Claude Chabrol legutóbbi filmjérõl bizonyára
sok rossz is elmondható. Közhelyekkel dolgozik, a cselekmény
nem különösebben átgondolt, a szituációk
olykor vázlatosak, az emberek kicsit klisészerûek,
filozófiája laposkás, unalmas és inkább
érdektelen, mint érdekes az egész – mondhatná
valaki. Lehetséges. E sorok szerzõje azonban mégis
a film visszafogott dicsérete mellett döntött, talán
egyszerûen csak személyes okokból, de ki merné
tagadni, hogy az ilyesminek akadhat némi szerep egy mûalkotás
megítélésében? A film egyik alapkérdése
ugyanis az: tudhatjuk-e teljes biztonsággal, hogy ki (volt) az apánk?
Strindberg, a bonyolult skandináv egyértelmû nemmel
felelt Az apa címû félelmetesen furcsa drámájában,
és ennek a válasznak persze megvannak a jelentõs következményei.
Chabrol, hogy úgy mondjam, nem ennyire mély, filmjének
dramaturgiája inkább egy másik komor északira,
Henrik Ibsenre emlékeztetheti a szemfüles nézõt.
Analitikus dramaturgia ez; lényege: történt valami a
múltban, egy apróság, netán egy finom kis gyilkosság,
és most végignézhetjük e nüánsznyi
ballépés feltárásának folyamatát,
a múltbeli végzetes lépés folyományait.
A miliõ steril, és sterilek a lépések is, egy
picit valószínûtlen az egész, de engem nem zavart.
Sõt, inkább szórakoztatott.
Chabrol mûve, ha jól láttam, amolyan jellegzetesen
öregkori munka, ilyenkor már nem sokat törõdik
a mûvész a tökéllyel, a szálak láthatatlan
elvarrásával, a technikával egyáltalán.
Kései nagyvonalúság jellemzi ezen életkor remek
mûalkotásait, noha Chabrol e filmje bizonyosan nem remekmû.
De csupaszsága, eszköztelensége, póztalansága
mégis megkapó olykor. Néha még mély
is. És végtelenül szomorú.
Két igazi nagy színész segíti a rendezõt,
Isabelle Huppert a csokis anya-feleség, és Jacques Dutronc,
a világhírû zongorista szerepében. Õk
ketten a szó minden értelmében más dimenziókban
mozognak, mint fiatal partnereik.
Számomra volt még egy hozadéka a filmnek, noha
ez nyilván ellentétes Chabrol szándékával.
Ismét meggyõzõdtem arról, hogy Liszt Ferenc
Funérailles címû zongoradarabja egyszerûen rémes.
Csont András
Aki a „Pierce Brosnan” és a „panamai kémtörténet”
hívószavak alapján Mission Impossible típusú,
akcióban, cicababákban, üldözésekben és
pirotechnikai elemekben bõvelkedõ 007-es utánérzésre
számít, csalódni fog, ugyanis John LeCarré
a film alapjául szolgáló sikerregénye igazi
anti-James Bond történet.
Andy Osnard (Brosnan) gátlástalan, korrupt, nõfaló
kém, akit büntetésbõl helyeznek a csatornájáról
és panamáiról egyaránt híres Panamába,
ahol egy Harry Pendel nevû, eladósodott úri szabó
személyében „megbízható” informátorra
lel. A „bizalmas” kapcsolatokkal rendelkezõ szabó ugyan bombasztikus
álhírekkel eteti õt, amit mond azonban éppen
az, amit Osnard és fõnökei hallani akarnak, így
meséit készpénznek (és készpénzért)
veszik, sõt árfolyamuk szédítõ emelkedésbe
kezd.
Hogy az ígéretesen groteszk alaphelyzetbõl nem
kerekedik maradéktalanul dicsérhetõ mozi, nem annyira
a legjobb formájukat hozó színészek, mint a
vígjáték, a kémtörténet és
a lélektani dráma arányait, valamint az összetett
regény szálait idõnként elszabó John
Boorman rendezõ hibája. A film így is számos
ihletett pillanattal szolgál: a Casablancára történõ
komikus utalások mellett a legmulatságosabb jelenet talán
az, amelyben Osnard és Pendel egy bordélyház vibrációs
ágyán cserélnek extatikus hangulatban információt.
Elsõsorban ezek, s a rafináltan szabódó Geoffrey
Rush, valamint Brosnan saját Bond-figuráját magabiztosan
kiforgató játéka miatt mégsem elfecsérelt
idõ megnézni
ezt a filmet.
Hideg János
Nem ez az elsõ pofon, amit az angolok Stallonétól
kapnak. Már azt is nehezen emésztették meg, amikor
kedvenc gyilkológépük, Dredd Bíró a képregény
hollywoodi feldolgozásában családi problémákkal
küszködõ hõsszerelmesként elevenedett meg,
és most újabb nemzeti kincs esik áldozatul az álmos
tekintetû akcióhõs suta karriermentési igyekezetének.
A Mike Hodges 1971-es gengszter-klasszikusából készült
remake-ben a bátyja halálát megtorló gonosztevõ
vigasztalan története a megváltás szimfóniájává
változik. Az árva unokahúg képében érkezõ
angyal a kárhozatra ítélt hõst megajándékozza
az újrakezdés lehetõségével, ezért
az öngyilkos bosszúhadjárat az új értelmezésben
szinte jogos számonkéréssé szelídül:
csak annyira kegyetlen, hogy különösebb erkölcsi aggályok
nélkül még megbocsátható legyen. Nincs
hát pucéran lövöldözõ Michael Caine,
sem csomagtartóba zárva a folyóba fulladó cicababa,
és persze hûlt helye az izgalmas telefonszexnek is Britt Eklanddal.
Illetve Michael Caine egy mellékszerep erejéig, szokás
szerint, mégiscsak felbukkan, ahogy az örökérvényû
fõcímzene is, igaz, trip hop-os hangszerelésben.
Az alaposan kilúgozott sztoriba Stephen Kay rendezõ markáns
látványvilággal és egy hosszadalmas autós
kergetõzéssel kísérel meg életet lehelni.
Az acélosan kékre szûrt képek és a tolakodó
kameratrükkök azonban csak fokozzák a film keresettségével
szembeni ellenérzést. A végeredmény olyan,
mintha a Leon, a profit a Holló díszletében Guy Ritchie
forgatta volna újra, csak még ráadásul unalmas
is. Egyedül Sly és Mickey Rourke közös jelenetei
ragadják meg a figyelmet. A két nyugdíj elõtt
álló nehézfiú ránctalanított,
bronzbarna arcának látványa sikeresen idézi
meg az eredeti Get Carter felejthetetlen, már-már filozofikus
mélységû sivárságát.
Kovács Marcell
Végy egy Marlon Brandót! Már a puszta látványa
is fél siker. Az utóbbi években volt is néhány
– elsõsorban Coppola-környéki – film, ami erre játszott,
nem is sikertelenül. Ám itt túl sok jelenete van ahhoz,
hogy a látása keltette érdeklõdés végig
kitartson. Lõjék le a nagyembert, lehetõleg már
az elején, és engedjék a kasszához. Saját
lovas szobraként aligha várható el tõle, hogy
tartalommal töltsön meg egy megíratlan szerepet, talán
egy szendvicset még sikerülne. Õ a legnagyobb, és
úgy is néz ki.
Végy egy Robert De Nirót! Felesleges pénzkidobás,
mert Marlon Brando partnereként akkor is karcsú, mint egy
kreol sikoly, ha az óriást láthatóan nem érdekli
az egész szcéna. Ráadásul itt az a kiskapu
sincs meg, hogy Robert az ifjú Marlont adja.
Végy egy Edward Nortont, aki nemcsak fiatal, nemcsak híres,
de roppant tehetséges is, ezt ráadásul el is árulta
neki valamelyik jóakarója. Olyan klinikai félnótást
hoz, hogy az állatorvosi ló is megirigyelné.
Végy egy Angela Bassettet. Mert szép és fekete,
ami egy végig koromsötétben tartott moziban, minimum
szövetbarátnak nevezhetõ.
Ha ennyi pénzt elbokáztál színészekre,
ne csodálkozz, hogy már épkézláb forgatókönyvre
sem telik az isten pénzébõl sem, éljen a szakma
(ott is kicsit jobban), például a nehéz bankrablói.
Van még három sorom hátra, ától
cettig elmesélem az egész filmet, és kerítek
egy töltelék mondatot. Robert másfél óra
fáradozás végén magához ragadja a jogart,
s mi kénytelenek vagyunk végignézni, hogy Edward rosszban
sántikál, sajnos szó szerint, retardált hõséért
még a tatabányai mûkedvelõ színkörben
is irigyelnék néhányan (a többség persze
ott is kiröhögné); ha jelent valamit a fordulat, hogy
kritikán aluli, akkor az most mind fönn van ezen a vásznon.
Turcsányi Sándor
Az autóversenyekrõl szóló tömegfilmek
divatja néhány évvel azután kezdõdött,
hogy Hollywood elleste az olasz eposzoktól a kocsizás új
truváját. A két nemzet közötti kocsiverseny
kimenetele egyértelmû volt: az ókori filmek négylóerõs
szekerei eleve nem sok eséllyel rajtoltak a kaliforniai futószalagokról
legördülõ T-modellekkel szemben. A korai hajszafilmek
száguldó kamerái 1918-tól lerohanták
a versenypályákat, és a Wallace Reid nevével
fémjelzett Roaring Roads széria önálló
almûfajt indított hódító útjára.
A race movie azonban hamar leszakadt az élvonalból, és
a harmincas évektõl a nagystúdiók B-sávjába
szorult, majd tovább csúszott a Monogam, Republic és
társai szegénysorába – legtermékenyebb korszaka
pedig éppen az olcsó és könnyû kamerák
elterjedése idején alakult AIP trash-mûhelyéhez
kötõdik. A gyorsan felvirágzó cég elsõ
bemutatója az 1954-es The Fast and the Furious (Gyors és
dühös) volt, egy ártatlanul körözött sofõrrõl,
aki nemzetközi autóversenybe nevezve próbál átjutni
a mexikói határon. A film rendezõi székét
az a Roger Corman osztotta meg a fõszereplõ John Irelanddel,
aki a meglepõ kasszasiker után közel húsz éven
át az AIP frontembere, egyben több új-hollywoodi titán
mecénása lett.
Amióta az ezredvégi Álomgyár felfedezte
magának a trash bûnös örömeit, történetében
elõször építve költséges szuperprodukciókat
a sokáig lenézett fércmûvekre (lásd Verhoeven,
Burton), csupán idõ kérdése volt, mikor kerül
elõ a kedvenc kamasztémák parkolójából
a jól bevált autóverseny-modell. A futamot egy 2000-es
remake nyitotta A-kategóriás sztárcsapattal és
jelentékeny sikerrel (Tolvajtempó), idei társa pedig
szintén múltat idéz – igaz, csak címében.
Rob Cohen The Fast and the Furiousában a gyors kocsik és
macho sofõrjeik mellett nem sokat merít az AIP-eredetibõl
– kivéve persze az értékes alapfilozófiát.
Egy tinifilm legyen tempós, hormondús, akció-orientált;
hanyagolja a jellemeket és sztárokat néhány
jellegzetes külsejû, ifjú tehetség (ez esetben
Van Diesel és Michelle Rodriguez) kedvéért; ám
ne feledkezzen meg a direkt erkölcsi üzenetrõl sem, hadd
tanuljon az a gyerek. Az idáig számtalan szubzsánerrel
kudarcot valló Cohen végre otthonosan mozog választott
pályáján, és precízen betartja tehetsége
sebességkorlátjait. Rutinos iparosmunkája pontosan
olyan, mint a benne szereplõ Hondák és Mitsubishik:
agresszívan maximumig turbózott importcikk látványosra
dukkózva és digitális kiegészítõkkel
felszerelve, a Corman-féle felújított old-timerek
helyett.
Varró Attila
Jet Li, a mélynövésû kínai félisten,
aki Jackie Chan mellett a hongkongi filmipar legkurrensebb exportcikke,
Párizsba érkezik, hogy Bruce Lee nem hivatalos jogutódjaként,
egymaga felszámolja a testületileg ellene forduló francia
igazságszolgáltatást, élén az arcideg-rángatásban
és szemöldök-húzogatásban felülmúlhatatlan
Tchéky Karyóval. Kelet és Nyugat ezredszerre megismételt
összecsapásából a nézõ távozik
gyõztesként, már ha vevõ az olyan mozira, mely
a Sárkány visszatér és a Leon, a profi jóemlékû
kliséinek keresztezésébõl, az eredetiségnek
még a látszatát is kerülve nyerte el végsõ
formáját.
Figyelembe véve, hogy Li és Karyo angoljától
a Rigó utcai nyelvvizsga-erõdítmény falai is
megremegnének, kifejezetten üdvös, hogy kettejük
szóváltása a szükséges minimumra korlátozódik.
Nem mintha a szavak bárminemû jelentõséggel
bírnának, minden egyes szótag csak nyûg, útban
van, hátráltatja a nagyszabású akciójeleneteket,
tehát a mozi lényegi részét. Az alibibõl
odavetett történet (mely felvállalt bárgyúsága
ellenére is néhol logikátlan) szót sem érdemel,
a verekedések koreográfiája ellenben magával
ragadó, a csonttörõ mutatványok hatása
alól akkor is nehéz kibújni, ha éppenséggel
berzenkedünk is a túlzott erõszaktól. Kivételes
eset: ezúttal elõnyére van a mozinak, hogy az erõszakot
nem tompítják humoros betétek. A Besson Mûvekbõl
kikerült A sárkány csókjában minden ódivatúan
komolyan van véve, élvezhetõséget éppen
ez, a készítõk részérõl megnyilvánuló
gyerekes-gyermeteg komolyság adja, amelyet a serdületlen kamaszok
célközönsége örömmel fog nyugtázni.
Köves Gábor
Indulatosabb pillanataimban hajlamos vagyok nagyot rúgni az ilyen
és efféle filmekbe. Higgadtat játszva maradjunk annyiban:
Travolta új filmjének (techno-thriller a gyerek neve) nyitánya
– a konfekció-méretre fogyasztott, Ponyvargény-külsõbe
csomagolt túszejtõ kém-hõs a Kánikulai
délutánt elemzi kávézgatás közben,
meglehetõsen egyedi szemszögbõl – emlékezetes
öt perc, a többi, nos a többi hideg számítás,
felületesen imitált stílus, történetnek
álcázott bornírtság, színészeknek
álcázott zombik gyülekezete. Ez nem a rendezõ,
a forgatókönyvíró és a színészek
filmje, ez a producer és a sztár biznisze. Joel Silver (Mátrix,
Halálos fegyver) huszadszorra adja el ugyanazt, Travolta pedig,
méretes bukásokkal a háta mögött (Battlefield
Earth, Lucky Numers), nem tehetett mást, minthogy elvállalta
az elsõ útjába kerülõ, bevételi
sikerrel kecsegtetõ megbízatást. Ja, kérem,
hiába a dicsõ múlt, két bukta után még
a nagyoknak is be kell állniuk a sorba. J. T. ezúttal szuperkém,
eszpresszójából az ínyenc megfontoltságával
hörpintget, öltönye egyedi szabású, haja hosszú,
állát kecskeszakáll hivatott markánssá
tenni. Színészi teljesítményérõl
ennyit. Néha lõ (két kezében egy-egy mutatós
géppisztoly), néha néz (sejtelmesen), néha
úgy tesz mintha, aztán kiderül, mégse. Rejtélyes
alak õ ugyebár, rejtett szándékokkal. Egy filmszerû
filmben azt találgatnánk, vajon, kinek az oldalán
áll, a jó vagy a rossz ügyét szolgálja-e?
Ez lenne a feszültség forrása, ez tartaná mûködésben
a motort, ettõl lenne film a film. A Kardhal persze másról
szól: arról, vajon tagja maradhat-e Travolta az úri
kaszinónak? Fellélegezhetünk: maradhat. De már
keresik az utódját.
Elek Kálmán
A nagy filmstúdiók világában játszódó
vígjáték fõszereplõi, Catherine-Zeta
Jones és John Cusack, filmsztárok, akiknek sorsa nem csupán
a vásznon, de a magánéletben is összefonódott:
õk a filmvilág ügyeletes álompárja. A
film története ott kezdõdik, ahol közös életük
véget ér, a szerelem a múlté, Zeta a hollywoodi
trendnek megfelelõen, az álompárokat mostanában
robbantgató spanyol invázió legújabb áldozata:
egy hispánnal kavar. Cusack számára vigasztalásul
csak a személyiségtréning és Zeta asszisztense/húga,
Julia Roberts marad. A stúdió legújabb, még
dobozban nyugvó filmjük népszerûsítésére
promóciós turnét szervez, s a sivatagban összegyûlik
a díszes társaság: a spanyol, a hugi, a két
filmsztár és a stúdió vezérkara.
A film a harmincas-negyvenes évek kedvelt mûfaját,
a screwball comedy-t igyekszik feleleveníteni – a kerge hõs
(Cusack) és a realista hõsnõ (Julia Roberts) bontakozgató
románca, a heves szópárbajok a filmgyártás
hõskorának zsánerét idézik. Az alkotók
azonban – nem bízva abban, hogy a filmgyári környezetben
játszódó Hamupipõke-történet a
legújabb vígjátéki trend árnyékában
is eladható – a könnyedebb, már-már stílusosnak
mondható dialógusokat a Farrelly-fivérek komédiáinak
modorában, a legzaftosabb epizódokkal öntik nyakon:
szájszag és maszturbáció, és ha ezeket
nem találtuk volna elég mókásnak, felláció-jelenet
a stúdióvezetõ és Zeta dobermannja között.
Az eredmény egy arányt tévesztett koktél:
a sophomoric-hívõk számára a film nem elég
gyomorforgató, a könnyed stílus kedvelõi azonban
csak azt a néhány jelenetet tudnák feledni.
Hungler Tímea
Noha önálló filmként is érthetõ
a második pite, még sincs semmi új benne az elsõhöz
képest: Adam Herz forgatókönyvíró csak
két évvel korábbi ötleteit toldozgatta tovább.
A jól ismert fiúk legfõbb vágya ugyanaz, ami
az elõzõ rész végén volt: be kéne
csajozni. Éppen a közelben táborozik Michelle, aki önzetlen
segítséget ígér Jimnek a közelgõ
nagy kaland elõtt. Finch továbbra is Stifter mamájára
bukik, Oz nyavalyog egy kicsit elhagyott barátnõje után
(ahogy az elsõ részben megjósolta), Stifter pedig
még mindig faragatlan fickó. Végy tehát (újra)
néhány kipróbált, szerelemre éhes tini-karaktert,
közös vakációt, sok poént, hogy vígjáték
legyen, pikáns jeleneteket, hogy szex komédiának is
elmenjen, nyári tábort, házibulit, kollégiumot
és néhány abszurd helyzetet. A „mondanivaló”
miatt meg tégy hozzá meghitt apa–fiú kapcsolatot.
Sajnos, a film mindössze ennyibõl áll, pontosabban esik
darabokra: történet nincs – vagyis, ami történik
csak apropója a helyzetkomikumnak, ezért már az elsõ
pillanattól kezdve nincs tétje semminek. Pontatlan és
zavaróan közhelyes dramaturgiai érzékkel adagolt
és felépített szituációkat látunk,
ahol nem ismerik az alkotók a kivárásban, a váratlanban
rejlõ lehetõségeket. Persze a legfõbb hiány
az, hogy a fiúk az elõzõ részben kapott jellemeiket
szinte teljesen elveszítik: sem a forgatókönyvíró,
sem a rendezõ nem foglalkozott azzal, hogy éppen ezekre a
személyiségekre bízza a poénokat, hanem tõlük
független ötlethalmazba kergette õket. Az Amerikai pite
2. megfelel minden olyan közhelynek, amit a hollywoodi folyatásokról
általában elmondhatunk. Erõltetett, az elõzõ
halvány mása; létrejötte valószínûleg
csak a korábbi rész sikerének – és bevételének
– köszönhetõ.
Vidovszky György
Shyam Benegal alkotása talán a legõszintébb
életrajzi mû, ami valaha született. Nem a megszokott
Gandhi-képet tárja nézõi elé, életének
nem is az ismertebb korszakát. A 24 esztendõs ügyvéd,
Mohandas Karanchand Gandhi 45 éves koráig élt családjával
Dél-Afrikában. Az itt ért sérelmek hatására
indította erõszakmentes küzdelmét, a Satyagrahát.
Nem is Indiában, mint hinnénk, hanem Afrikában érdemelte
ki a Nagy Lélek (Mahatma) címet.
Aki Attenborough bölccsé vált Gandhijára
számít, alaposan meglepõdik. Az indiai új hullámos
– az 1974-es A rügy címû elsõ játékfilmjével
világhírnevet szerzett Shyam Benegal – árnyaltabb,
s ezért vélhetõleg hitelesebb portrét rajzol
Gandhiról, a „szent szörnyetegrõl”.
Sötét, bizarr családi tragédiák zajlanak
a „háttérben”, miközben a vezér százezreknek,
millióknak – szenvedélyes hittel – hirdeti: nem az egymásban
való fogságból, hanem az egymásban való
felszabadulásból kell kiindulni, ha békét akarunk
itt, a Földön.
Gandhinak az élet: feladat. Mindeközben ifjú felesége,
apró gyerekei csillapíthatatlan életéhségét
ellentmondást nem tûrõ, abszolút „apa-terrorral”
töri le. A rigorózus morálparancsnak való engedelmesség
szemrehányást, dühkitöréseket, viszályt,
mély fájdalmat von maga után. A Gandhival együtt
élõk nem boldogok. A kizárólagos férji,
apai szabályozást nehezen viselik, ösztönösen
tiltakoznak.
Minden hagyományban metafizikai axióma – és nem
tautológia – a mondás: a létezés minden létezõben
azonos … A „te: én vagyok” azonban a Gandhi-mikrokozmoszban azt
(is) jelenti: a társnak, a feleségnek, a gyermeknek kötelezõ
akár börtönben senyvedni is, a Gandhi-életmûért:
az erõszakmentességben való hitéért.
A terrorisztikus apadiktatúra – az afrikai évek alatt – majdnem
az asszony s az utódok életébe kerül… A nagyformátumú
Gandhi megvalósítja az élet beteljesülésérõl
szóló igazi alkímiát, amelynek követelése
a kettõbõl: egy. Ex duobus unus…
Tamás Amaryllis
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu