Holocaust csak egy van. Ahogy Utolsó Ítélet is. Nem lehet ábrázolni, de tanúsítani igen.

1.
A Biblia tanítása szerint az lett volna jó, ha az elsõ emberpár nem evett volna Jó és Rossz tudásának fájáról. De vajon tudjuk-e, hogy ez így van? Ha ugyanis ezt valóban tudjuk, akkor a tiltott gyümölcsevésnek legalább ezzel az egy eredményével dicsekedhetünk. Hogyan alakulhatott volna másképp az Édenkert-beli történet? Elképzelhetõ lett volna, hogy példának okáért Ádám így beszél a kígyóhoz: Igaz, sejtelmem sincs, miért tiltotta meg Isten, hogy együnk a tudás fájáról, ám hiszek abban, hogy Õ nagyon is jól tudja, és szeretnék is megmaradni ebben a hitemben. A kígyó erre elnevette volna magát, és azt válaszolta volna: Magad mondod, hogy sejtelmed sincs a tiltás okáról. Ha ennél róla, megszereznéd ezt a hiányzó tudást, és “olyanok lennétek, mint Isten”, aki ugyanis -- te magad mondtad -- nem hiszi, hanem tudja. Amire persze Ádám -- feltéve, hogy elég értelmesnek teremtetett -- ezt felelhette volna: Jelenlegi, bûnbeesés elõtti állapotomban hiszek abban, hogy rossz volna ennem a fáról, vagyis ha mégis ennék a tudás fájáról, akkor csak azt tudnám meg, miért nem volt jó, hogy ettem róla.
De a történet nem így alakult, s az elsõ emberpár tudásszomja bizonyult erõsebbnek. A nyugati teológia figyelmét évezredeken át kötötte le -- ellenállhatatlan tudásszomjjal -- az a kérdés, mit vesztett az ember ezzel az elsõ hitetlenséggel, vizsgálatlanul hagyva azt a másikat, hogy tudniillik mit nyert. Hiszen ha el is vétetett tõle a Paradicsom, a megszerzett tudás vele maradt. A bibliai történet folytatása során mindenesetre ennek a tudásnak nincs sok jele: szereplõi egyaránt cselekszenek jót is, rosszat is. Vagy valahol elveszett idõközben ez a tudás, vagy nem gyakorol számottevõ befolyást az emberi tettekre. Ádám és Éva azonban mindkét esetben feleslegesen haragították magukra Istent: a tudás üres mítoszát fogyasztották el. A tilalom volt a tanítás.
A ma leggyakrabban hajtogatott közmeggyõzõdések egyike, hogy a múlt bûneivel való õszinte szembenézés, az azokkal kapcsolatos igazságok feltárása és kimondása igazabbá tesz, valamint visszatart e bûnök újbóli elkövetésétõl. A fenti közmeggyõzõdés úgy tudja, hogy a múltban elkövetett bûn tényének igaz megismerése egyben bûn voltának is tényszerû megismerése lesz. Ha tudjuk, mi követtetett el, azt is tudni fogjuk, bûn volt-e. Mindenki, aki csak evett arról a bizonyos fáról, márpedig mind ettünk, le fogja tudni olvasni a gaztett látványáról, hogy az gaztett. Ha ez valóban így van, akkor õsünk mégiscsak hiába evett a tudás gyümölcsébõl: egyetlen tudást, de a legfontosabbat, nem sikerült megszereznünk. Miért volt tilos az a fa?

2.
A holocausttal foglalkozó filmek kapcsán vissza-visszatérõ kérdésként merül fel: ábrázolható-e az ábrázolhatatlan? Az ezzel szigorúan párhuzamos filozófiai kérdést magában Szász János filmjében is felvetik: értelmezhetõ-e, megokolható-e, egyáltalán: megmagyarázható történelmi esemény volt-e? A kétféle kérdezésnek közös a gyökere.
Elõször is: természetesen minden ábrázolható, aminek ábrázolása nem kifejezetten tiltott. Hogy emberek által elkövetett leírhatatlan borzalmak vizuálisan ábrázolhatók-e valamely mûalkotásban, ez a kérdés -- amennyire tudom -- a holocaust-filmeken kívül nemigen szokott felmerülni. Mi lehet ennek az oka? Semmiképp sem a megjelenítendõ iszonyat maga, hiszen egyrészt a világ mai filmtermése tömegével ábrázol hasonlókat naponta, másrészt mindnyájan érezzük az abban a gondolatban rejlõ kétszínûséget, hogy valami valóságosan megeshetett, de ábrázolása nem eshetik meg. Az ábrázolhatóság kérdése tehát nem a borzalomra vonatkozik. De akkor mire?
A filmen megjeleníthetõ tárgyak közt akad valami, ami távolról sem ilyen drámai és kimondott módon, de a gondolkodó nézõt igen hasonló problémával szokta szembesíteni. A bibliai tárgyú kosztümös filmekre gondolok. Mi is okozza feszengésünket, bárhogy szórakozzunk is közben? Miért megy az ember idegeire a Mózest játszó színész õszbe csavarodó szakállának finom lengése, miközben a miénkhez igen hasonló mutatóujjával ráparancsol a derûsen kéklõ tengerre, hogy az nyíljék ketté? Miért nézünk körül kissé tanácstalanul, amikor Jézus halántékán jól láthatóan kidüllednek az erek, haragját jelezve? S a film után hazafelé tartva -- már ismét oldott hangulatban --, mi teszi komikussá beszélgetésünket, amelyben azt taglaljuk, hogy a most látott színész jobban vagy rosszabbul játszotta-e Jézust vagy Mózest, mint a két hónapja látott filmen, vagy hogy az utóbbi rendezõ oldotta-e meg hitelesebben a fáraóra mért tíz csapást? Miért nem tudja feledtetni velünk ezekben a filmekben legjobb színész sem, hogy tulajdonképpen színész?
Leheletnyire a valóságos “történelmi” filmek esetében is érzünk ebbõl valamit, de ott jóval kevésbé zavaró. Caesart vagy Napóleont végül is akárki eljátszhatja, ha elég hitelesen játszik, és meg tud gyõzni arról, hogy õ valóban Caesar vagy Napóleon. De miért nem hiszem el végül is senkinek, hogy õ Mózes vagy Jézus? Miért nem hiszem el semmilyen digitális tengernek, hogy habjai “kétfelõl falakként állnak”? Miért természetes az égzengés Isten alászállásakor a Szinájra, ha olvassuk, miközben nevetésben törünk ki, ha ezt az alászállást meglátjuk és meghalljuk?
A bibliai tárgyú filmek -- akár hívõ nézi, akár nem -- olyan személyeket és történéseket akarnak ábrázolni, amelyeknek föltétlen egyszerisége ellenáll minden esetleges megjeleníthetõségnek. Kivételes egyszeriségük ugyanis nem egyszerûen a történelmi hõsöké és tetteiké, amelyek a maguk jelenében esetlegesek voltak, s csupán múlttá válásuk teszi õket változhatatlanná. A bibliai alakokat és tetteiket elénk táró szó: a bibliai szöveg maga is -- minden nyelvi fordulatával együtt -- ugyanolyan abszolút egyszeri, mint õk maguk. Még az õket hordozó szövegnek is tulajdonneve van. Másképp elbeszélése sosem variáció, hanem hamisítás.
Minden mûvészi ábrázolás azzal az abszolút igénnyel lép fel, hogy a maga határai között csak õ van, és õ kimerítõen az, amit megjelenít. Minden közömbös számára, ami a mû idõ- és térbeli keretein kívül esik, beleértve azt a “valóságos történeti” szituációt is, amit ábrázol. A bibliai film azonban képtelen erre a -- mûvészileg szükséges -- közönyre. Õ is tudja egész idõ alatt, amit a nézõ is: hogy ez nem az.
A holocaustról szóló filmek -- jó esetben -- valójában csaknem mindent képesek ábrázolni abból, ami ott és akkor történt. A “holocaust” ábrázolására nem képesek. Annak az abszolút egyszeriségnek az ábrázolására, amelynek -- a többi, ember által elkövetett iszonyattól eltérõen -- saját tulajdonneve van. Az, hogy holocaust. Kivételes egyszerisége annyit jelent, hogy megismételhetetlen. Azaz, ha megismétlõdnék, az nem egy ismétlõ második volna, hanem ugyanaz. Nem lehet megismételni, nem lehet lemásolni vagy utánozni: egyedül folytatni lehet.
Nem az iszonyat az, ami ábrázolhatatlan, mert ami tudásunk tárgya, az ábrázolható. A tett egyszeri és visszavonhatatlan bûn-volta az, ami nem tudható, és ezért nem ábrázolható. Az ábrázolás bizonyítani akar, de ami nem tudható, az nem is bizonyítható. De hát akkor mit lehet kezdeni egy olyan ismerettel, amelynek továbbadása feltétlen szükség, ha fenn akarjuk tartani saját világunkat, és benne a nemzedékek közti összefüggést? Minden újra elmondása és ábrázolása definiálja, azaz besorolja az összes hasonló emberiszony többi példánya közé: olyan ez, mintha az Utolsó Ítéletet úgy határoznám meg, mint számtalan ítélet hosszú sorában a történetesen legutolsót.
Hogy egy történet nem a történetek egyike, hanem az a történet, azt nem lehet tudni, és így nem lehet ábrázolva bizonyítani sem. Egyedül tanúsítani lehet.

3.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a holocaust filozófiai körülírásai -- Szász János filmjében is -- egy negatív teológiává állnak össze: a holocaust tökéletesen irracionális, megmagyarázhatatlan, megokolhatatlan, érthetetlen, és kívül áll minden történelmen. A nyugati hagyományban ezek a csoda körülírásai. A tudható, és ezért bizonyítható eseménytömeg közepette ott áll valami, aminek jelentése van, mert jel. Esetünkben a Bûn jele. Hogy megtörtént valami, azt többnyire be lehet bizonyítani. Ha nekem nem sikerül, majd sikerül másnak. Galilei megtehette, lelkének károsodása nélkül, hogy kényszer alatt visszavonja felfedezéseit: a tudható és bizonyítható többnyire nem ér fel egy emberi élettel. A jelentés az, aminek szemtanúra van szüksége, aki pedig tanúk egymást követõ lánca elõtt tesz bizonyságot, ahol minden egyes szem tanúsítja a megelõzõ szavahihetõségét, vissza az elsõig.
A film feladata az volna, hogy tanúbizonyságot téve, nézõjét a tanúk láncának ebbe az összefüggésébe illessze be. Ezt hibázta el. Ami nem bizonyításra -- mert az lehetetlen --, hanem tanúsításra szorult volna, az az, hogy történt valami a múltban, ami visszamenõleg is hat egész megelõzõ történetünk jelentésére, és ami mostantól fogva minden eljövendõ jelennek a közelmúltja lesz, mert minden jelent közvetlenül érint. Egyetlen eljövendõ jelen sem lesz többé ugyanennek a világnak a jelene, ha nem lép újra meg újra a tanúk elé, hogy eldöntse: hisz-e tanúbizonyságuknak, vagy megbotránkozik.
A holocaust szemei három rétegbõl lett egybeszerkesztve: a keretepizódból, a dokumentum-felvételekbõl és egy válogatásból a Soá Alapítvány interjúi közül.
A dokumentum-felvételek és az interjúk tengerébõl való válogatás természetesen esetleges. De minden szemtanú tanú, tehát föltehetõleg csaknem bármilyen más válogatás szintén megfelelõ lett volna. Ezzé a konkrét filmmé azonban a keret teszi, és ez teszi elhibázott filmmé. Nem csupán az vele a probléma, hogy szellemi mélysége nagyjából ugyanazon a színvonalon mozog, mint az immár megöregedett Ryan közlegény könnyeié a normandiai katona-temetõben, vagy mint a kötelezõ iskolai mozi-látogatásokkor látott elrévedõ aggastyánarc, amely lassan áttûnik szemünk elõtt megelevenedõ emlékeivé.
Normális esetben jelenünk közös a hírhozó tanúéval. Ahogy megszólal, tudjuk, olyasmit tanúsít a vele közös közelmúltunkról, ami egész jelenünk értelmét megváltoztatja. Ha egy alkotás jelenbeli nézõivel egy sokkal régebbi esemény mindent megváltoztató jelentését akarja tudatni, azaz soha el nem enyészõ közelmúlt jellegét szeretné tanúsítani, valamilyen fiktív kerettörténetre szorul. Olyan mesterséges indítékra, amely bármely tetszõleges jelent úgy bõvít ki egy elõzménnyel, hogy az jel voltánál fogva e jelen saját elõzményévé lesz. A nézõ jelenének kérdõjellé kell görbülnie, hogy a jel válaszolhasson.
A kerettörténetként alkalmazott gyertyafényes kislányarcnak és az esõ háttérzajában csengõ ártatlan hangocskájának giccse már önmagában is elég volna ahhoz, hogy teljesen lerombolja a filmet. De az elgondolás legsúlyosabb hibája abban áll, hogy a tanúkat: a dokumentum-felvételeket és az interjúkban megszólalókat -- vagyis: éppen a holocaust “szemeit” -- illusztrációs szemléltetõ anyagként használja a holocaust kulcsfogalmait soroló lexikon “megelevenítésére”. A holocaust szemei így egy vak kerettörténetbe ágyazódnak, amely élõsködik rajtuk Filmpéldával élve: olyanokká válnak, mint az Alien földalatti kazamatáinak kocsonya-fogságába ejtett élõhalottak, akik a kocsonya szaporodását hivatottak szolgálni. A kerettörténet meghatódási versengésbe kerül a “holocaust szemeivel”.
Nincs az az elrontott ízlésû jelen, amely le tudna telepedni az esõáztatta kislány mellé, hogy válla fölött vele együtt pillantson bele abba a könyvbe, és onnan lássa meg, amit a holocaust szemei látnak. A nézõ szomorú, de a kerettõl szólítatlanul maradó jelenébõl kinézve látjuk a tanúk tekintetét, de azok nem néznek ránk vissza, mert a múlt illusztrációivá lettek téve. Nem mi látunk a holocaust szemeivel, noha érezzük a tanúk láttató erejét.
Pedig van ilyen példa. Az Üzlet a korzón zárójelenetében fölcsapódnak a sötét kis üzlet ajtói, amelynek mélye az ügyefogyott kis asztalosnak és a zsidó öregasszonynak a holttestét rejti. A mindent elöntõ hangtalan ragyogásban lassú, szálló léptekkel jönnek mindketten elõ, esküvõi ruhában, földöntúli boldogsággal az arcukon. Megfejthetetlen, hogy kinek a szemével látjuk ezt a jelenetet. Talán a holocaust szemeivel.
 

Magyar dokumentumfilmek a holocaustról Jancsó Miklós: Jelenlét I–III. (1965, 1978, 1983) B. Révész László: A látogatás (1982) Fehér Tamás: Enlösung (1984) Gazdag Gyula: Társasutazás (1984) Róna Péter: A magyar nép nevében (1984) Forgács Péter: Dusi és Jenõ (1989) Simó Sándor–Surányi András–Kõszegi Edit: Fény-képek (1990) Ember Judit: És ne vígy minket kísértésbe (1993) Jancsó Miklós: Maradékok (1994) Forgács Péter: Örvény (1995-95) Forgács Péter: „osztálySORSjegy” (1997) Fehéri Tamás: Emberekkel történt (1995-99) Varga Ágota: Porrajmos – Cigány holocaust (2000) Szász János: A holocaust szemei (2001)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu