Amikor kezdtük a dokumentum filmmel való kacérkodást, a mûfaj jelesei (nyugaton) már rendelkeztek azzal a technikával (könnyû kamera, világítás, érzékeny nyersanyag, pénz) amellyel egy valós élethelyzet megközelíthetõvé vált számukra. A megközelített helyzetben pedig, a valós életritmus zavarása nélkül lehetett a szereplõ arcot fotografálni.
A mindenható arc, a beszélõ fej, akkor vált a dokumentum mûfaj rendkívüli hatásokat biztosító eszközévé, és ma már, mikor ezt az eszközt végzetesen devalválni kezdi a videó olcsósága, ma már szinte hihetetlen, hogy milyen lenyûgözve néztük hosszú percekig, a vallomásában hiteles arc csodáját. Ez a „találmány” megváltoztatta a fikciós filmmûvészet egészét is. A kamera mozgatásától, a világítástól, a natúr szereplõk alkalmazásától, a természetes arcról titkokat lesõ színészi játékig sok mindent befolyásolt a dokumentumfilm párhuzamos fejlõdése, és goromba hibát követ el az, aki azt hiszi, hogy a jövõben mellõzhetõ ez a tanulság.

Schiffer Pál, aki talán egyetlen alkalom kivételével nem kísérletezett a fikciós film mûfajában, életmûvével hozzájárult a fenti kölcsönhatások érvényesüléséhez. Végigjártuk a nehézkes technika révén kezdetben nagyon rögös utat. Dögnehéz mûtermi kamerát ellensúlyokkal vállra szerelve közelítettünk meg pedagógusokat, egy róluk szóló film forgatásakor, hogy a tanteremben, a megtartott elõadás utáni izgalomban, azonnal megszólítva, leültetés nélkül beszéltessük õket gondjaikról. Máskor titkon elõre bevilágított helyszínen próbáltunk „lesett kamerával”, teleobjektívvel a valóság nyomába eredni, és közben mindent elkövettünk, könyörögtünk az új, a könnyû, 16 mm-es technika bevezetéséért. És amikor az megérkezett, az elsõk között voltunk, akik kézbe vehették a csodálatos lehetõségeket adó 16-os Arri-B1 kamerát.
És felszálltunk a FEKETE VONATRA.
Schiffer Pali elintézte az engedélyeket, aztán azt mondta, hogy hunyjuk be a szemünket és ugorjunk bele. De közben nagyon is nyitva kellett tartanunk azokat a bizonyos szemeket, amelyeket könnyen kiverhettek volna.  A Fekete Vonaton utazott, hétvégeken oda-vissza, a vándormunkások sötét tömege, a család viszontlátásának részeg várakozásában, vagy éppen az elválás dühében. Sok esetben háromszáz kilométert bumliztak az ország különbözõ építkezéseihez segédmunkára. Az „odvas farakásként”, egymás hegyén-hátán alvó emberek tömegébe vetettük magunkat, és az összehányt, mocskos kupék mélyén megszólaltattuk azokat, akik hajlandónak mutatkoztak sorsukon elmélkedni. Schiffer rangot adó, elsõ igazi sikere lett ez a film. Bódy Gábor, akkor még titkos zseniként, úgy értékelte a mûvet, hogy kimondta: „Nagy tett, hogy tágra nyílt szemmel, a legnagyobb látószöggel meri nézni a világot, nehogy lemaradjon valamirõl”.
Még hályogkovácsok voltunk.
Felderítetlen terepre mentünk a vonattal, két napunk volt összesen a forgatásra, sokat kockáztattunk. Schiffer bátor volt, sikerült. Soha többé nem csinált gondos elõkészület, terepismeret nélkül filmet. A Fekete Vonat sikere, a film révén megpillantott világ örökre eljegyezte a dokumentális felelõsséggel.
A Faluszéli házak és a Mit csinálnak a cigány gyerekek? elõkészítése közben ismerkedett meg Cséplõ Gyurival.
Ezekre az elõkészítõ, felderítõ utakra nem mindig mentem vele, bár a forgatást megelõzõen ragaszkodott hozzá, hogy kétszer háromszor az operatõr is ismerkedjen a helyzettel, mi több idõnként üres kamerával szoktattuk hozzá az embereket a filmforgatással járó felhajtáshoz.
Cséplõ Gyuri felfedezésekor felejthetetlen örömmel újságolta, hogy olyan embert talált az egyik erdei telepen, akit intelligenciája, derûje, ambíciója egy rendkívüli film fõhõsévé tehetne.
És elkezdte ezt a filmet kitalálni. Hétrõl-hétre látogatta a telepet, a családot, a falut és a megyét , megismerte Cséplõ kitörésvágyának összes eredõjét, a telepen vitt szerepének motívumait, a fiú tekintélyének erejét és gyengeségeit, családi körülményeit, asszonyának különös befolyását emberének viselkedésére és mindent, amit egy nadrágos civil megtudhat egy erdei telepi cigányfiúról és környezetérõl.
Belevágott. Olyan filmet akart csinálni Cséplõ György életének döntõ periódusáról, amelyben minden úgy történik, ahogy a fõhõs akarja. Tehát akkor megyünk Pestre, amikor õ indul, és akkor megyünk vissza, mikor õ akar visszamenni. Akkor visszük orvoshoz a testvért, ha õ aggódik érte, és akkor megyünk kocsmába, ha Cséplõ be akarja bizonyítani, hogy nem szeretik õt a „parasztok”.
Megszületett a szituációs dokumentumfilm, azt hiszem, Schiffer nevezte így elõször ezt a mûvet. És álljunk meg egy pillanatra. Egyidejûleg készültek az úgynevezett budapesti iskola dokumentarista hitelességre törekvõ, értékes, mûfajteremtõ alkotásai. De. Többnyire megírt, kitalált történetekben, „natúr szereplõkkel” rögtönzött szövegekkel, rögtönzött indulatokkal dolgoztak. Olyan helyzetekben, amelyekbe a szereplõk a maguk civil indulataival, nem egyszer színészek a maguk redukált eszközeivel próbáltak beilleszkedni a kamera jelenlétében.
A Schiffer film mást akar.
Cséplõ Gyuri elhatározta, hogy felmegy Budapestre szerencsét próbálni, dolgozik, aztán magához hívja a feleségét, ha már gyökeret vert és akkor majd más fiúk is követik õt, akiket majd õ megsegít, és akkor boldogulnak a többi családok és minden szép lesz. A film ennek a kitörési kísérletnek hûséges követésére vállalkozik. A siker, vagy a kudarc, a dialóg, a monológ, a következõ lépés nem kitalált, hanem Cséplõ akaratának következménye. A filmes érdek csak lehetõvé teszi, hogy megélje elképzelt vagy tervezett helyzeteit. Cséplõ a kamerához annyira hozzászokott, hogy a jelenetekben szabadjára engedett indulatait természetesen vette igénybe, valamely adott céljának eléréséhez, érveinek felsorolásakor. Megtörtént, hogy a forgatás bizonyos fázisában maga kért „beszélgetést a kamerával”. Mintha egy pszichológusi díványon szerepelt volna.
A film konstruáltnak tûnõ, záró képsora is, melyben a két fiú útnak indul, Cséplõ mondatára épül: „Talán majd újra megpróbálom.” Cséplõ Gyuri, felejthetetlen hõse egy nagy felelõsségérzettel dolgozó, a kisebbség sorsáért elhivatottan érdeklõdõ rendezõ filmjének.

És ez a rendezõ a rendszerváltás rendezkedõ rendezetlenségében sem fordult a könnyebbik útra. Úgy gondolta, hogy ha már félig lejárta a lábát az igazságért, akkor miért ne járja le egészen.
Vietnamból is hozott nyavalyát, de amit itt látott maga körül, abba betegedett bele. A nagy fordulat a Videoton-sztori sorozatában évekig tartó oknyomozás után szemlélhetõ. És a hosszasan elemzõ mûvek „melléktermékeként” megint megszületett valami, amelyben, cseppben a tenger, jelentkezik tetten érten mohóságunk, gyengeségünk és kiszolgáltatottságunk, függetlenül attól, hogy egy diktatúra zavarosa halászik bennünk, vagy mi halászunk a „szabadság” zavarosában.
Az Elektra film, a piacon vállalkozó ember egyáltalán nem görbe tükre.
Az utcára löknek egy csapat embert, valamikori brigádot. Barátokként elhatározzák, hogy nem hagyják magukat, összefognak és volt brigádvezetõjükkel az élen Kft-t alakítanak. És a vállalkozásba belebukik a gyenge, kihasználtatik az élhetetlen, felõrlõdik a  tehetségtelenebb, belebetegszik az érzékeny és meggazdagszik az élelmes, aki lelkileg belerokkan a saját élelmességébe, de talán kigyógyul abból, mert meg tudja fizetni a gyógymódokat.
Schiffer Pál meghalt 2001 októberében.
Úgy talált hivatásra a filmkészítésben, hogy megpróbálta feltenni a hátránnyal indulók sorskérdéseit és kiemelte azokat, amelyek megmozdíthatják a lelkiismeretet. Érzelmeket kavart, barátokat szerzett és persze ellenségeket. Sem hatalomnak sem piacnak nincsen szüksége ilyen kérdésfeltevõkre. De szükségünk van nekünk embereknek, akik ott állunk egy kocsma mocskos padlóján félrészegen és azt vicsorogjuk egymás szemébe, hogy „Nem szabadna beengedni ide titeket, mert lejártok a dögkútba, lementek a dögkútba dögért…felszeditek a parkettát…idegenek vagytok” -- és közben locsolgatjuk sörünkkel a gyûlölet falatjait.
Schiffer Pali bízott a közvetett hatásokban, hogy mûfajának mûvelõjeként használhat, változtathat. Ha kell, össze kell facsarni a szívet, ne svenkelj el a könnyekrõl, a vérrõl, az igazság szemérmetlen, és csak a szemérmetlen igazság katartikus!
Hitt ebben. A mindig új bajokban nehezen talpra állóknak útján volt szemtanú és kimondhatom, hogy vallomásai keveseknek nyújtanak felmentést. Nem volt olyan alacsony szemöldökfa, ami alá ne hajolt volna alázattal, ha közelebb akart kerülni ahhoz az emberhez, akinek a sorsát példaként kutatta. Mikor leült a porba és a vedlett vályogfalnak dõlve beszélgetett, vagy játszott a köréje gyûlt gyerekekkel, akik valami mélységes ösztönösséggel vonzódtak hozzá, nem akartam elhinni, hogy ez ugyanaz az ember, aki a pincért kioktatta, ha kemény volt a reggeli lágytojás.
A pedagógus filmet nem engedték bemutatni, mert lényegében kimondta,
hogy csak hülyék és néhány megszállott marad a tanári pályán, ma újra forgathatna pedagógusokkal, ha volna még egy élete, mert tanárian megszállottnak kellett lennie, mikor összeszorult szívvel kosárba dobta a
fontos perceket, hogy megtarthassa a fontosabbakat, mikor a dokumentumfilmezés hálátlan útjára lépett.
Jelenségek és folyamatok rajzolódnak ki életmûvében. Pártfogoltak és elhagyottak, sodródók és megalázottak arcképei jelennek meg olyan összefüggésekben, amelyek nélkülözhetetlenek lesznek az utókor számára. És ha lesz olyan utókor, melyet érdekel a megtett út, akkor nem kerülheti el, hogy Schiffer munkáihoz forduljon.
Õ hitt egy ilyen utókorban. Anélkül, hogy direkt módon, aktívan politizált volna, családi hagyományokat is õrizve állt a baloldalon, a méltányosabb jövõt keresõk oldalán. Az õ igazságaikat keresve ápolta, menedzselte Simó mellett a Hunnia dokumentumfilm készítõ mûhelyét. Tanított, filmklub mozgalmat vezetett és még betegen is keresett megvívható csatákat.
Olvastam valahol: „Mikor a hatalom, vagy az érdek az igazsághoz való hûséget nem támogatja, olyankor az igazat kimondó politizál, mert ha megússza élve, akkor cselekvése megkezdi a világ megváltoztatását”.
Schiffer Pál megpróbálta megváltoztatni a világot.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu