas években, mint szenior tag-konzultáns,
testközelbõl figyelhettem, hogy az akkori fiatalok: Fekete
Ibolya, Enyedi Ildikó, Janisch Attila, Kamondi Zoltán, Szász
János, Szabó Ildikó, Forgács Péter (és
mások) – immár vállaltan individualisták, számukra
a hazai filmélet arra való, hogy majdani keretül szolgáljon,
szaknyelven szólva, olyan koprodukciós partnerként,
amelyik a szabad témaválasztást, kinematográfiai
gondolkodást nem korlátozza. Õk, mintegy a történelmet
megelõlegezve, önnön határaikat akarták
Európa irányába is átszellemíteni (ZDF,
Eurimage, Canal+, valamint brit, finn, német, olasz magánbefektetõkkel,
producerekkel, forgalmazókkal megtámogatni). A tényleges
határok leomoltával és a magyar mozgókép
többrendbeli gleichschaltolásával mindebbõl döccenékeny
individuális pályák, félig-torzók, nemzetidegennek
titulált „egyéni ügyek” formálódhattak
– formálódnak az új évezredben is.
*
Negyven év beláthatatlanul hosszú idõ. Nyaranként
a feszített forgatások miatti „szüneteket” levonhatjuk
belõle, a mûveletbõl nyerünk úgy 1400 heti
kedd estét. Unalmasat, sietõst, hektikust, megrendítõt,
éjszakába nyúló köz- és önmarcangolást.
Igaz, hogy a váltó-botos generációk kiszavazták
vagy kiebrudalták egymást – a BBS sohasem mozgott légüres
térben, koronként „megfáradt” vagy domináns
hatásokra reagálva változott – (150 keddnyi francia
új hullám, japán filmek évadja, 200-300 keddnyi
cseh filmhatás, a lengyel groteszk provokációja, a
tényfeltáró szociológia tartós kihívása
és hegemóniája 1000 estén át, a poézis
trónkövetelése, a filmnyelv kutatásai sikereivel
és buktatóival).
A mából visszanézve, amikor bárki mozinézõ
korlátlanul tobzódhat a virtuális übervalóságot
nagyban elõállító technikai újdonságokban,
szinte kezdetlegesnek tûnik a BBS kutatóinak ama törekvése,
hogy manufakturális eszközökkel tágítsák
a látás-, érzékelés, idõkezelés,
bensõ montázs, osztott képmezõk, színdramaturgia,
zene és kép egymásba tükrözõdéseinek
új tartományait. A célkeresztbe fogott elejtendõ
vad a lineáris történet-elbeszélés konvenciója
lett volna. Ezen fáradt Huszárik Zoltán, Novák
Márk, Ventilla István, Tóth János, Gujdár
József, Tímár Péter, Bódy Gábor,
Jeles András, Szirtes András, Grunwalsky Ferenc, Jankura
Péter, Fábry Péter, Gödrös Frigyes, Mész
András – és a hetvenes évek közepétõl
(vakmerõ húzással akkortájt!) befogadott képzõmûvészek:
Maurer Dóra, Erdély Miklós, Háy Ágnes,
Beke László, Sugár János, Peternák Miklós,
mind többen – a szentendrei Wahorn, ef Zámbó falkáig.
És muzsikusok is: Jeney Zoltántól Litván Gáborig,
Szemzõ Tiborig. Különös: színház, heppening,
performance, animáció, tiltott zenék, lélektani
kísérletek, akciók – a stúdióban menedékre
lelhettek (minden archív felvétel mára kordokumentum),
csupán a kortárs irodalom rekedt kívül.
Hiánylistát utólag felróni nem tisztem.
De tény, hogy a BBS – ennyiben leképezve a magyar film és
a magyar írás krónikus külön hasadását
– szemléleti megújhodásaiban, kalandjaiban az írókat
figyelmen kívül hagyta, õszintén szólva,
mintha ellenségeit látta volna bennük: „az irodalom
kvázi útjában áll a szuverén mozgóképnek”!
Ez téves megkülönböztetésen alapult, amely
a megfilmesítés uralmát nem tudta szétszálazni
a transzformációk szabad változataitól. S a
nyolcvanas évek derekán, egy többnapos, maratoni forgatókönyv-pályázatot
bonyolítva „vér-verejték-könnyek” szorítójában
többen meg is fogalmaztunk.
A stúdiót, zaklatott története során,
kultúrpolitikai okokból többször is meg akarták
szüntetni. Azután „meggondolták”. Sztakkátó
fenyegették és zsarolták. Az annáleszek néhány
esztendeje viszont kiválik.
1975. Ekkor készült el az Amerikai anzix, Bódy Gábor
és Lugossy István kísérleti nagyjátékfilmje
(hátterében Tóth János trükkoperatõri
segédletével). Maradandó, kinematográfiailag
példamutató alkotás. Hõsei: katonák
a bukott 1848–49-es szabadságharc utáni amerikai emigrációban.
Tárgya: rideg helytállás, póz, keserûség,
ressentiment. A rontott, hiányos képsorok s torzult hangok
túl azon, hogy „eredeti archív hatást” keltenek, maró
szarkazmussal itatják át a filmet. Emiatt sorolták
a tûrt kategóriába.
1981. Verzió. Amikor Erdély Miklós a tiszaeszlári
vérvád témájához nyúlt (Krúdy
dokuregénye nyomán), eleve nem számított hivatalos
elfogadtatásra. Õt legfõként Scharf Móric
(a vérbûn koronatanúja) képzeletjátékainak
és a hatósági megerõszakolásnak egybehangolódó
vallomása izgatta. Hogyan formálódik két irányból
egy koholt változat? Amely a zsidóság sorsát
megpecsételi?
1983. Pócspetri – dokumentum-eposz. Ember Judit tabudöntögetõ
alkotása. Évtizedekre elnémított, gyilkosnak
bélyegzett falusi közösség szereplõi, túlélõi
tárják fel igazságukat – cáfolatául
az egyik elsõ koncepciós per ítéleteinek. Ez
a mû amiatt is kiemelkedik a rendszerváltás utáni
vallomás-dömpingbõl, össz-nemzeti kárpótlás
igénybõl, hogy „hõsei” szembenéznek felelõsségükkel,
bûnrészességükkel.
Ugyanebben az évben indulatos háborgások közepette
készült el A Pronuma bolyok története. Szirtes
András, akit eddig tökélyig vitt avantgárd kompozíciók
alkotójaként tiszteltek, egyszerûen átlépte
a nálunk megszokott filmesztétikai normákat: gyermekien
szétszórt, nyelvöltögetõ szekvenciákat
halmozott egymásra (belekomponálva önnön torzképmását
is), szamárfület mutatva társadalomnak, politikai emblémáknak,
barátságnak, a mozgófényképezés
mutatványainak.
1985. In memoriam Péter Hajnóczy, Mátis Lilla
és Gujdár József végtelennek tûnõ
pásztázó képleírása az immár
halott író dolgozószobájában felhalmozott
relikviákról. Kegyeleti aktus ez, hogy megörökítse:
amit Hajnóczytól magányában a szellemi élet
és a filmes társadalom megtagadott, mégsem múlandó.
Memento.
1987. A mosoly birodalma. Jeles András videóátirata
a Monterverdi Birkózókör általa rendezett színháztörténeti
jelentõségû elõadásáról.
Ez a Mrozek ihlette opera–szatíra–politikai vitadráma, mintegy
túllépve a cenzurális kereteken, bukását
írta le az elaggott Kádár-rezsimnek.
1988. Dunasaurus. Csillag Ádám és operatõr
barátai évek óta dokumentálták Bõs-Nagymaros
fejleményeit, környezetvédelmi problémából
össztársadalmi üggyé növekvõ konfliktusait.
Kezdetben nem is sejtvén, hogy a Duna-ügy válik majd
a rendszerváltás egyik „vízválasztó
emblémájává”. És a film bemutatása
történelmi tetté.
1988. Privát Magyarország. Forgács Péter
amatõr (8 mm-es) családi filmfelvételek gyûjtésével
kezdte máig kiteljesedett, nagyhatású dokumentum munkásságát,
amely a hivatalos történelem mögötti, ám attól
elszakíthatatlan magánszféra drámákkal,
jelentésekkel terhes, gazdag világára utal. A Bartos
család, a Dusi és Jenõ – e sorozat nyitódarabjai.
*
A rendszerváltás szabadon tolongó videókamerák pásztáiban megy végbe. Minden és mindenki dokumentál. A könnyed technika és a felvevõk sokasága – egyfelõl „kiiktatja” a BBS hegemóniáját, jön a Közgáz Vizuális Brigád, jön a Fekete Doboz, jönnek Szõke Andrásék, a televízió fiatal stúdiósai, a filmfõiskolai egyetemen jön-megy Herskó János, új tanítványi körrel, szervezõdik a gyõri Mediawave, független alkotások százai ostromolják az egymást követõ, hektikus, lázongó Filmszemléket. Másfelõl ízekre szedik a magyar filmgyártást s annak infrastruktúráját. A forgalmazás, a mozihálózat zöme a széles nagyvilágé. Gondoskodásnak vagy kegynek tûnik, hogy a stúdió kap egy mozit? Félig-meddig? Itt, a Filmvilágban és más progresszív sajtótermékekben filmkritikus- és esztéta kollégáim sziszifuszi küzdelmet vívnak a magyar film megújhodásáért, sikeréért, amelynek sine qua non-ja (jelentõs mértékben), hogy a mûhely(ek)bõl kiáramló fiatal filmesek meghódíthassák közönségüket. Én, gyalogtalpas, mezei dramaturgként kevésbé látok magunk fölött táguló szemhatárt. Ma, a technikailag tökéletes moziképek és speciális effektek korszakában, a teljesítményjátékok érájában még a kép mágiájába vetett hit is elveszni látszik. Módosítok. Privát Magyarországon kicsiny privát hitek pilloghatnak.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu