A világ túlvégének filmtermése – melynek elsõ hazai seregszemléje az Örökmozgóban és a Bem moziban zajlott – korántsem esik olyan messze Európa és Amerika tradícióitól, mint gondolnánk. |
Ugyan mit tud az átlagos magyar (ez esetben az átlagos
magyar mozilátogató) Ausztráliáról?
Vélhetõleg maroknyi, a világköztudatban rögzült
közhelyet. Kenguru, koala, kacsacsõrû emlõs rendben
– de az már bizonytalan, hogy emu vagy kivi. Fegyencek, bennszülöttek,
birkák rendben – de az az elvadult, mindent felfaló vörösszõrû
kutya vajon dingó vagy dongó? Nagyjából ennyi.
Meg persze a sidney-i operaház, a minapi olimpia és talán
James Cook, a fölfedezõ – õ végül is szerepel
az érettségi tételekben.
Hiába a sugárhajtású gépek, hiába
az Internet, Ausztrália még mindig nagyon messze van. Lehet,
hogy a világ kisebb lett, de Ausztrália akkor is a túlsó
vége.
Egyesek szerint az ötödik kontinens lakóit deprimálja,
hogy földrészük Isten háta mögötti földrajzi
elhelyezkedése okán sosem került be a világpolitika
fõáramába. Mások szerint éppenséggel
boldogok, és az ok ugyanez. Hiszen aki az Isten háta mögött
lakik, arra tulajdonképpen rámosolyog az Isten (talán
a válla fölött) – és kacsint egyet: miért,
olyan jó dolog a világpolitika fõáramába
tartozni?
A világ túlvégének filmtermése –
melynek elsõ magyarországi seregszemléje az Örökmozgóban
és a Bem moziban zajlott – azonban korántsem esik olyan messze
Európa és Amerika tradícióitól, mint
a fentiek alapján talán hihetnénk. Sõt. Természetesen
képtelenség egy mégoly kiválóan szervezett
és informatív fesztivál alapján is képet
alkotni egy teljes nemzeti filmgyártás közel száz
évérõl, és éppoly képtelenség
egy cikk keretében beszámolni az ott felvonultatott huszonöt
filmrõl. Most tehát impressziók következnek.
Kenguruk és bennszülöttek
Ausztrália bizonyos dolgokban jóval megelõzte
az európai és amerikai filmgyártást, ám
ez az „elõny” az idõk során eltûnt, majd elporlott,
feledésbe merült. Mindenesetre Millard Johnson, az ausztrál
filmgyártás úttörõinek egyike bizonyos
hökkenettel számolt be a húszas években arról,
hogy amikor 1913-ban Amerikába látogatott, ott egyszerûen
ismeretlen volt a hosszú, mai kifejezéssel „egész
estés” film, ami hazájában már 1903 óta
magától értetõdõnek számított.
Millard Johnson határozottan elmaradottnak látta az amerikai
filmipart.
A korai ausztrál játékfilmek, melyekbõl
inkább csak töredékek maradtak az utókorra, a
visszaemlékezések szerint, illetve a címekbõl
ítélve (például az 1905-ös Kelly banda,
illetve a két évvel késõbbi Fegyveres rablás)
korrekt kalandfilmek voltak, melyek nagy sikert és az elõállítási
költségek sokszorosát hozták a befektetõknek,
miután végigturnézták velük Ausztráliát
és a Brit Birodalom ázsiai gyarmatait, elsõsorban
Indiát.
E korai korszak kései terméke a Budapesten rendezett
fesztivál egyik gyöngyszeme, az 1927-ben készült
Életfogytiglan, amely a némafilm érett éveinek
teljes eszköztárát felvonultatva beszéli el egy
angol grófi sarj kalandjait, aki hazájából
egy el nem követett, ám önként vállalt gyilkosság
következtében számûzetik a Van Diemen földre,
vagyis Tasmaniába. Az Életfogytiglan a romantikus kalandfilm-elemek
szélsõséges, már-már a szürrealitásig
tupírozott halmaza. Mintha a korszak ponyvairodalmából
kigyûjtött, egyáltalán szóba jöhetõ
fordulatok hibátlan katalógusa futna a szemünk elõtt.
Gyilkosság, személycsere, számûzetés,
fogság, szökés, börtönhajó, lázadás,
éhhalál, kannibalizmus, hajsza az örökségért,
csalás, ámítás, bosszú, megigazulás
és persze szerelem hegyen-völgyön-óceánon.
A romantikus rémdráma elemeit sem nélkülözõ
történet ausztrál vonatkozásai – noha a cselekmény
javarészt ott játszódik – viszonylag csekélyek.
Az 1827-ben játszódó, tehát a forgatásnál
kereken száz évvel korábbra keltezett film kíméletlen
képet fest ugyan a fegyencgyarmat viszonyairól – a szûzföld-feltörését
a ló helyett az eke elé fogott rabok végzik, és
fejük felett szaporán csattog az ostor –, mégis csupán
bizonyos külsõségek utalnak arra, hogy a film ausztrál.
Ha a szökésben lévõ elítélteket
nem trópusi fák közt érné utol az üldözõk
golyója vagy emberevõvé züllött társaik
kése, és ha az úri társaság teadélutánjainak
unalmát enyhítendõ a hölgyek öleb helyett
nem öl-kengurut vezetnének selyempórázon, föl
sem merülne, hogy az Életfogytiglan az ötödik kontinens
filmgyártásának remeke.
Idõvel persze az ausztrál mozikészítõk
számára is egyre fontosabb kérdéssé
vált: mitõl nemzeti a nemzeti filmgyártás?
Mi az az elem az angol nyelvû és kultúrájú
ország (valójában a Brit Birodalom távoli provinciája)
filmjeiben, ami megkülönböztethetõvé teszi
õket más produkcióktól, ami csak rájuk
jellemzõ?
Az Örökmozgóban bemutatott reprezentatív válogatás
legbeszédesebb darabja ebben a tekintetben Charles Chauvel filmje,
a Matthew fiai, amely tiszta, egyértelmû és könnyen
emészthetõ választ igyekszik adni a fenti kérdésre.
Az ausztrál film attól és annyiban ausztrál,
amennyiben az ország születését, lakóinak
hõsi küzdelmeit, majd sokasodását és gyarapodását
választja legfontosabb témájául. Az 1949-es
Matthew fiai nézõje úgy érezheti magát,
mint akinek nagyapja mesél a kandallónál a nagy családi
képeskönyvbõl álmos vasárnap délután:
a családi albumot lapozgató láthatatlan narrátor
sorra bemutatja a történet hõseit, az ír férfi
és az angol asszony házasságából született
címszereplõket, Matthew O’Riordan gyermekeit, majd megpillantjuk
a történet helyszínét, a paradicsomi szépségû
queenslandi tájat, és lassú hömpölygéssel
megindul a hõsies pionír-eposz, az érdes farmer-saga
a szorgalmával és szívósságával
a természet vad erõin felülkerekedõ, szárazságot,
árvizet tûzvészt leküzdõ telepes-élet
dicsfilmje, amelynek végén az addig csupán a tények
száraz elbeszélésre szorítkozó narrátor
hangja himnikus magasságba csap: „Írország merész
álmai és Anglia szívós bátorsága
ekként fordították termõre a szûz talajt
– hazánk földjét.”
Charles Chauvel mûve a történet szerkesztésének
fõbb elemeit tekintve követi az amerikai western-eposzok mintáját
– ezt persze a téma hasonlósága is magától
értetõdõvé teszi –, ám sok tekintetben
eltér attól. Mindenekelõtt a Matthew fiaiban nem szól
a hatlövetû, a hõsök nem járnak fegyverrel,
és nyoma sincs a Vadnyugat és az amerikai pionírlét
erõszak-mítoszának. Mint ahogyan az õslakók
sem tûnnek fel a vásznon. A kontinens-ország meghódítása
a film tanúsága szerint kizárólag a természet
erõinek megzabolázását jelenti, a derék
gyarmatosítók semmiféle kellemetlenséget nem
okoztak a frissen elfoglalt föld korábbi lakóinak, mivel
nem is találkoztak velük, illetve – ha hitelt adunk a Matthew
fiainak – azok egyszerûen nem is léteztek. Az idill persze
– az idillek természete szerint – hamis, az ausztrál telepesek
épp úgy vadászták az õslakókat,
mint amerikai kollégáik az indiánokat, de a feketebõrû
bennszülötteket nem vette a tollára a derék (egyébként
Vadnyugatot sosem látott), német illetõségû
May Károly, hogy megalapozza óvilági népszerûségüket,
így azután történetük jóval késõbb
és mindmáig jóval töredékesebben szivárgott
be a köztudatba. Még közel harminc évnek kellett
eltelnie ahhoz, hogy az ausztrál filmekben a kenguruk mellett feltûnjenek
a bennszülöttek is.
A hetvenes évek egyébként több szempontból
is fordulatot hozott az ausztrál film történetében.
Ekkor virágzott fel ugyanis újra az ötödik kontinens
filmgyártása. Különös tény, hogy a
hatvanas évek, mely világszerte a filmipar és a filmmûvészet
látványos megújulását hozta magával,
Ausztráliában holtidõnek számított.
A tíz év alatt összesen tizenöt film készült,
és azok többsége is hangtalanul tûnt el a süllyesztõben.
Valószínûleg éppen ez a – már-már
a nemzeti filmipar megszûnését elõrevetítõ
– hanyatlás késztetett befektetõket és állami
hivatalnokokat arra, hogy egyesítsék erõiket. A nekihuzakodás
látványos eredményeket hozott. Az új évtized
nemcsak mennyiségi, hanem minõségi ugrást is
jelentett – Ausztrália igazában ekkor találta meg
saját hangját, és ekkor születtek azok a filmek,
amelyek végre valóban sajátos színárnyalatokat
vittek a mozivászonra. És végre a külvilág
is elkezdett odafigyelni arra, hogy mi történik a csendes-óceáni
végeken. Ettõl kezdõdõen évente több
film készült, mint a megelõzõ évtizedben
összesen, és a sikeres komédiákon és thrillereken
túl az ország valóságos társadalmi gondjai
is felkerültek a vászonra.
Õsök mítosza
Ha már az imént szó esett a bennszülöttek
jelenlétérõl – pontosabban távollétérõl
–, illõ megemlíteni az Örökmozgóban rendezett
fesztivál egyik legkomorabb darabját, a Jimmie Blacksmith
dala címû véres balladát, amely 1978-ban elõször
állította a figyelem középpontjába az
õslakók szenvedéstörténetét, a
beillesztési-beilleszkedési próbálkozásokat
és azok tragikus megbicsaklásait. Noha a filmet keletkezése
idején aktív hozzászólásként
értékelték a hetvenes évek ausztráliai
rasszizmusa körül tomboló vitákhoz, a történet
egy évszázaddal korábban játszódik,
más szóval kosztümös film, és éppen
ezért került elegendõ pénz elkészítésére
–, a producerek meg voltak gyõzõdve arról, hogy a
kosztümös film vonzó a közönség számára.
Ám a Jimmie Blacksmith dala nem a jelmezek, hanem a jellemek miatt
emlékezetes. Meg azért, mert a történet fenyegetõen
sokértelmû példabeszéd. Jimmie Blacksmith, a
kisvárosszéli farmon dolgozó munkás tulajdonképpen
félig-meddig otthonosan mozog a fehérek világában
– megtalálta a helyét, és békében élhet
a farmertársadalom peremén, ha nem lépi át
a neki szabott kereteket. Amikor azonban fehér lánnyal szûri
össze a levet, a fehér társadalom tûrõképessége
véget ér. A fiatalember az õt érõ sorozatos
megaláztatások, atrocitások hatására
megvadul, és megtorolja sérelmeit. Bosszúállása
ámokfutássá válik, sokkalta súlyosabb
bûnöket követ el, mint amikért visszavág.
A menekülés kényszere és az abbahagyhatatlan
pusztítás logikája meggondolás nélkül
gyilkoló szörnyeteggé változtatja, akire egy
hadsereg vadászik a hegyek közt, és akire törvényszerû
pusztulás vár. A film komor felkiáltójel –
a folyamatos megaláztatás kiszámíthatatlan
reakciókra késztetheti azokat, akik elszenvedik. A kritikusok
egy része azonban pergõtûz alá vette a rendezõt
és azzal vádolta, hogy az „õrült fekete” víziójának
megelevenítésével nemhogy empátiát ébresztene
filmje hõsei iránt, hanem ellenkezõleg: tovább
szítja az õslakosok elleni ellenséges közérzületet.
A kora hetvenes évek friss lendületének másik
figyelemreméltó reprezentánsa Ted Kotcheff filmje,
a Félelemben ébredni illetve Az isten háta mögött
kettõs címen futó, paródiaként aposztrofált
depresszív másfél óra, mely némi mosoly
után merev vigyorgást, majd csikorgó vicsorgást
varázsol a nézõ arcára. Az ausztrál
végeken játszódó történet középpontjában
egy Tiboonda nevû (lényegében névtelen) sivatagi
koszfészekben vegetáló történelemtár
áll, aki a karácsonyi szünet kezdetekor boldogan hagyja
ott reménytelenül tudatlan diákjait, és azzal
az elhatározással rohan a semmit kettészelõ
vasúti sínhez, hogy meg sem áll a sidney-i tengerpartig,
és soha vissza nem tér. Ehelyett csupán a még
névtelenebb Bundanyabba városkáig jut, ahol egy perc
alatt magához hasonítja az ausztrál bunkókanvilág,
megkopasztja az errefelé honos, degeneráltan ostoba szerencsejáték,
melyhez képest egy snóbliparti Nobel-díjas szellemi
bravúr, és beszippantja a helyi népszokás:
az okádásig tartó vedeléseket tarkító
roncsderbys kenguruvadászat. Másfél órás,
fals hím-himnusz, böfögõ kan-kánkán.
Amikor a tanár utolsó utáni fillérje is
elúszik, valóságos megváltás, hogy visszatámolyoghat
a semmit kettészelõ sín mentén koszladó
ismerõs porfészekbe, ahol utálkozva várják
reménytelen tanítványai. A sörbe és részeg
verejtékbe pácolt film a pionír õsök keménységébõl
fölvirágzott ausztrál férfi-mítosz kegyetlen
és undorodó szatírája.
Magyarázat nincs
A nagy kiugrás, melyet a hozzáértõk vízválasztónak
tekintenek, Ken Hannan filmje volt, a szintén társadalmi
kérdésekkel foglalkozó A vasárnap túl
messze van, mely az 1955-ös nagy birkanyíró-sztrájk
történetét állította a középpontba.
Ez volt az elsõ ausztrál alkotás, mely helyet kapott
a cannes-i programban. A másik kiugró teljesítménynek
nincsenek társadalmi vonatkozásai, nincs köze sem a
pionírok merevrészeg utódaihoz, sem a leigázott
õslakossághoz – legalábbis elsõ pillantásra,
az elbeszélt történet szintjén. Annál
inkább egy lappangó, nehezebben felgöngyölíthetõ
szálon: a történetmesélés módját
illetõen.
Peter Weir 1974-es filmje, a Piknik a sziklánál elsõsorban
külföldön – az Egyesült Államokban – aratott
sikert, és onnan visszatérve, mintegy „visszakézbõl”
hódította meg hazáját. A viktoriánus
díszletek közt zajló történet valóságos
eseményen alapul. 1900-ban egy elegáns leánynevelõ
intézet diákjai hétvégi kiruccanásra
indultak a tanintézet közelében fekvõ jól
ismert kirándulóhelyre, a vadonerdõ fölé
magasodó Hanging Rockhoz. A diáklányok felkapaszkodtak
a sziklára, majd hármuknak nyoma veszett.
Weir megközelítésében a titokzatos történetet
(megoldatlan bûnügyet? – de hiszen bûn nem történt,
nincs tettes, sem ismert, sem ismeretlen) mindvégig a misztikum
levegõje lengi körül, s valami megfoghatatlan, jelenetrõl
jelenetre sûrûsödõ feszültség. A lányok
készülõdése a vidám piknikre, majd a helyszínre
érve a séta a fák fölé magasló
komor szikla körül, a fonott elemózsiástáskából
elõvett, s a gutaütéses melegben pedáns civilizáltsággal,
komótosan elköltött ebéd mind-mind valami megfoghatatlan
tragédia elõhírnöke – a filmben hosszú
ideig épp úgy nem történik semmi, mint Hitchcocknál.
Csak a levegõ egyre sûrûbb.
Négy diáklány hófehér szoknyában,
nett kalapkában, bodorított fürtökkel sziklamászni
indul. Egyikõjüket órák múltan ájultan
találják a sziklán, a többieknek nyomuk vész.
Egyetlen hajszál vagy lábnyom sem marad utánuk. Mintha
soha nem léteztek volna. Magyarázat nincs.
A keresésükre induló csoportok dolguk végezetlen
térnek vissza. Az egyik eltûnt iránt izzó érzelmeket
tápláló fiatalember elindul, hogy megoldja a rejtélyt,
fölmászik a sziklára, és másnap ájultan
találják, markában egy fehér ruhafoszlánnyal,
mely bizonyára az egyik áldozat ruházatából
származik. Csakhogy a fiú semmire sem emlékszik. Nem
tudja, merre járt és miként került kezébe
a szövetfoszlány, mint ahogy azt sem, mikor és miért
ájult el. Magyarázat nincs.
A leánynevelõ intézet az eset után hallgatásba
és gyászba burkolódzik, ám a végzet
– ha egyszer rátette kezét az iskolára – nem végez
félmunkát. Az egyik növendék megmagyarázhatatlan
öngyilkossága pontot tesz a történet végére
– a szülõk pánikszerûen kiveszik gyermekeiket
az intézménybõl, amely szétmállik, megszûnik,
mintha soha lett volna.
Weir filmjének különös feszültségét
a megmagyarázhatatlanság adja. A feloldás hiánya.
Az, hogy a „nyugati típusú” történetszövés
tradícióin nevelkedett nézõ mindvégig
azt várja: fény derül a titokra. Ám hiába
várja. Ez a történet a maga egyszerûségében
is borzongató megoldásaival – legalábbis részben
– egy másik, számunkra javarészt ismeretlen és
nehezen megközelíthetõ tradícióra épít,
Ausztrália õslakóinak mítoszaira. E mítoszok
szerint a mi itteni szegényes valóságunk csupán
álom, talán rossz álom, s a valóságos
élet, mely „ideátról” láthatatlan, „odaát”
van. A lányok tehát nem tûntek el, csupán átléptek
egy másik világba, az igaziba, vagy ha úgy tetszik,
felébredtek abból az álomból, melyben mi, itteniek
sivár napjainkat morzsolgatjuk.
Az „õslakó-dramaturgia” persze csupán a szóba
jöhetõ megoldások egyike, mely valamelyes feloldást
kínál a Piknik a sziklánál által gerjesztett
szorongásra, ám épp mert oly megfoghatatlan, s mert
oly távol esik a „nyugati hagyománytól”, nem megnyugtató.
A film e borzongató megoldatlanság miatt oly emlékezetes.
Weirt egyébként más, a fesztiválon nem
szereplõ filmjeiben is foglalkozatja a sors, a fátum. Látványos
történelmi eposzának, a Gallipolinak, mely az elsõ
világháborúban a törökországi Dardanelláknál
értelmetlenül elvérzett ausztrál hadosztály
katasztrófájáról szól, nagyjelenete
elemi erõvel beszél ugyanerrõl. A megmagyarázhatatlanról,
a sorsszerûrõl. A végzetrõl. Vagyis az elszakadt
távíródrótok miatt útnak indított
hírnök tébolyult futásáról, aki
utasítást visz a hadosztály parancsnokának:
ne indítsa el a rohamot, mert mindenki odavész. És
elkésik.
Az ausztrál mozi jelenét reprezentáló filmek
vagy a valóságnak, vagy a válogatást végzõk
szándékának megfelelõen sokkal szelídebbek.
És szellemesebbek. Clara Law, a Sodródó életek
rendezõje olyan filmet készített 1996-ban, mely szintén
hibátlan leltár, akárcsak az 1927-es némafilm,
az Életfogytiglan. Csakhogy míg amaz hetven évvel
korábban a romantikus kaland közhelyeit szedte csokorba, addig
Clara Law napjaink kulcskérdéseit (közhelyeit?). A Sodródó
életek témáinak gyorslistája: globalizáció,
multikulturalizmus, ki- és bevándorlás, környezetrombolás,
identitáskeresés. A szellemesen összeszõtt elemek,
az Ausztráliába bevándorló kínai család,
az Angliába igyekvõ hongkongi yuppie-pár, a Németországból
kivándorló német-ázsiai házaspár
történet-morzsái szép, szelíd, olykor
filozofikus filmmozaikká szervesülnek. Mindenki máshová
igyekszik, mint ahol van, másra vágyik, mint ami adatott,
ám ha megkapja a mást, ami után sóvárog,
nyomban ragaszkodni kezd ahhoz, ami addig sajátja volt. Ausztráliában
veszedelmes az UV-sugárzás, tömérdek a mérges
pók, ám bõven van hely. Hongkong talán jobb,
ám hét évvel a temetés után mindenkinek
haza kell vinnie a temetõbõl szerettei csontjait, mert nincs
elég hely. Hát így. Tessék választani.
A fesztivál néhány emlékezetes moziélménnyel
szolgált az Örökmozgó látogatóinak,
és egy kézenfekvõ tanulsággal. Tudniillik azzal,
hogy Ausztrália rajta van a világ filmmûvészetének
térképén. És ha eddig netán nem így
tudtuk, a hiba bennünk van; nem tanulmányoztuk elég
figyelmesen a térképet.