A katasztrófa-képei nem játékfilm-képek, mégis tucatnyi film hiányát hívták elõ: fekete dobozokba zárt filmekét.
Állítólag egy bizonyos hírcsatorna képernyõjén
megjelent a felirat: “ez nem mozi!” A média-történelem
tehát ismétli önmagát, de egyben meg is csúfolja:
Orson Welles híres-hírhedett rádiójátékát
hetvenegynéhány évvel ezelõtt éppen
ellenkezõ okból szakította meg a szerkesztõi
figyelmeztetés: “Figyelem, ez csak mese!” Azt a réges-régi
figyelmeztetést sokan nem hallották, meg is ijedtek hát
alaposan. Most a World Trade Center tragédiájának
óráiban volt ok félni, ám ha csak a mai mozgóképfogyasztó
rutin minimumával számolunk, akkor sem volt mit félreérteni.
Az a figyelmeztetõ felirat fölösleges volt. Attól
függ, mikor kapcsolta be a gyanútlan nézõ a készüléket:
láthatott rémes hasadékot a tornyon, láthatta
a becsapódó repülõgép távlati felvételét,
láthatta a halálos mozdulatlanságot, gomolygó
füstöt a felhõkarcolók fölött. Külön-külön
mindegyik alkalmas totálkép egy katasztrófa játékfilmes
ábrázolásához, pontosabban egy nagyszabású
jelenet indításához. Ám a Hollywood diktálta
mai szabályok szerint ez a kép másodpercekig maradhat,
azután vágni kell, nagyon gyorsan és nagyon sokat,
különösen, ha a tárgy maga a katasztrófa.
A CNN sokat idézett képsorai a lángoló
tornyokról, ahogy sorban összeomlanak, kétféle
hiányérzetet gerjesztett abban, aki elkerekedett szemmel
kitartott a képernyõ elõtt. Emberi és filmnézõi
tehetetlenséget. Az emberi frusztráció maga is egy
film témája lehetne. Látunk egy óriási
beton-acél-üveg dobozt, sérült, mégis csodálatosan
egyben van, hatalmas tömegéhez képest a sérülés
kicsi rajta. Megértjük, ésszel fölfogjuk, a dobozban
emberek ezrei vannak, és a kicsinek látszó sérülés
halálos. A néma üvegfal mögé kellene látnunk,
onnan messzirõl, ahonnan a kamera nem mozdulhat. Ha mozdulna, láthatnánk
rémülten futkosó embertársainkat, hallanunk,
ahogy kétségbeesetten könyörögnek segítségért.
És mintha lehetne is segíteni rajtuk, hiszen még nem
történt meg a legrosszabb, hosszú percekig nem is fog
történni semmi, abban a toronyban olyan halálraítéltek
várakoznak, akiken egyelõre egy karcolás sem esett.
Ott vagyunk, és mégsem vagyunk ott, látunk mindent,
és mégsem látunk semmit, segítenénk,
és nem segíthetünk.
Ezzel a fájdalmas és méltányolható
emberi frusztrációval a mozizó ember talán
kegyeletsértõ, mégis valóságos, akaratlan
hiányérzete iránya-tartalma már-már
egybeesik. Nagyon nem szoktuk meg, hogy ha halálosan sebesült
dobozt látunk – égõ házat és hajót,
tornyot és ûrállomást –, a rendezõ másodperceken
belül ne törné át a falat a kedvünkért,
hogy lássuk azt, amire a legócskább akciófilmben
is igazán kíváncsiak vagyunk: az embert odabent. Márpedig
az ember azzal lehet jelen a mozivásznon, ahogy láttatják,
és ahogy lát: egy mágikus és játékfilmes
kamera, melynek szárnya nõtt volna, amely átrepüli
azt a talán bizony mérföldnyi távolságot,
és alkalmas helyen áttöri a sötét üveget,
nem csak rettegõ emberek szemébe nézett volna bele,
hanem nézett volna is azokkal a szemekkel. Így viszont hosszú
órákon át csak néztük a feltörhetetlen
dobozt, emberként megtapasztalhattuk tehetetlenségünket,
nézõként pedig azt, mennyire el voltunk kényeztetve.
Ez a megjegyzés ezúttal nem a jóléti társadalom
létbiztonságot magától értetõdõnek
tekintõ polgárára vonatkozik. Ugyanezen polgár
mozizó elkényelmesedésérõl van szó,
és arról ahogy film-kép sokszor emlegetett érzéki
konkrétsága, a mozgóképes megjelenítés
pazarul gazdag és egyre gazdagodó eszköztára
lomhává teszi képzeletünket.
Hogy a halottak számát nem tudjuk elképzelni,
és magát az erõszakos halál iszonyatát
sem, ha nincs meg hozzá a napi betevõ média-reprezentáció,
és általában nincs meg, mert az ilyen diktatúrák
hang- és kép-szigetelt falai mögött történik
– azt már megszoktuk. A harmadik világ-béli halottak
százezrei és milliói maradtak meg puszta számként
agyunkban, vagy egy mementóként szolgáló koponya-halom
képével társítva, mint mondjuk Pol-Pot áldozatai.
Talán van közülünk, aki veszi a fáradságot,
és lehunyt szemmel kanyaríthat köréjük,
egy-egy rövidke horror-elbeszélést, de hogy azután
még ezeket az egyéni történeteket millióval
meg is szorozza – ez már biztosan nem megy.
[kocka]
A mostani helyzet azonban, a WTC két zárt halál-dobozával,
egészen új. Új benne az, hogy van kép, és
még sincs! Ilyen még sosem volt. Ahol csak számok
vannak, Auschwitztól Kambodzsáig, ott a számok utólag
vannak, és a “doboz”, a szörnyû kõ-beton-üveg-paraván,
ami mögött bármi is a képzeletünkre lett volna
bízva, ugyanúgy nem látszott a kortársi idõben,
mint maga a halál, amit elrejtett. Most viszont ott a kép,
friss, gyors, egyidejû, becsapódásról, füstrõl
és falról. Ezt készen kapjuk. A többivel dolgozni
kellene, ha még saját képteremtõ agyunk egyáltalán
munkára fogható.
Mi mást tehetne – a jóléti polgár és
jóléti mozizó agya munkához lát. Természetesen
segítségül hívja a fikciós filmemlékeit.
Ócska és minõségi képeket egyaránt.
Hiszen látott õ már sikoltozó tömeget
lezáruló vészkijáratok elõtt! Látott
már luxus-liftet, metszett tükörrel, puha kárpittal,
ahogy hívogatja a menekülõt, aztán lángoló
csapdaként bezárul. Látta már a hõsiesség
és gyarlóság megannyi mini-elbeszélését,
tolakodó erõsekkel és önfeláldozó
gyengékkel. Emlékeibõl mindenféle epizód-figurákat
azonosíthat az óriás-hasáb semmitmondó
falai mögött, ahogy már elõre kísértet-háznak
mutatja a CNN preciõz kamerája. Anyát, tûzoltót,
nászutas-párt, turistát akinek rossz elõérzete
volt, mégis feljött egy New York-i búcsúpillantásért,
elhidegült házaspárt, ahogy egymásra találnak
az utolsó pillanatban, öreg színes bõrû
biztonsági embert, aki egyre fölöslegesebbnek érezte
magát, de most emberek tucatjait menti, míg õ maga
ott pusztul.
A tragédia elsõ pillanataiban még csak a felhõkarcolók
mutattak valóságos doboz-formát, de aztán kiderült,
hogy ez a minden korábbi tömeges csapásnál jobban
dokumentált katasztrófa-sorozat, úgy ahogy van, fekete
dobozok sora. A szó itt nem a repülõgépek valóságos
fekete dobozát idézõ kép, hanem az informatikai
szak-hasonlat további metaforikus tágítása.
Mert hogy az emberi szem és kamera-szem által hozzáférhetetlen
doboz maga a két összeomló torony, ötszögletû
doboz a Pentagon, nyúlánk, szárnyas doboz a három
repülõgép. Ehhez jönnek még az ismeretlen
számú és formájú dobozok, ahová
szintén nem látunk be, de ahol teljes értékû
filmjelenetek peregnek. Döntéshozói dolgozószobák,
válságstáb-értekezletek, katonai, hírszerzési
agyközpontok. Dobozban képzelendõ el, pontosabban dobozban
is elképzelhetetlen a másik oldal. Hiszen kiderült:
a világ teli van fekete-doboz lakásokkal, fekete-doboz konspirációs
központokkal, fegyver-elosztó helyekkel, de vannak fekete-doboz
városok, sõt, fekete-doboz országok is.
Ha volt, hát jogos volt a felirat: a WTC katasztrófa-képei
nem játékfilm-képek. Helyette viszont elõhívták
nem egy, de egy tucat film hiányát. A fekete dobozokba zárt
filmeket. Például a negyedik gépen egy csapat férfi
történetét, akik megpróbálják a
lehetetlent, fegyvertelenül visszaszerezni a gépet a fegyveres
terroristáktól. Sosem tudjuk meg, ki latolgatta elõször
az esélyeket, ki döntött úgy, hogy nincs mit veszíteni,
ki szervezte a csapatot. Ha ezekbõl a valóságos, örökre
dobozba zárt képekbõl látni akarunk valamit,
csak a majdnem hihetetlen repülõgép-eltérítéses
akciófilmek segítenek. Hiszen még azt sem tudjuk,
meddig követte ott bent a sötét dobozban a valóság
a mese-sémát! Az is lehet, hogy a majdnem-happy-endig. Talán
bizony azok a mindenre elszánt férfiak vissza is szerezték
a gépet! Ilyenkor a moziban már lazít a lány
a fiú kezének szorításán, oldódik
a görcs a gyomorban, lassabban fogy a pattogatott kukorica. Hiszen
ott kell lennie a gépen az öreg vadász-pilótának,
mindjárt fölfedi magát, eleinte nem megy, de azután
elõjönnek majd a világháborús emlékek.
A valóság fekete dobozából azonban a közhely-készletnek
ez az eleme hiányzott. És ha valóság, akkor
ez a hiány halálos. A bátor biztosítási
ügynök legyõzhette ugyan a terroristát, de már
a rádiót sem képes visszakapcsolni. Honnan is tudná?
Ahol tudja, az másik film – vidám akció-burleszk,
a valószerûtlenségek játékos kavalkádjával.
Bonthatunk másik dobozt is. Nevezzük így: “a tábornok
dobozát.” Valaki látja a repülõt. A harmadikat.
A WTC-béli becsapódásokról már tud.
A repülõ közeledik, iránytól eltért,
kapcsolat megszakadt. Nagyon valószínû, hogy újabb
öngyilkos merénylõ, és Washington felé
tart. Nagyon valószínû, de nem teljesen biztos. És
a gépen utasok vannak. Amerikai nõk és gyerekek. A
gépet le lehetne lõni, le kellene lõni, és
a döntéshozó nem lövet. A dobozban pergõ
film B-változata: a döntéshozó Pentagon-béli
irodájában habozik, egészen az utolsó pillanatig.
Döntési bizonytalanság és férfias dac
együtt: õ nem gyáva és nem gyilkos. Hõsünk
leveszi a szemét a lokátorról, hõsünk
már szabad szemmel látja a repülõt. Hõsünknek
ez az utolsó gondolata…
[kocka]
Hõsünk? Az a helyzet, hogy hõs nincs. Vagyis van
a valóságban, de nincs a belõle organikusan születõ
valóság-moziban. A dobozokat hõsies emberekkel ugyan
megtölthetjük, de az akciófilm-hõsünk, az
ezredfordulós mozgókép szigorú szabályai
szerint – az bizony hiányzik. Merthogy ez a szabály egyszerû:
hõs az, aki gyõz. Lehet, hogy nem minden mûfajban,
de ebben igen. Ugyanis valamennyi dobozt összerakva, mi egy olyan
történetben vagyunk, amelyet még a CNN nevezett nevén,
lényegre törõen, ám a zavar és megrendülés
pillanataiban is hollywoodi harsánysággal: “America under
Attack – Megtámadták Amerikát!”
Ne kerteljünk: ez filmcím. És nem bohózaté,
nem melodrámáé, nem is mid-cult majdnem-mûvészfilmé,
szorongásos apokalipszis-víziókkal. Ez nagy költségvetésû
akciófilm. A Hírcsatorna feliratait menetközben cserélik,
lesz majd belõle “Amerika visszavág!” – de ez a bontakozó
mozidarabban már csak szájbarágós alcím
volna. Mellõzhetõ. Hiszen persze hogy visszavág, ha
egyszer a fõcím az – rögtön az elején –,
hogy megtámadták. Persze hogy visszavág, és
persze, hogy gyõz.
Egyszer csak kiderül, hogy a fekete dobozokban csupa fél-film
volt. Film-torzók. A hadigépezet is, média is, a magának
mítoszt gyártó közember is hamarosan ott tart,
ahol tartana a profi dramaturgia. A sok önálló, korlátozott
látványosságú filmbõl nagy szélesvásznú
tablót csinál. Ennek érdekében szelektál
figurákat és epizódokat.
Az áldozatok mellett megjelennek az elengedhetetlen mellékszereplõk.
Újsághír érkezik róla, hogy a CIA vagy
az FBI – valaki, fontos ember, fontos helyen – tudott a készülõ
merényletrõl, de nem hitte el, nem akart pánikot,
vagy csak nem szólt, mert könnyebb volt nem szólni.
Aztán kiderül, hogy ez nem igaz. Egy másik fontos ember
nem rendelte vissza a tûzoltókat, pedig tudta, összeomlik
a felhõkarcoló. Kiderül: ez sem igaz. A közönség
csalódott, hiszen mint rutinos mozi-nézõ rögtön
az elejétõl szemébe szeretett volna nézni a
kettes számú bûnbaknak. Kívánta volna
látni, a dobozból kiugrasztva, színrõl színre,
ahogy mikrofonok elõtt mentegetõzik, csúsztat, mellébeszél.
A valóság eltáncol a fikciótól, a történet
mégsem kerekedik elég könnyedén. Innen, éppen
errõl a pontról hiányzik a korrupt kivitelezõ
a Pokoli toronyból, a pénzéhes polgármester
a Cápa-filmekbõl, hiányzik a Titanic felelõtlen
kapitánya.
És a nézõ végül még a hármas
számú bûnbakot sem kapta meg! Fölröppent
a hír, hogy Németországból egy közönséges
börtönlakó magának az elnöknek címezte
volna a soha nem kézbesített figyelmeztetést. Ám
jött a cáfolat: ez is csak kacsa. Hiányzik hát
a kishitû és nagyképû bürokrata is.
Marad tehát az egyes számú bûnbak: maga
a Gonosz. A valóságos történet-torzó hadügyi-
és média-munkásai, miközben azon fáradoznak,
hogy elõbb-utóbb eljuttassák Amerikát és
a világot a tömegkultúra lehetõségeihez
mért szokásos mini-katarzisig, ezen a ponton kerülnek
igazán nehéz helyzetbe. Ezen a ponton az örökre
lezárt fekete dobozok, melyek falai mögé eddig annyi
fordulatot képzelhettünk szabadon, bizonyos képzeteket
kivetnek magukból. Nem arról van szó, ami már
az elsõ napon felmerült, hogy a megtorlásnak lesznek-e
ártatlan áldozatai, és hogy arányos lesz-e
önmagában és következményeiben azzal, amit
megtorol. Ez igazságosság és politika, nem ide tartozik.
Itt és most a filmrõl van szó, azzal van a baj.
Egy valóságból elõre-faragott film mûfaji
szabályszerûségérõl, amely minden mûvisége
ellenére hozhatna megtisztulást, lélekemelõ
elégtételt a maga közönségének, ha
saját szabályai szerint hiteles. Csakhogy hiányzik
az Egyes Számú. A fõ-gonosz. Ezen nem segít,
hogy a filmen kívüli világban találtak egy embert
és a nevén nevezték. A filmen belül volna ilyenre
szükség, a valóságos merénylõk
körébõl, akik azonban ugyanebben a valóságban
önként és tervszerûen meghaltak.
[kocka]
Az öngyilkos-gonosszal Hollywood soha nem tudott kezdeni semmit.
Kivétel, ha végsõ csapdába szorítva,
magával együtt föl akarja robbantani a világot.
De hogy saját halálát elõre belekalkulálja
a történetbe! Az individuum nyomorult életét
igen sokra tartó amerikai közönség ebbe belezavarodik,
és nem tud többé rendesen gyûlölni. Idézzünk
föl egy Airport-szerû példát. Az elkeseredett
apa önmagával és az utasokkal együtt akarta fölrobbantani
az embert, aki gyermekét elütötte, cserbenhagyta. Van
bomba, van veszélyeztetés, van merénylõ is,
ám ha nem volna mellette a fedélzeten maga a cinikus, részeges,
velejéig romlott cserbenhagyó, a közönség
mini-katarzis nélkül marad.
A nyugati nézõ még a vallási fanatizmus
mint indíték hallatán is riadtan keresi a fogódzókat.
Ha ilyesmivel gaztettet indokolnak, megpróbálja átkonvertálni
arra, amiben otthon van: pénzre, féltékenységre,
hatalomvágyra. Ha pedig filmet néz, elvárja, hogy
a forgatókönyvíró addig hántsa le a fõ-gonosz
személyiség-rétegeit, míg föl nem bukkannak
a jól ismert, könnyen utálható jegyek. Tanulságos
volt hallgatni a merénylet utáni napokban egy titkosszolgálati
szakértõ eszmefuttatását, és hasonlóképpen
tanulságosak voltak a civil betelefonálók – kérdezõk
és hozzászólók, megannyi potenciális
mozinézõ – megjegyzései. Szinte könyörögtek,
hogy igaz legyen: Oszama bin Laden nem olyan, nem lehet ugyan olyan, mint
emberei. Nem olyan, mint az eltérítõ-különítmény,
nem olyan, mint a belsõ és külsõ testõrség.
Õ egyedül más. Õ fél a haláltól.
Gonoszsága, Amerika-gyûlölete irracionális, de
a gyávaság, az emberi benne. Annak és csak annak alapján
lehetne õ a megbüntethetõ fõ-gonosz. Amikor fejére
rakétát irányítanak, sikoltva menekül
majd a bunkerbe, mint a Bond-sorozat akármely Blomfeld-figurája,
ha bérgyilkost küldenek rá – dehogy is bérgyilkost:
Stallonét a Rambo-sorozatból, Chuck Norrist a Delta Force-ból.
Gyáva lesz az igazság pillanatában, akár a
nevezett filmekben holmi vietnámi fogolytábor-parancsnok
vagy “közönséges” arab gépeltérítõ.
Még hogy vallási fanatizmus! A vallási elkötelezettség
epizód-figurát színez, méghozzá sokkal
inkább a pozitív oldalon. Hogyan is boldogulna a Living Daylights
Bond parancsnoka az oroszok ellen éppen Afganisztánban, éppen
egy intellektuális külsejû, rokonszenves mudzsahedin
segítsége nélkül? Régi film, a nyolcvanas
évek végérõl: talán éppen az
amerikaiakkal barátkozó Bin Laden adta hozzá a mintát.
Mire az “America under Attack” címû, egyenlõre
még csonka mozidarab kiegészülne a dramaturgiai egyensúlyt
hozó folytatással, a Nagy Stúdió valószínûleg
utólag is módosít a mûfajon, hogy a zavarba-ejtõ
Gonosz problémáját megoldja, és a történet
mégiscsak lekerekedjék. Kiderül: mégsem terrorista-
és kommandós-filmet, csak hagyományos katasztrófafilmet
látunk.
Bárcsak így volna. Abban nincs bosszú, csak megoldás.
Régi, majdnem gyûlölet-mentes mozi. A városba
látogatott a végzet, a Civilizáció Tornyát
megtámadta az Emberen-túli Ismeretlen. Törve zúzva
felkapaszkodott rá King Kong, fájdalmas lyukat ütött
rajta Godzilla. A szörnyeteget végül megölik, azzal
a lelkiismeret-furdalásos respektussal, ahogy illik. Halálosan
veszélyes, és úgysem tudják megérteni.
Mindenesetre lent fekszik majd a porban. Európai és amerikai
emberek csoportosan ácsorognak a hulla körül: így
közelrõl, véresen és ártalmatlanul, kicsit
más, mint gondolták.
Mindenki lehajtja a fejét. Hõs öleli a hõsnõt.
A tornyot pedig felépítik.