Alantas komédia, szerelmi libikóka, lakótelepi párbaj. Érzelmes kalandfilm Debrecenbõl.

Két nap a világ, mondta egy interjúban Hajdu Szabolcs, két nap alatt lejátszódik minden. Egy különlegesen sûrû nap, az éjszaka, és a másnap – ebbe a keretbe belefér a lényeg. Ami nem, az nem való filmre vagy színpadra. A sokszoros díjnyertes Necropolis és a Kicsimarapagoda után a színész-rendezõ Hajdu és csapata az elsõ játékfilmben is betartja ezt a szabályt. Két nap alatt lefut a történet, de ezt csak utólag vesszük észre, amikor vissza- és belegondolunk, összerakosgatjuk a sztori cserepeit, tisztázzuk az idõviszonyokat, bíbelõdünk kicsit az emlékekkel, naplórészletekkel és fantáziabetétekkel. Egyszerû ez, csak sûrû. Mint egy különlegesen meleg nyári nap, valahol Kelet-Magyarországon, amikor árnyékban is 32 fok van, az észak-nyugati szél megélénkül, a mûanyaggyári munkás szótlanul áll a buszmegállóban, az anya hazafelé tart a munkából, az iskolai színpadon utolsó elõtti próbáját tartja a társulat, de félbeszakad ez is, egy kacaj megakasztja a fõszereplõ lány pszichodrámának is beillõ faggatását, a zilált rendezõ egy utolsót sóhajt, aztán jótanácsokkal megrakodva hazaereszti a színészeket. Üres a város, a lakótelepen megáll a levegõ, semmi sem történik. Csak egy gyerekcsapat zajong, a kikiáltólányt, lehet vagy nyolc-tíz éves, valami fura talicskán húzzák végig a városon: énekelnek, dalolnak, hirdetik az esti elõadást.
Színház az egész. Játék, de véresen komoly és tétre megy, mert magát adja mindenki. A többi már adja magát. Hajdu Szabolcs vagy egy évtizede összeszokott csapattal dolgozik: csináltak színházat, forgattak filmet, gyûjtötték az élményeket – megosztották, összerakták, kimérték és lejátszották. Játék az egész: összjáték. Életvidám, sokszínû, több generációból összekovácsolódott társaság tûnik fel mindegyik filmjében, rájuk épült a Necropolis és a Kicsimarapadoga; a Macerás ügyek meg aztán különösen róluk szól, közös munka, sok ember személyes ügye, kollektív alkotása. Operatõr, vágó, zeneszerzõ, hangmérnök, kosztümös, színész és rendezõ, mindenki tudja a helyét, együtt van a csapat. Szerelmes kaland- és kamaszfilm, a történetet nem terhelik meg politikával, történelemmel, társadalommal, viszont a szívüket-lelküket beleadják. A Macerás ügyek egyéni, léha, keresetlen, egyenetlen, eklektikus – és minden eresztékében végiggondolt film. Alantas komédia, habkönnyû dráma, ott lüktet benne a nosztalgia a vásári mutatványosok, vándortársulatok, mûkedvelõ színészek és széllelbélelt mûvészek korszaka iránt, amikor szabadság és rögtönzés irányította az elõadásokat, a trupp együtt élt, utazott és dolgozott. Összetrombitálták a városka lakóit, hevenyészett függöny mögül kilesve kukkolták a közönséget, az éppen aktuális hangulathoz passzították az elõadást, ami lehetett komiko-tragédia, brutális vígjáték, slágerdús kabaré. Színpompás eklektika. Szemfényvesztés. Akár ez a film.
A Macerás ügyek különleges tempójú, pulzáló munka, hihetetlen ötletek és energiák pörögnek, zakatolnak benne. Olykor döccen a sztori, kihagy a ritmus, borul a logika, de mindvégig kitart a lendület, meghökkent és izgalomban tart a formaválasztás szabadsága. Zökkenõ vágások, gyorsítások, lassítások, kikockázás, befékezés, kiengedés és nekiiramodás – személyes, extravagáns az iram, fura a dinamika. Kell egy kis idõ, amíg a nézõ ráhangolódik a kép- és tempóváltások hullámzására, a nézõpontok és narrátori szerepek váltakozására. Gondolatok, érzelmek sajátos ütemezése és lüktetése vezet végig a filmen, nem a történetet kell figyelni, hanem a belsõ ritmust.
A történet szövete egyszerû, csak a mintázata bonyolult. Süvítõ érzelmekkel aláaknázott hétköznapi helyzetek. Egyenlõtlen kapcsolatok libikókája, szerelmi hercehurca, folyamatos érzelmi párbaj, csatajelenetek egy külvárosi lakóteleprõl. Kalandok, epizódok, történetmorzsák, anekdoták fûzõdnek egymásba a Macerás ügyekben, ahogy Hajdu Szabolcs korábbi filmjeiben is. A hõsök mesélnek, naplót írnak, kinyilatkoztatnak, megosztják velünk a véleményüket és a nézõpontjukat – folyamatos a szöveg, miközben alig van párbeszéd. Szemrehányások, vallomások, számonkérések váltakoznak, felbugyognak az érzelmek, a szenvedélyek és indulatok, a párhuzamos monológok mégsem kovácsolódnak össze hagyományos dialógusokká, hiszen ezek a fiatalok nem eszmét cserélnek, hanem érzelmeket. A film egyik legszebb jelenetében, amikor Imi a diófaként újjászületett nagypapa segítségével vall szerelmet Briginek, õszinteség és szemérmesség, játékosság, közvetlenség és tartózkodás hirtelen egyensúlyba kerül. Ez lenne a nyugvópont, ha Imi elhinné, hogy sikerült, hogy célba ért, és nem hajtaná tovább a lendület, a hevület. (Brigi tetõtõl talpig kosztümben, kisminkelve, Imi egy szál fürdõnadrágban, az éjszaka kellõs közepén, semmi sem természetesebb ennél, ez benne a különösen szép.)
A szereplõk értik vagy inkább csak érteni vélik egymást és magukat. A kislány és Tibi inverz kijelentésekkel felesel (így volt – úgy volt, csendben volt – sokat beszélt), beszélgetésük mégis körbeír egy jelenetet, a születésnapi bulit, amit aztán bájosan stilizált betétben látunk megelevenedni. Értetlenség és megértés váltakozik; csoda, hogy elõugranak az egybeesések és a tévedések, az egymást keresztezõ vagy kikerülõ szálak? Néhány ember sorsa metszi egymást – véletlenül, törvényszerûen: mindegy, a döntések úgyis meglepetésszerûen, az érzelmekre és indulatokra hallgatva születnek.
A totális hatásra törekvõ Imi robbanómotorként hajtja elõre a történetet, az õ kitörései, hangulatváltásai adnak tempót a filmnek, de az örvénylésben mindenkire sor kerül. A szerepviszonyok ugyanúgy pulzálnak, ahogy a képek: mellékszereplõk hirtelen kinövik magukat, és ha néhány mondatra is, de az elõtérbe lépnek. Az igyekvõ színész, aki Jancsó elõtt szeretné megmutatni a tehetségét, ám a nagy produkció, önhibáján kívül, elmarad, s õ végül egy világvégi pajtában egyezteti a lányával, hogy mit füllentsen otthon. A rendezõ, aki az elmaradt elõadás helyett a feldíszített parkban magyarázza a pipázó mesternek zûrzavaros, ám forradalmi koncepcióit. A kislány a taligával, aki mindenütt ott van, mindent lát és értelmez, az elõadás elõtti káoszban megejtõ fontoskodással magyarázza értetlenkedõ pajtásának a bonyolult érzelmi viszonyokat. Az iskolai gondnok, aki duguláselhárításban profi, az Imi által kitalált sztori azonban úgy megbabonázza, hogy a motoros fûrésszel legfeljebb százszorszépeket képes lekaszabolni, a diófának már nem rugaszkodik neki. Együtt vannak mind: ütõképes csapat.
Érdekes, hogy a helyszín most nem olyan hangsúlyos, mint a korábbi filmekben. Hajdu Szabolcsék ezer szállal kötõdnek Debrecenhez, a város most mégsem olyan kitüntetett terep, mint volt a Necropolisban. Alaposan bejátsszák a teret, a passzázsok folyton mozgásban tartják a panelházak és a parkok labirintusát. A helybéliek nyilván ráismernek, a többség azonban nehezen azonosítja a helyszíneket. Debrecen belülrõl, az ismerõs tekintet gyorsaságával: minden épülethez és térhez személyes emlékek sokaságát lehet kötni – aki viszont nem járatos ezen a vidéken, a város hangulatát és szinte végtelen kiterjedését észleli (Brigi keresztül-kasul autózza a környéket, megjárja a városszéli szántóföldeket is bõven), a teret, ahol el lehet veszni. Külvárosi lakótelep, harsány színekre pingált iskola, szikkadt mezõk, lampionokkal díszített tópart, a végén aztán egy gyönyörû hõlégballonos totál kinyitja a teret, összefoglalja a helyszíneket, megmutatja a környéket, utólagosan is elhelyezve benne a történetet.
A vadul eklektikus stilizáció amúgy is megbolondítja a tájat: a cikázó vágások, a nyughatatlan kameramozgások és gyors plánváltások, az egymásra felelõ és összecsapó színek (Zsoli piros garbója és merészen ívelt, fekete napszemüvege, Brigi kezeslábasai, Imi vakító fehér nadrágja és pólója, a sárga és a vörös mindenütt jelen lévõ árnyalatai) nem sok helyet hagynak a realista konvencióknak, cserébe felszabadítják a fantáziát.
Nemcsak a térrel vannak gubancok persze, hanem az idõvel is. Napjainkban vagyunk, ez bizonyos, de még véletlenül sincs ennél pontosabb utalás. Kívül vagyunk az idõn, misztikusan sûrû ez a két nap. Miközben hõseink vadul próbálják megértetni magukat, a fatális baleset látszólag szimpla kommunikációs malõr miatt történik meg. Eltelik másfél óra, a szerelmesek elkerülik egymást, sehol egy ismerõs, a puszta kellõs közepén nem lehet telefonálni – se mobil, se térerõ. Hiába, ez nem az ezredvég SMS-bajnok fiatalsága, hanem egy ismerõs, mégis fantasztikusan elvarázsolt kompánia. Szándékoltan, feltûnõen klasszikus dramaturgiai csavarral futnak egymásba végül a szálak: a végletes szenvedélyekre és végzetes szerelmekre a fatális véletlenek rímelnek. Váratlan és abszurd kicsit a vég, de elég egy ötlet, az anekdota a diófáról és a facsemetérõl, és minden visszahurkolódik újból a játék vérkeringésébe.
Oda, ahová amúgy is seregnyi poén kapcsolja a szertefutó epizódokat. Villanásnyi gegek, képi tréfák, no meg a Hajdu Szabolcs filmjeit mindig is jellemzõ bohókás, pajkos zene. Ez utóbbi most egyenesen telitalálat: a rendezõ-elõdök dalba foglalása pofátlanul kedves ötlet, filmtörténeti csínytevés, újhullámos filmek zabolátlanságával veszi fel a versenyt. Kritikusi gyengeség, de amikor felcsendült a Godard-ról szóló betétdal, én letettem a fegyvert. A mozgókép nemhogy másodpercenként huszonnégy kocka igazság, de legalább ugyanennyi geg. A Macerás ügyek minden pillanatot megragad, hogy ezt a tételt bebizonyítsa: tréfát, szenvedélyt, játékot és kalandot gyúr egybe – engem meggyõzött az eklektika.
 

Macerás ügyek – magyar, 2000. Rendezte és írta: Hajdu Szabolcs. Kép: Erdély Mátyás. Zene: Tiba Sándor.  Díszlet és jelmez: Estan Mónica. Vágó: Lemhényi Réka. Hang: Zányi Tamás. Producer: Simó Sándor, Budai György. Szereplõk: Török Illyés Orsolya (Balogh Brigi), Szabó Domokos (Csató Imi), Katona László (Zsoli), Nyitrai Illés (Gál Tibi), Csonka Valter (Szilágyi) Vásári József (Damu Szilveszter). Gyártó: Hunnia Filmstúdió. Támogató: NKÖN, MMK, tv2. Forgalmazó: Mokép. 100 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu