Az evolúció olykor fejre áll. Jövõnk: a majomszabású ember.

Ha igaz az a plotinoszi tétel, hogy „az emberiség középúton lebeg az istenek és az állatok között”, akkor a majmok voltaképp az emberi és állati létforma közti határterület lakói. Isten önmaga képére teremtette az embert, mivel azonban alkotásához tökéletlen matériát, azaz agyagot használt fel, az eredmény sem lett tökéletes: az emberbõl Isten majma lett. A Homo Sapiens faj Istenétõl leginkább a teremtés képességét irigyelte, ezt próbálta utánozni kétségbeesett, nevetséges hadonászással: története voltaképp másról sem szól, mint arról, hogyan gyúrta át, formálta saját képére az õt körülvevõ világot. Az ember beteges antropomorfizálási vágyának nem csak a föld nyers matériája, hanem az egész élõvilág is áldozatul esett. A beszélõ papagáj, a cirkuszi porondon biciklizõ medve, a vízisízõ törpeegér, a menyasszonyi ruhába bújtatott uszkár, a szivarozó majom szánalmas bohócok egy antropomorf tragikomédiában, amelyet az evolúció díszpáholyából szemlél a pöffeszkedõ Homo Sapiens. Ezek az emberi tevékenységeket mímelõ élõlények kettõs feladattal rendelkeznek: rajtuk keresztül kinevetjük önnön hibáinkat, ugyanakkor igazolást nyerünk saját felsõbbrendûségünkre.
Az ember által rendezett és koreografált evolúciós burleszk fõszereplõje mindig az emberszabású majom volt, és ezt nem csak intelligenciájának köszönheti, hanem fizikai adottságainak is, hiszen gesztusnyelve révén õ a legalkalmasabb az emberi tevékenységek mímelésére. (Egy delfint, lett légyen bármilyen okos és tanulékony, nehéz lenne autóvezetésre betanítani.) A csimpánz egyszerre kelt undort és szeretetet, szégyent és tiszteletet: a természettel örök ödipális konfliktusban lévõ ember felfedezi benne saját nemzõjét, akit azonban még az õsidõkben cserbenhagyott; szõrös testében megpillantja a kifejlõdõ félben lévõ ormótlan emberi matériát, melyet azonban már a kívülálló szemével figyel.
Darwin evolúciós elméletével, bármennyire is meglepõ, voltaképp nem következett be lényeges minõségi változás az ember és az állatvilág kapcsolatában: csak a játékszabályok és az intervallumok módosultak, de a Homo Sapiens faj megõrizte fején a teremtés során neki ítélt koronát. Az isteni genezisnek hat napra volt szüksége az ember teremtéséhez – az evolúciónak nyolcmillió évre. Az isteni eredetû teremtéshez agyagra és szent leheletre, a tudományos jellegûhöz mutációra és természetes szelekcióra volt szükség. Ádám és Éva öntudatlan bûne miatt ûzetett ki a vegetatív lét paradicsomából; a Homo Erectus tudatosan vállalt tette miatt. Ádám és Éva földi története az alma leszakításával; az õsemberé a banán elhajításával kezdõdött.
A sci-fi, amely a fikciós mûfajok legmerészebb, ugyanakkor legalattomosabb hazudozója, mint minden mást, persze az evolúció elméletét is kikezdte: évmilliós, lassú változások helyett a gyors revolúció tanát hirdeti. A hirtelen bekövetkezõ, elõre vagy épp visszamutató evolúciós ugrásokat a genetika (Jurassic Park), az idõutazás (Idõgép, A majmok bolygója), a nukleáris kísérlet (Godzilla), egy idegen civilizáció beavatkozása (2001. Ûrodisszeia) vagy váratlan galaktikus baleset (Evolúció) idézi elõ.
Pierre Boulle 1963-as regénye, A majmok bolygója, és az abból készült 1968-as Franklin F. Schaffner-film valószínûleg a legkülönösebb, legmeghökkentõbb az összes evolúcióra reflektáló mû közül. Bár a történet az aesopusi állatmesék és középkori fabulák hagyományából építkezik, valamint az olyan mûvekbõl, mint Swift Gulliverje (ennek egyik fejezetében a világutazó egy olyan szigetre vetõdik, ahol a társadalmi ranglétra csúcsán a „yahuk”, vagyis a lovak állnak, az emberek viszont állatias szinten tengõdnek), ugyanakkor ezt az ironikus „tanulságmesét” egy groteszkül kifordított evolúciós elméletbe öltözteti. Darwin tétele itt a feje tetejére áll, mert a Homo Sapiens faj megszületésével lezártnak hitt evolúció egy gonosz vargabetû megtétele után visszakanyarodik majom-õseinkhez, s az õ fejükre helyezi át törzsfejlõdés nehezen megszerzett koronáját.
A genetika alig egy évtizede ismeri az úgynevezett robertsoni fúzió elméletét, amely az emberré válás folyamatát – legalábbis részben – a fõemlõsök és az ember eltérõ számú és alakú kromoszómájával kapcsolatos mutációval magyarázza. A fõemlõsök 24 pár kromoszómájával szemben az ember csak huszonhárom párral rendelkezik: ennek a hiánynak az az oka, hogy az emberi törzsfejlõdés során két v alakú (akrocentrikus) kromoszóma rövid karjainak elvesztése után összekapcsolódott egy X alakú (metacentrikus) kromoszómává. Ilyen jellegû kromoszómák az evolúció során viszonylag gyakran jönnek létre, egy azonban bizonyítottan a Homo Sapiens faj kifejlõdése során képzõdött, valószínû tehát, hogy – legalábbis részben – ez a fiatal kromoszóma hordozza az emberi géneket. A robertsoni elmélet szerint tulajdonképpen bármikor megismétlõdhet egy ilyen kromoszóma mutáció, a majom tehát elvileg bármikor elindulhatna ismét az emberré válás útján: ehhez persze arra is szükség lenne, hogy – mondjuk egy totális háború következtében – megüresedjen az evolúció trónja, azaz az ember többé ne „nyomhassa el” fizikai és intellektuális terrorjával majomszabású rokonait.
A véletlen mutáció és az azt követõ újfajta, alternatív törzsfejlõdés persze alternatív emberi fajt, alternatív nyelvet és kultúrát eredményezne, ám A majmok bolygója-filmek alkotói érdekes módon meg sem próbálnak ilyen szinkronvilágot teremteni. A Föld õskori állapotára kísértetiesen emlékeztetõ, természeti õserõk erejével (földrengés, villámlás) tomboló bolygón landoló ûrhajósok olyan majomközösséget találnak, amely úgy foglalta el a Homo Sapiens helyét, hogy közben teljesen átvette az emberi létforma külsõségeit: mintha borzalmas rémálmot látnánk, ahol az ismerõs, megszokott közeg valamelyik elemét zavaróan idegen forma helyettesíti. A majmok két lábon járnak, ruhákba és páncélokba öltöznek, lovagolnak, evõeszközökkel esznek, ágyban alszanak, csókolóznak, gõzfürdõbe járnak, de ami a legfõbb, az emberekkel ellentétben, akik valamilyen evolúciós büntetésbõl kifolyólag teljesen megnémultak, tökéletes angolsággal beszélnek. Az emberek ugyanakkor állati szintre süllyedtek vissza: zavarodott tekintetük végtelen ostobaságról tanúskodik, a szavannákon folytatnak gyûjtögetõ életmódot, épphogy nem másztak még vissza a fára. Az „õsemberes filmek” – például a Jean-Jacques Annaud rendezte zseniális A tûz háborúja – világa itt teljesen visszájára fordul: ott az állatból kiemelkedõ, itt az állati létbe visszasüllyedõ embert látjuk. A dzsungelekben, szavannákon itt százával nyüzsögnek a Tarzanok, csakhogy Jane-nek most már se híre, se hamva, Csitának pedig többé esze ágában sincs bohóckodni: õ banán helyett puskacsövet szorongat, és lovon indít hajtóvadászatot az ember ellen. (Érdekes, hogy A majmok bolygója-filmekben az emberen, a majmon és a lovon kívül gyakorlatilag semmilyen állatfajt nem találunk: még a kutya, az ember hû segítõtársa is hiányzik. A majmok bolygója-sorozat harmadik része magyarázatként szolgál: a kutyákat, közvetlenül az atomháború után, szörnyû járvány pusztította ki.)
Bár néhány különös érzékenységgel megáldott felvilágosult elme, például Montaigne már a XVI. században úgy gondolta, hogy az ember és az állatok közti kommunikációs gátat voltaképp mi magunk emeltük, a tudomány egészen az 1960-as évekig meg volt gyõzõdve arról, amit egy neves antropológus így fogalmazott meg: „Az állat és az ember közi válaszfal a nyelv. A nyelv a mi Rubikonunk.” A Gardner házaspár forradalmi kísérletei, amelyek süketnéma jelbeszédre tanították meg a csimpánzokat, nagyszerûen bebizonyították, hogy a majmok „beszédképtelenségének” szervi, s nem intellektuális okai vannak, mi több, a fõemlõsök, hozzánk hasonlóan, absztrakciókra is képesek. Az evolúciós Rubikon tehát valójában nem a nyelv, hanem az írás: egyedül az ember képes ugyanis arra, hogy megszerzett tudását rögzítse, és önnön testén kívül tárolja, ezáltal biztosítván az információk kontinuitását. Az új generációk ily módon már egy kész kulturális örökséget vehetnek át, nem kell „mindent mindig elölrõl kezdeni”. A majmok bolygója szemtelen fõemlõsei azonban ezt a határvonalat is átlépik, hiszen történelmüket, vallásuk alaptéziseit és jogrendszerüket õsi tekercsek rögzítik: a majom-tízparancsolatot, melybõl oly elõszeretettel idézgetnek az orángután-jogtudósok, az elsõ törvényalkotó, a félistenként tisztelt Széth fogalmazta meg és vetette papírra. A Síva szerû szobor vagy méltóságteljesen pózoló törvényalkotó formájában megörökített õs-majom Mózes és Prométheusz is egyben, aki makogó fajtársainak nem csak az isteni törvényeket hozta el, hanem megismertette velük az alsóbbrendû lét artikulálatlan makogással teli éjszakájából kivezetõ tüzet – vagyis a nyelvet.
Az emberi mítosz Prométheusza a tüzet rabolta el isteneitõl, a majom mitológia Prométheusza az angol nyelvet az emberektõl. Mindkettõ idegen, tiltott dimenziókba emelkedett, mindkettõ ledöntött egy tabut, és ezzel kiemelte fajtársait állati sorukból: a tûz melege a villám erejével ruházta fel, és az ég felé emelte az embert; a beszéd és az írás civilizálta, ezzel a terített asztal mögé ültette a majmot. Az emberi evolúció tudatos végcélja Isten, a majom evolúció tudattalan végállomása az ember. A Homo Sapiens törzsfejlõdése az elsõ, mesterségesen csiholt szikrától az ûrhajóig vezetett, a majom evolúció az elsõ kimondott szótól a füstölgõ puskacsõig. Az ember evolúciója a levegõ jegyében zajlott, mert a végállomás, az isteni prima materia az éter; a majom törzsfejlõdés a föld õselemének jegyében történt, hiszen a végcél, az emberi prima matéria a bûnös agyag. „Õrizkedj az embertõl… Õ a halál hírnöke… Isten teremtményei közül õ öl sportból, pénzért, hírért…” – hangzik el a súlyos ítélet a Homo Sapiens fajról A majmok bolygója (1968) végén, csakhogy a majmok, pontosabban a majom hierarchia csúcsán álló gorillák maguk is az agresszió hírnökei: nem tehetnek másképp, hisz tudásukat az evolúció trónjáról titánokként letaszított tökéletlen istenektõl, azaz az embertõl szerezték.
Az evolúció, fegyvertörténeti szempontból nem csak az egyre keskenyebb formájú és egyre hegyesebb, de az egyre absztraktabb, légiesebb természetû pusztító eszközök felé vezet: kiinduló pontja a kõbalta, végállomása pedig az atombomba. Míg A majmok bolygója elsõ részében az egész emberi faj állati szintre süllyedt, a második rész egy lehetséges másik, de nem kevésbé lehangoló irányt is felcsillant. Az elsüllyedt civilizáció romjai között, a barlangok mélyén különös ember-mutánsok élnek, akik istenükként a végítélet bombáját tisztelik: hozzá fohászkodnak („Dicsõség a bombának, a szent hamuesõnek”), neki zengik absztrakt mértani jelekkel teli kottájukról rettenetes nukleáris zsoltáraikat.
Darwin számára a Galapagos-szigetek hermetikusan elzárt, õsi élõvilága jelentette az evolúció végsõ, megkérdõjelezhetetlen bizonyítékát, de a majmok bolygóján is léteznek efféle archaikus törzsfejlõdési zárványok. A vallásos révület, az emberi eredethez kapcsolódó szégyenérzet azonban tiltott zónává változtatta az evolúció eme bizonyítékait. A majmok bolygója elsõ részében ilyen eleven kövület a New York-i szabadságszobor romja, a második részben a föld alá süllyedt nagyváros, a Tim Burton-féle remake-ben pedig a ketreclakó majomõsöket hozó galaktikus ûrhajó. A bolygó kõsivatagjain, szavannáin és trópusi esõerdõin végigvándorló fõhõsök útja mindig ebbe a tiltott zónába, vagyis voltaképp önmaguk múltjába vezet vissza, megrázó kalandjuk tehát evolúciós flashback, darwiniánus alámerülés a törzsfejlõdés kövületei közé. A film elején elegáns galaktikus idõutazást tettek a jövõbe; a film végén szánalmas földi idõutazás vár rájuk a múltba.
A majmok bolygója korának egyik legpesszimistább sci-fi-je volt: az elsõ rész híres befejezõ képsorain Charlton Heston a szabadságszobor romjainál zokog; a második rész végén õ maga aktiválja a pusztulásra ítélt földet megsemmisítõ atombombát. A harmadik részben lepuffantják a jövõbõl visszaérkezõ, amerikai nagyvárosban békés hétköznapi életre berendezkedõ utolsó majompárt, a Pierre Boulle-regényt idézõ Tim Burton-remake-ben pedig a földi jelenbe visszatérõ fõhõs döbbenten tapasztalja, hogy a majmok már itt is átvették az uralmat. Az evolúció tehát rövidre zárta önmagát, hiszen a majomszabású ember, génjei mélyén, minden igyekezete ellenére magával hozta önnön végzetét: sorsa már azelõtt megíródott, hogy beszélni kezdett volna, hogy megismerte a tüzet, vagy hogy egyáltalán lemászott a fáról, és felcserélte kedvenc banánját az elsõ kõbaltára.
 

A majmok bolygója (Planet of the Apes) – amerikai, 2001. Rendezte: Tim Burton. Írta: Pierre Boulle regényébõl William Broyles Jr., Lawrence Konner, Mark Rosenthal. Kép: Philippe Rousselot. Zene: Danny Elfman. Látványtervezõ: Rick Heinrich. Jelmeztervezõ: Colleen Atwood. Maszk: Rick Baker. Szereplõk: Mark Wahlberg (Leo Davidson), Tim Roth (Thade), Helena Bonham Carter (Ari), Michael Clarke Duncan (Attar), Kris Kristofferson (Karubi), Cary-Hiroyuki Tagawa (Krull), David Warner (Sandar), Erick Avari (Tival), Paul Giamatti (Limbo), Lisa Marie (Nova), Estella Warren (Daena). Gyártó: Fox/Zanuck Company. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 119 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu