Körülvette magát emberekkel, akikkel szeretett együtt lenni. Rendezõ volt, producer, stúdióvezetõ és tanár.

Szemüvegesek címû elsõ nagyjátékfilmjében a rendezõ munkatársa voltam, és ez jellemzõ a Simóra.
Elsõ asszisztensnek kért fel engem, aki operatõr létemre, alig titkolt színészi ambíciókat dédelgettem, és mindenre alkalmasabb voltam, mint egy produkció figyelmes felügyeletére, listák, tervek, egyeztetések hálátlan gürijére. Talán üvölteni tudtam csak jól, már akkor is.
Simó Sándor meghalt, és felidézve a régi pillanatot, mikor közölte velem lehetetlen ötletét, most is érzem azt a kis, furcsa melegséget, a hálának azt a derûs felelõtlenségét, ami akkor töltött el. Leszarom, hogy milyen leszel, mint asszisztens – mondta –, majd a kulimunkát megcsinálja más, az a fontos, hogy jó legyen a hangulat, ott légy résen kiscserkész! A hangulat jó volt. Elsõ asszisztens nélkül ugyan döcög egy kicsit a filmkészítés, de Sanyi ezzel nem törõdött. Hol jelenetet íratott velem Sándor Pállal megélt legendás kalandjainkból, hol beöltöztetett és eljátszatta velem Bujtor oldalán karakterem ellenkezõjét, hol célfeladatul tûzte ki egy natúrszereplõ kiválasztását, majd megszerzését az egyik mellékszerepre, így tulajdonképpen már akkor nevelni kezdett. Mindent megtett azért, hogy eltérítsen az operatõri pályától, amin végül is az Apám néhány boldog évével elindított. Körülvette magát emberekkel, akikkel szeretett együtt lenni.
Kizárólag olyan színésszel tudott dolgozni, akirõl az illetõ háta mögött csak jót tudott mondani, akkor is ha nemegyszer tantaluszi kínokat élt át mûvészeinek ugratásaitól, vagy mert azok kegyetlenül bánnak vele, miközben önmagukat gyötörték az általa kívánt feladat megoldásáért.
Abban az idõben, nem utolsó sorban Herskó János hatására (az õ osztályában végzett Simó, Sándor Pál, Gyarmathy Lívia, Fazekas Lajos, szegény Szíjj Miklós, Kárpáti György és sokan mások) a fiatal rendezõk a dokumentumszerû hitelesség érdekében úgynevezett natúrszereplõkkel kísérleteztek, és sok professzionális színészkarrier indult ennek nyomán. Bujtor közgázas egyetemistaként játszotta elsõ fõszerepét filmen, és aztán került kapcsolatba Simóval, aki rábízta a Szemüvegeseket.
Legendásan laza, ugratós légkörben dolgoztunk. Akkor még lehetett. Beszerveztünk egy szenzációsan eredeti öregasszonyt, bizonyos Matild nénit a fõbérlõnõ szerepére, akinek sok közös jelenete volt Bujtorral, és annyira komolyan vette a dolgot, hogy egy idõ után nevelni kezdte a színész a szállásadónõ jogán, beleszólt Pista magánéletébe, és általában összekeverte a szerep és valóság jellemzõit, felvetve ezzel egyébként e „dokumentarista” módszer felelõsségét és veszélyeit. Végtelen türelemmel „szerelte le” Matildka, „vadhajtásait”, ami nem volt könnyû, tekintettel arra, hogy Bujtor fellázította a nénit gázsi ügyben.
– Matildkám! Mennyi a maga gázsija? – kérdezte. – Mert nekem ennyi és ennyi a napidíjam.
Nosza rohant a néni Simóhoz, mondván, neki is jár annyi, mert a Bujtor is csak amatõr szereplõ, most mondta éppen, hogy nem végzett semmi iskolát. Szegény Simó, több mint egy évig fogadta türelemmel a reklamáló „natúr” szereplõt, lelkiismeretesen ápolta a lelkét, hiszen a néni nem is vágyott másra, Bujtor pedig csak röhögött az elõszobában.
Simó második játékfilmjében másirányú operatõrködés miatt, csak mint konzultáló barát vettem részt. A legszebb férfikor elõkészítése közben többször vetítettük magunknak a Sammy Lee kis világa címû angol filmet (a mozikban Sztriptízbár a Sohóban címmel ment), melyben egy zseniális színész, Anthony Newley rohanja végig a napot, hogy kártyaadósságát életveszélyesen megfenyegetve kifizesse a gengsztereknek, akikkel vesztére leült zsugázni. Kártyáztunk akkoriban elég sokat, pénzünk is csak hajszában jött össze, pláne egy lakásra való, talán csak a velünk kártyázó gengszterek voltak amatõrök. Szerettük ezt a filmet nagyon a pontos környezetrajz, a nagyszerû színész, a számunkra ismeretlen világ és annak nyaktörõ tempója miatt, és megpróbáltuk a mi kis komótos problémáink ábrázolásában hasznosítani a látottakat. Sanyi elkövette azt a parányi hibát, hogy megmutatta a filmet Latinovitsnak, filmje fõszereplõjének, akit áhítattal szeretett mint mûvészt, de igazi személyes kapcsolata korábban nem volt vele, és azt hiszem, egy cseppet félt tõle, a kiszámíthatatlanságától, nagyszerûségével járó érdességétõl, a jelenségtõl, ami Latinovits maga volt számunkra abban az idõben – és azóta is.
Egyik napon kimentem a forgatásra. Simó egy sarokban ült összeomolva, Latinovits pedig a másikban morgott. Talán a Sammy Lee kis világát emlegette. De végül szép filmet csináltak együtt arról a korról, amelyben egy lakás volt az álom. Ma mi az álom?
Következõ filmjének eredeti címe az lett volna, hogy Boldog évek, de meg kellett változtatni: Apám néhány boldog éve lett a cím.
A döntés olyan végsõ stádiumban történt, hogy a standfotós Müller Magdától kapott albumomon még a Boldog évek cím szerepel.
Ne kérdezze senki, miért kellett a változtatás. Nem tudom.
Édesapjának küzdelmes, tiszta szándékú, humánus ambíciója, „korszerûtlen” vállalkozása, fiának tévelygõ öntudatra ébredése, önéletrajzi ihletettségû filmjében olyan lírai szépséggel jelenik meg Simónál, ami ritkaság volt a kor politizáló témához közelítõ mûveiben.
És ennek a filmnek az operatõri munkájára engem kért fel. Akkoriban nagyon ment nekem kézbõl. Nézem a fotókat: Meszléry Judit és Madaras kergetik egymást egy üres telken, téglahalmok között, emlékszem, Simó fogta a kezemet, boldog évek, és én rohantam a színészek elõtt, mögött, mellett és a jelenet jó lett, feszült és erõs, a Sanyi megölelt a vetítõben.
És a Lohinszky falhozkentsége ügyében is neki volt igaza, mert én mindig reklamáltam, hogy puha a Lóri, de aztán kiderült, hogy ennek a nagyszerû színésznek a karaktere tette elevenen átélhetõvé Simó és a közönség számára is az Apa figuráját.
Sanyi bizonyos dolgokban, nem mindenben, de bizonyos dolgokban a körülményességig lelkiismeretes volt.
Például helyszínt kerestünk a film forgatásához, ahol az Apa vállalkozása fog mûködni. A helyszínelés néha hónapokig húzódó tortúra, ki a kocsiból, be a kocsiba, városrészeken, tájakon át. Körbejárás: ez se jó, az se jó.
Az elsõ nap reggelén, az elsõ találomra kiszemelt ház kapujánál megálltunk, kiszálltunk, bementünk és ott volt a helyszín pontosan úgy, ahogy Simó korábban leírta, igényelte, elképzelte.
Még egy hétig nézegettünk más helyeket, mert nem bírt belenyugodni abba, hogy neki a szerencse ilyen szolgálatot nyújtson, gyanús volt neki, félt a könnyû utaktól.
A filmben benne van a jelenet, mikor az Apa megkapja a Nénitõl az üzemet: pont olyan ámult hitetlenséggel fogadja a szerencsét, mint ahogy Sanyi végül elfogadta a helyszínt. Gonda Géza kameraman, aki nélkül nem lettek volna olyan szépek a Vitachémia éjszakái, azt mondta az elsõ napokban: „Ha nem õrülünk bele a Simóba, akkor talán érdemes volt élni ezért a filmért.”
Azt hiszem érdemes volt, Géza.
A Viadukt címû filmünk közben kicsit összekaptunk.
Akkor már túlságosan jó barátok voltunk ahhoz, hogy rendezõ és operatõr viszonyában kellõ mértékkel bántunk volna egymás érzékenységével. Õ is táncolt rajtam, én sem voltam elég alkalmazkodó, kölcsönösen egymás fejéhez vágtuk a koprodukcióban (magyar–német–amerikai) felgyülemlõ összes nyavalyánkat. Engem dühítettek az õ kényszerpályái, õt pedig dühítették az akadékoskodásaim. Kaptam egy kemény levelet tõle, amelyben felhívta a figyelmemet a saját dolgomra, boldog évek, én pedig hetekig törtem a fejem azon, hogyan lehetne bebizonyítani saját igazamat.
Aztán csináltunk egy szép, olcsó, egyszerû, õszinte magyar filmet: Isten veletek barátaim! És szent lett a béke. Ha valami jelenet nem akart mûködni, Sanyi azt mondta: Vedd kézbe! Mármint a kamerát. És akkor megoldottuk valahogy.
Aztán mással forgatott filmet.
A Franciska vasárnapjait.
És ennek a filmnek hosszú elõéletéhez hozzáfûzõdik minden, ami Simó alkotói karakterét meghatározza. Csak õszinte, mélyen átérzett dalokat volt hajlandó énekelni. És ha gondja volt a nyílt beszéddel, akkor sokáig reszelte a torkát.
A történetet egy véletlen folytán kezébe került napló alapján írta meg. A kis cselédlány rendõr, aztán ÁVH-s börtönõr lesz a körülmények gyúródeszkáján ugrándozva, mindvégig megõrizve, megtartva természetes igazságérzetének értékeit, szinte felfoghatatlan távolságból szólító szerelme parancsait.
A dilemma, Simó számára sokáig, a felmenthetetlenül kompromittálódott szervezet tagjának emberi sorsában rejlett. A kor már annyira össze-vissza rehabilitálta magát, hogy sokszor ki se látszott alóla.
Simó elõször írt egy nagyszerû irodalmi erényeket felmutató kisregényt a történetbõl, aztán évekig nem foglalkozott vele. Majd a barátok hatására végül nekivágott, új körülmények, új rezonanciák reményében, és megcsinálta a majdnem lehetetlent. A némbert a némbertelenségben. A kicsit a kicsinyességben. A nagyobbat az egyszerûben. És elkezdett tanítani a fõiskolán közös gondolkodást, lazán, játékosan. És játszott a teniszpályán párost, velem és ellenem. És úgynevezett producerként eleven fából-vaskarikát a Hunniában, hogy pénz és hatalom nélkül filmeket hozzon létre fiatalokkal és tehetségesekkel.
És játszott az egészségével, pici adagoló játékokat, mindig elhessegetve az aggodalmakat, és úgy drukkolt magának is a partvonalról, mint a Boldog években nekem.