Ha a képzelet eléri a kritikus tömeget, a valóság
is belerendül.
Terror, Hollywood, CNN.
Szeptember 11. kedd. 8.45. Dél-Manhattan. Az American Airlines
Boston-Los Angeles járata teljes sebességgel nekirepül
a Világkereskedelmi Központ északi tornyának.
Rá tizennyolc perccel az United Airlines Boeing 767-ese 45 fokkal
elfordított szárnyakkal, hogy minél nagyobb felületen
üthessen sebet az épületen, belecsapódik a déli
ikertoronyba. Egy óra sem telik belé, s már a Pentagon
is lángokban áll. Terrortámadás Amerika ellen.
Nem hiszünk a szemünknek. Tucatszor láttuk már
a multiplexben, ahogy lángol és romba dõl a sebezhetetlennek
hitt Amerika, de abból a rémálomból mindig
volt ébredés.
„Minden New York-i tudta, hogy egyszer terroristák támadnak
a városra, sokszor beszéltünk errõl, még
vicceket is faragtunk belõle. Ezért, amikor valóban
megtörtént a katasztrófa, azon lepõdtünk
meg, hogy meglepõdtünk.” Woody Allen paradoxonja pontos; a
mozi sikeresen kondicionált mindenkit: amit a filmvásznon
látunk, csak álom. Láttuk, tehát nem igaz.
Van okunk csodálkozni, hogy az ördög, amit a képzelet
a falra festett, mégiscsak létezik. (A hisztéria kórtörténetéhez
tartozik: egy máltai honlapon kinagyítva is megszemlélhetjük,
amint a déli tornyot elborító füstbõl
elõgomolyog a Sátán szarvas, szakállas arca.)
„Minden hatalmat a képzeletnek!” Aki látta ledõlni
a World Trade Center tornyait, nem biztos, hogy szájára veszi
még egyszer ezt a mondatot: a fantázia egy polcra került
a tömegpusztító fegyverekkel. A CNN kezdettõl
gondosan cenzúrázott képeket sugárzott. A producerek
visszafogottabb Hollywoodot ígérnek. De milyen lenne az a
szelídebb új világ, a voyeur csakis a vér és
a szex miatt leskelõdik. Eljött a képkorszak vége?
Hollywoodi balsejtelem
Caligaritól Hitlerig. Kracauer mára méltatlanul
feledésbe ment filmtörténeti alapmûve nyomán
már mondanánk is: a Pokoli toronytól a Word Trade
Centerig. De mégse tegyük, használjuk inkább
csak sorvezetõnek az analógiát, mert tizedrészig
sem pontos. A német film baljós erõkrõl, hipnotikus
erejû doktorokról, delejes álomba merült fiatalemberekrõl,
világhatalomról álmodozó összeesküvõkrõl,
pszichopata gyilkosokról mesélt másfél évtizeden
át. Egészen Hitlerig. Elõre látta vagy megidézte,
kihívta a német film a balvégzetû jövõt?
Így is, úgy is beleborzongunk. Valami hasonló történt
most Hollywooddal. Addig ijedezett a marslakóktól, járványoktól,
terroristáktól, mígnem beteljesedtek lidérces
álmai. Ha nem is pontosan úgy, ahogy végül 2001.
szeptember 11-én megtörtént, a katasztrófafilmekbõl,
terror-thrillerekbõl, fantazmagóriákból és
ponyvaregényekbõl szinte képrõl-képre
összerakható a manhattani terrortámadás filmje.
King a Schoedsack-féle õsváltozatban (1933) még
az Empire State Buildingen viaskodik a vadászgépekkel (a
jelenet rossz ómennek bizonyul: 1945-ben egy ködben eltévedt
vadászgép robban bele a 45. emeletbe), 1976-ban már
magasabbra tör, a három évvel azelõtt átadott
Word Trade Center tetején veti meg a lábát. Igaz,
nem lerombolni akarja, mint a terroristák, a kettõs torony
az elvesztett sziget hegycsúcsait idézi az óriásmajomban.
Akibõl mindkét filmváltozatban a kíméletlenül
terjeszkedõ tõke (ne feledjük, a monstrum egy olajban
gazdag délsziget szülötte!) és a látványosságipar
csinál szörnyet, kísérteties a párhuzam,
egészen az együtt érzõ könnyekig, melyek
elhomályosítják a nézõben King Kong
hajdani rituális uzsonnáinak emlékét.
A világvége hangulatnak negyven éven át
a hidegháború adta a legtöbb gyúanyagot. A comicsokban
és a B-szériás filmekben többnyire marsbeli óriásgombák
támadtak a földre, a komolyabban vehetõ science-fiction
azonban nevén nevezte a nukleáris veszélyt, s nem
foszlatta szerte a reményt, hogy egy atomháborút túl
lehet vagy túl érdemes élni. Szilárd Leó
(a nukleáris láncreakció felfedezõje!) fantasztikus
novellájában (Jelentés a Central Pályaudvarról)
az atomháborúban kihalt New Yorkban kutakodnak „marsbeli”
kultúrantropológusok. Fritz Leiber Bolond világ címû
novellájában még vannak túlélõk,
de valószínûleg õk jártak rosszabbul:
Manhattan sugárfertõzött (epi)centrumában az
Empire State Building csonka tornya árválkodik, a körülötte
elterülõ negyed Inferno névre hallgat. A Függetlenség
napjában a könyörtelen ellenség ugyan galaktikán
túlról érkezik, de a célpontok megválasztása
alapos földi helyismeretre vall: csupa szimbolikus céltábla,
a Fehér Ház, a Capitolium szempillantás alatt elenyészik,
a Szabadság-szobor arcra rogyva fekszik a New York-i öbölben,
a háttérben a World Trade Center kettõs tornyai parázslanak.
Az Armageddonban nincs rosszakaró, elég, hogy a csillagok
járnak a maguk útján, s mi történetesen
útban vagyunk. A Föld felé száguldó aszteroidát
ugyan sikerül az utolsó pillanatban megsemmisíteni,
de addigra meteorzápor lyuggatja szét a Pan Am székházat,
töri ketté a Chrysler tornyot.
Ha nem repül felénk üstökös, nem reng a
föld, sehol egy gonosz marslakó és már a „vörös
veszély” sem fenyeget, jönnek a terroristák. A Menekülés
New Yorkból 1997 nyitányában láthatjuk, amint
„az Egyesült Államok Felszabadítási Frontjának”
fanatikusai eltérítik az Air Force One-t, majd szándékosan
belerepülnek egy dél-manhattani toronyépületbe
(az elnök felkutatására küldött rosszfiú
– hajdani titkosügynök – vitorlázógépével
épp a WTC tetején landol). Ugyancsak a légierõ
egyes számú Boeingje a terrortámadás célpontja
egy másik filmben (Az elnök különgépe), de
ott már az elnök maga bánik el az életére
törõ gonoszokkal. Az ostromállapotban a CIA és
az FBI vetélkedése nehezíti a New York-ot rettegésben
tartó titkos arab terrorszervezet felgöngyölítését.
A Peacemakerben is tût keresnek a szénakazalban, egy boszniai
bosszúálló hátizsákjában orosz
atomtöltet lapul – ha George Clooney nem veti magát közbe
idejében, az ENSZ-székháznak és a világbékének
annyi. Tom Clancy 1994-es regényében már kísértetiesen
közel kerülünk a majdani tragédiához: egy
japán pilóta eltérített utasszállítóval
repül neki Capitoliumnak (Debt of Honour).
A hollywoodi rémálmok hihetetlenül életszerûek,
s mégis, alig-alig ismerhetünk az amerikai valóságra.
A weimari korszak borzalom-szimfóniái és szorongás-fúgái
a mindennapi valóságban gyökereztek, egy háborúban
kivérzett vesztes, majd a békekötés során
súlyosan megalázott ország hánykolódott
lidérces mozi-álmokban. Németország okkal félt
a káosztól és a zsarnokoktól, attól,
hogy valami megnevezhetetlen borzalom vár még rá.
Amerika szorongásainak szinte alig van valóságos alapja,
de hát tudjuk, a jólét és a biztonság
sem véd meg a rémálmoktól. És mégis,
különös, honnan jön akkor a „légkondicionált
lidércnyomás”.
A harmincas évek klasszikus horrorja és gengszterfilmje
a Nagy Gazdasági Válságban gyökerezett. A hidegháború
végéig, amíg a két nukleáris nagyhatalom
a kölcsönös elrettentés stratégiáját
alkalmazta, ugyancsak érthetõ az amerikai paranoia, amely
filmes csúcspontját az orosz nukleáris rakétatámadás
másnapján játszódó Day Afterben (1981),
majd a Vörös hajnalban (1984) érte, a (hollywoodiasan)
dokumentarista filmek láttán, ugyanaz a brutális élmény
sokkolta a nézõt, amit most a CNN egyenes adása láttán
érezhetett: az anyaországot elõször érte
idegen támadás. A Vörös hajnal, ha lehet, még
az atomtámadásnál is dermesztõbb akart lenni:
az oroszok megszállták Amerikát. Ez a film nem lett
kasszasiker, a szorongást elsöpörte a peresztrojka. A
falomlás után már végképp nem lehetett
a „gonosz birodalmával”, a „vörös veszéllyel” riogatni.
De lehetett megannyi mással, tornádóval, vulkánnal,
földrengéssel, terroristákkal, rusnya és elképesztõen
rosszindulatú földönkívüliekkel. A kilencvenes
évek a katasztrófa-film soha nem látott virágzását
hozta, a multiplex-technika áldásai, a pirotechnika, a dolby
surround hangkulissza, a számítógépes trükktechnika,
a szuperérzékeny nyersanyag és optika, a steady cam
légibalettje a borzongás élethûségét
addig elképzelhetetlen fokra emelte. De miért volt rá
vevõ Amerika, a világ leggazdagabb és legerõsebb
társadalma?
Tornyok és romok
A jóléti társadalmak pszichopatológiáját
még senki sem írta meg. Magunknak kell megkeresnünk
az oktalan, nagy szorongás lehetséges okait. A hübrisz,
a nagyravágyás, hogy mi legyünk a legerõsebbek,
legszebbek, leghatalmasabbak, belénk van kódolva, miként
az is, hogy mindezt a megfelelõ hatalmi szimbólumokban a
világ tudtára is adjuk. A társadalmainkat is ennek
mintájára építjük. A leghatalmasabb városban,
„a világ közepén” mindig ott ostromolja az eget a tornyok
tornya. A mega-metropolisz – Bábel, Siena, Párizs, New York
vagy Sanghaj (ahová épp most álmodik háromszáz
emeletes, egy kilométer magas lakóházat a telhetetlen
képzelet) – mindig is meg akarja mutatni, hogy õ az elsõ,
a legerõsebb. A hübrisz sarkában azonban folyton ott
settenkedik, ködalakként, de mégis elmaradhatatlanul;
a bizonyosság, hogy minél magasabbra tör egy személy
vagy egy társadalom, annál biztosabb a bukása. A zsarnok
Ozymandiás földre dõlt szobra vagy a ledöntött
Sztálin-szobor csizmája éppolyan kitörölhetetlen
képe kulturális „génkészletünknek”, mint
a porba, tengerbe fulladt hajdani nagyvárosok, civilizációk
– Ur, Luxor, Mohendzso-Daro, Babilon, Perszepolisz, Róma, Csernobil
– képe.
A rom nemcsak a romantika közhelye, minden történelmi
nemzedék ikonográfiájában szerepel. Amelyikében
nem – például a harmadik birodaloméban –, az hamarosan
arra ítéltetik, hogy saját szemével tapasztalja
meg a történelem természeti erejét. Amikor Hollywood
az „özönvíz” képeivel riogat, az nem pánikkeltés,
hanem a társadalmi mentálhigiéné része.
A társadalmi lét végességérõl
éppúgy beszélni kell, mint az egyéni életünk
végességérõl. Erre csak életerõs
civilizációk képesek. Az Armageddonban és a
Deep Impactban üstökösök pusztítják a
metropoliszokat. A 12 majomban járvány néptelenítette
el Philadelphiát, klasszicista csarnokai közt vadállatok
tanyáznak. Most épp a Kubrick-poszthumusz A. I. elõlegezi
meg Amerika rommá lett dicsõségét: New Yorkot
ezer év múlva tenger lepi, csak a Twin Towers kettõs
csúcsa és a Szabadság-szobor karja nyúlik ki
a habokból (az elsõ fantasztikus amerikai rom-regény,
Jack Buchdolttól 1920-as A fáklyája épp ezzel
a szimbólummal játszik el). Az élet fénysebességgel
körözte le a képzeletet, a Világkereskedelmi Központ
ikertornyai mindössze két hónappal élték
túl a Mesterséges értelem premierjét.
Szupermen vagy szupertársadalom?
A nagyság kritikája Amerika önkritikája –
de mihez kezdjünk az amerikai fantasztikus katasztrófafilmek
feje tetejére állított valóságképével,
amelyben a gigászi Amerika a gyenge és fenyegetett fél
szerepét játssza. Persze minden relatív, az ûr
végtelenjébõl nézve a Föld ura csak egy
szemétdombnak parancsol. Az olyasfajta filmek, mint A Függetlenség
Napja, amelyben Góliát Dávid szerepébe képzeli
magát, azonban nem annyira a Gulliver szatirikus relativizmusát
idézik, inkább körmönfont dicsekedésnek
tûnnek: mi vagyunk a legnagyobbak, mert még a nálunk
ezerszer hatalmasabbal is el tudunk bánni. E gyermekien naiv trükk
mögül súlyos önismereti zavar sejlik elõ:
ha egy szuperhatalom polgárai elõszeretettel képzelik
magukat védtelen páriának, az legalább annyira
önsorsrontó, mint amikor egy operettország dédelget
nagyhatalmi ambíciókat, csak éppen összehasonlíthatatlanul
közveszélyesebb.
Hollywood katasztrófa-forgatókönyveiben Dávid
és Góliát még egyszer helyet cserél,
Amerikát a katasztrófafilmekben nem a jogrendje, intézményei,
hadserege mentik meg a terroristáktól, marslakóktól,
üstökösöktõl, hanem az amerikai átlagember,
aki persze a veszedelem pillanatában olykor már szuperemberré
lényegül, mint Bruce Willis a Die Hard 3-ban. Az Air Force
One-ban vagy A Függetlenség napjában, az amerikai elnök
nem annak révén gyõzedelmeskedik, hogy rátermetten
tudja irányítani a vezetésre bízott államapparátust
(ha így volna, F. D. Roosevelt lenne a katasztrófafilmek
abszolút sztárja), hanem mert jól verekszik és
ért a repülõgépekhez. A Sivatagi cápák
jellegzetes példa arra, hogy egy dramaturgiai közhely milyen
könnyedén állhatja útját annak, hogy a
világ változásai eljuthassanak a nézõkig.
Az Öböl-háború az elsõ informatikai háború
volt a világtörténelemben. A két világégés
óriási emberveszteségekkel járó anyagcsatái
után Dél-Irakban egy hagyományos tömeghadsereg
harcolt – minden esély nélkül – egy tökéletesen
szofisztikált haderõvel, amelynek katonái inkább
számítógéppel, mobiltelefonnal, mint fegyverrel
harcoltak az ellenfelek ellen. Amerika minimális véráldozattal
állította meg Szaddam Husszein milliós hadseregét.
Páratlan eset a hadtörténelemben, ehhez képest
errõl a háborúról egyetlen olyasfajta tényszerû
háborús freskó sem készült, mint a Híd
túl messze van vagy normandiai partraszállás eseményeit
bemutató A leghosszabb nap. A háború óta eltelt
tíz évben összesen három film került a mozikba,
de igazából egyikbõl sem derülhet ki, hogy mi
is történt Irakban. Az egyik film hõse a döntéskényszer
elõtt álló amerikai elnök (Deterrance, 1998),
a másik egy frontvonal mögött rekedt amerikai osztag megmentése
körül forog (A bátrak igazsága, 1996), és
inkább hasonlít második világháborús
filmre, mint a „Sivatagi vihar” elektronikus háborújára.
A harmadikban pedig (Sivatagi cápák,1999) a háborús
helyzet csak ürügy a kalandfilmre: négy amerikai katona
keresi a sivatagban Szaddam Husszein elrejtett aranyát, míg
bele nem botlanak a maguk klasszikus módra megvívott magánháborújába,
és mit tesz isten, AWACS-ek, a 155 mérföldes sugarú
körben minden iraki csapatmozgást észlelõ J-STAR-ok,
meg a robotrepülõk mintha a közelben sem jártak
volna, már megint a nagydumás, keménytökû,
de aranyszívû G. I. Joe-k szerzik vissza Amerika dicsõségét.
Nagyon demokratikus gondolat, hogy bárki megmentheti Amerikát,
csak épp nem igaz. Vagy ha igen, hát úgy, ahogy a
Támad a Mars! szatírája hirdeti: „Ki állítja
meg a mindent felperzselõ marslakókat? Hát nagyi a
járókerettel.” Az Egyesült Államokat nem az tette
szuperhatalommá, hogy csupa magányos hõsbõl,
rangrejtve élõ szuperemberbõl áll, attól
lett nagy, hogy folyamatosan képes volt fenntartani az egyéni
szabadság és a társadalom mûködéséhez
szükséges összefogás kényes egyensúlyát.
Anarchia vagy falanszter, cezarománia vagy tömeguralom, a történelmi
praxis másutt többnyire csak e két végletet ismeri.
Akárcsak Hollywood. Az amerikai mozi – s vele az egész világ
– kihalt, archaikus nyelvet beszél. A kézitusák hõseinek,
Akhilleusznak és Héraklésznek a nyelvét.
A képtelenek lázadása
Azok az öngyilkos merénylõk, akik a Twin Towersbe
belerepültek, nemcsak kárt és fájdalmat igyekeztek
okozni Amerikának, hanem üzenni is akartak. A jelek szerint,
tökéletesen ismerték azt a nyelvet, a hollywoodit, amelyen
Amerika kommunikál, s nem annyira gyávaságból,
mint inkább azért, mert tettük magáért
beszélt, szóban már nem fûztek hozzá
semmit. A magányos hõsök Amerikáját szólították
meg egy gyökeresen másféle értékrendre
hangolt világ kollektív hõsei. Nem annyira maga az
üzenet volt fontos, mint inkább a mód, ahogyan közölték.
Az üzenetet – Amerika nem sebezhetetlen! –, melynek három megrendítõ
erejû robbanás felkiáltójele adott nyomatékot,
tökéletes drámaisággal komponálták
tévéképernyõre. Érezni, ahogy a merénylet
storyboardját képrõl-képre kiszámították
és megrajzolták. Tudatosan számítva természetesen
a média segédletére is. Ez a merénylet nem
jöhetett volna létre a média támogatása
nélkül. A világra amerikai képernyõ borul,
ez van, lehet szeretni, lehet utálni, de nem lehet tudomást
nem venni róla. Mindenekelõtt azért, mert adásba
csak az kerülhet, amire Amerika kíváncsi. Márpedig
Amerika leginkább önmagára kíváncsi. A
vesztesekre, az elmaradottakra; a kárvallottakra ügyet sem
vet. Egy Urbs már belebukott abba, hogy nem érdekli a világ
gondja, amelyet meghódított. Az amerikai (típusú)
médiába a normalitás tényei nem férnek
bele, csak az extremitás számára van adásidõ.
Háború, éhínség, tömeghalál,
katasztrófák, gyilkosság, mártírium
jöhet végtelen mennyiségben, az élet nem érdekes,
csak „a pusztulás képei”. Az, hogy az iszlám fundamentalisták
ügye jó vagy rossz ügy-e (én történetesen
egy kisiklott, megnyomorított társadalom kétségbeesett
túlélési kísérletének tartom,
s nem egy igazságosabb világrend élharcosainak látom
õket), egyszerûen szóba sem kerülhet, nem kaphat
adásidõt, hogy mi van Palesztinában, Afganisztánban.
Az araboknak egyetlen esélyük maradt, hogy adásba kerüljenek:
a szó szoros értelmében véve be kellett robbanniuk
a képernyõre.
Ha a történelmi pillanat egyik kulcskérdését
(egy milliárd embert érint közvetlenül, amibõl
az is következik, hogy a maradék ötmilliárd számára
is életbevágó) a világ meg sem hallja, akkor
ott kardinális baj van. Ez õsbûn, amelynek büntetését
ugyan Amerika éppúgy nem érdemelte meg, ahogy egyetlen
mentális vagy erkölcsi vétség sem elegendõ
ok, hogy érte az embert halálra ítéljék,
de amelyért vezekelnie kell. Nem szenvedéssel – abból
már ennyi is végzetesen sok volt –, hanem a világkép,
a globális képzetek, a világ fölé boruló
elektronikus tükör demokratizálásával. Addig
hiába a mélységes mély gondolatok árja,
azért a kép az úr. S az élet minduntalan utánozni
fogja a rossz filmeket.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu