A médiaszociológiai tárgyú tanulmánykötet Szilágyi Erzsébet tudományos munkásságát mutatja be.
A kötet a cím szerinti taglalásban tíz tanulmányt
és egy tanári székfoglaló elõadást
tartalmaz. Elõbbiek másodközlések; korábban
megjelentek szakfolyóiratokban, kötetekben. Az elõadás
2000-bõl, a legkorábbi írás a hetvenes évek
végérõl való, a többi a nyolcvanas-kilencvenes
években keletkezett.
Az elsõ csoportban három tanulmány filmhatás-,
illetve ízlésvizsgálattal foglalkozik; a másodikban
két írás a rádiómûsorokkal; a
Kossuth adó híreivel (tartalomelemzés), valamint a
Petõfi riportmûsoraival a kilencvenes években, amikorra
megszûnt az állami adók monopóliuma. Végül
a harmadik rész tévésorozatokat elemez, fõleg
a nyolcvanas évekbõl, felidézve a szappanoperák
– s egyben a kutatások hõskorát. A kötet egységes
kronológiával a hazai közvélemény-kutatás
rövid történetének áttekintését
is nyújthatná, amit azonban megtör a tematikus bontás.
(Bár ez utóbbi sem mindig érvényesül,
mivel a tévéhez kerül a rádiós Szabó
család és az Onedin család összehasonlító
hatásvizsgálata is.) Így a címben ígért
tükör töredékeire esik, s az olvasónak kell
összeraknia.
A közvélemény-kutatás a hetvenes években
vált rendszeressé Magyarországon a Magyar Rádió
Tömegkommunikációs Kutatóközpontja révén.
Az elõzmények közé tartoztak azok a filmhatás-vizsgálatok,
amelyeket a Filmtudományi Intézet kezdeményezett a
hatvanas években a Kovács András filmjeit – Nehéz
emberek, Hideg napok, Falak – követõ viták alapján,
majd Jancsó Miklós és Bacsó Péter munkáinak
befogadását vizsgálta Taródi-Nagy Béla,
Helmich Dezsõ és Féjja Sándor. Ezek egy része
a hetvenes években megjelent a Film és közönség-füzetsorozatban.
A szerzõ a „Téká” munkatársa volt; adatbázisát
innen nyerte, de hogy ez mennyire teljes, nem az írásokból
derül ki. (Azok jórészt rövidített változatban
jelentek meg.)
A kötet elsõ tanulmánya (1979) egy olyan filmhatás-vizsgálatról
szól, amelyben a tévének és a Rádiónak
is szerepe volt: A halottlátó elõször irányította
a figyelmet a parajelenségekre és a médiára.
Többrõl van szó, mint pusztán egy filmrõl,
s feltételezhetõ, hogy a továbbiakban a média
új megközelítésérõl lehet majd
olvasni, mivel a cím is általánosabb következtetést
vetít elõre. A folytatás azonban elmarad a várttól;
az olvasó nem tudja eldönteni, hogy mennyire megalapozottak
az illusztrációként használt tények,
illetve az eredmények és a következtetések mennyire
általánosíthatók. Ugyanez a helyzet, amikor
a Menedékjog televíziós sugárzásakor,
a két televíziós csatorna szétválasztásával
kapcsolatban a szerzõ megállapítja, hogy „a TV2 ugyanúgy
megkapta a korlátozott nyilvánosság lelki higiénés
szerepét…, s e nagyobb mozgásteret színvonalasan töltötte
ki. Emblémájával, belsõ tereinek berendezéseivel,
a riporterek, bemondók öltöztetésével egy
Európához való kapcsolódási igényt
jelez…” (34. o.) Másutt egyáltalán nincsenek adatok;
azt például egyértelmûnek kell tartanunk, hogy
a 40 év felettiek kivételes esetekben mennek moziba, a fiatalok
viszont szeretnek moziba járni, és nem szeretik a videót,
de használják. (44-45. o.)
E megállapítások fontosnak tûnhetnek, ha
figyelembe vesszük, hogy a vizsgált idõszakban döntõ
változások történtek a társadalmi viszonyokban,
a technológiában, az elektronikus jelszférában,
a kommunikációs rendszerben. E változások,
a – folyamatos – tendenciák azonban inkább longitudinális
típusú vizsgálatokkal, összehasonlító
módszerrel kutathatók (Gerbner), s nem rövidtávú,
kampányszerû hatásvizsgálatokkal.
A kutatási beszámolók mellett szerepel a kötetben
a szerzõ székfoglaló, tézisszerû elõadása
a filmrendezõnõkrõl. Az írás nem foglalkozik
az utóbbi idõ feminista filmszemléletével és
-elméletével, a tények szintjén marad. A történeti
áttekintésbõl kimaradnak olyan jelentõs alakok,
mint a német újhullámos Margarethe Von Trotta, az
olasz Liliana Cavani és Lina Wertmüller, az orosz Larisza Sepityko
és Kira Muratova. A magyar rendezõnõi vonulat ugyanakkor
folytatódik a kilencvenes évektõl induló újabb
generációval: Enyedi Ildikóval, Szabó Ildikóval,
Fekete Ibolyával, akiknek életútja, szerepe a magyar
filmben szociológiai szempontból is figyelemre méltó,
miként az animációs film „emancipálódása”
– ami viszont kívül maradt a látókörön.
Kodolányi János Fõiskola, 2001.