– Az Amrita Sher-Gilrõl forgatott dokumentumfilmje mellett májusban elkészült az Amrita életét feldolgozó, háromórás játékfilm forgatókönyve, amelyet Dobai Péterrel és Kardos Istvánnal együtt írtak. Változtattak-e a könyvön, rövidebb filmet szánnak-e a festõnõ élettörténetének a bemutatására? Mikor kezdõdhet el a forgatás?
– Valamit rövidült a film, a három óra – az indiai nézõ számára nem, de itthoni moziba járóknak – valóban hosszú, és bizonyos helyeken a tervezett film terjengõsnek tûnt, így a forgatókönyvön még dolgoztunk, tömörítettünk. Ez szükséges volt azért is, mert a pénzt részben idehaza kell összeszedni, részben pedig szerte a világban. Számításba jöhetnek franciák, angolok, természetesen az indiaiak, bár onnan valamennyi összeg már rendelkezésre áll. Úgyhogy a film vagy a forgatókönyv hossza most már nem lenne akadály, inkább az okoz gondot, hogy idehaza még csak ígéretet kaptunk, pénzt nem. Márpedig ez nem egy olcsó film. Abban a zûrzavarban, ami ma a filmgyártást jellemzi, elég nehéz is pénzeket összegyûjteni. De az ember reménykedik, mint minden rendezõtársam, én is, hogy elõbb-utóbb jön egy jobb fordulat, és megoldódnak az effajta anyagi nehézségek.
– Amrita Sher-Gil tárlatát Magyarországon huszonkét évvel ezelõtt lehetett látni. Képeit a Mûcsarnokban állították ki, jómagam is akkor hallottam róla elõször. Miért szentel neki egy filmet? Miért pont neki?
– Elsõsorban a személyisége vonz, mert nagyon izgalmas, izgalmasan szép nõ volt. Rövid élete – huszonnyolc éves korában halt meg – is tele izgalommal, rejtéllyel és váratlan fordulattal, s nem utolsósorban a hatalmas tehetséggel megfestett képei. Bár egy játékfilmnél azok kevésbé meghatározók vagy kevésbé jönnek számításba, én a játékfilmet legalábbis nem úgy tervezem. Szemben a dokumentumfilmmel, ahol jelentõs szerepet kapnak a képek, a játékfilmnél inkább a személyiség, tehát a festõ személyisége, akarása, szándéka, élete, kudarcai, sikerei kerülnek elõtérbe.
– A háromrészes dokumentumfilmet eddig csak egyszer vetíttette le a barátainak. Ez a három rész mit térképez föl?
– Az egész életét. Az elsõ rész: a születésétõl, 1913-tól körülbelül 1925-ig, azt a korszakot, amikor Magyarországon élt a következõ rész, amikor Indiában tartózkodott, majd Párizsban elvégezte az École des Beaux-Arts képzõmûvészeti fõiskolát, a harmadik rész pedig az indiai életét, illetve közben a magyarországi házasságkötést foglalja magában. Tehát a dokumentumfilm eléggé szoros kronológiával követi Amrita Sher-Gil életét.
– Baktay Ervin, Amrita Sher-Gil nagybátyja kitüntetett módon szerepel majd a filmben?
– A filmben nem olyan súllyal, mint Amrita életében. Baktay vette valójában észre a tehetségét és hívta föl rá a figyelmet, hogy már gyermekkorában is milyen jól rajzol és milyen jól fest, ugyancsak õ vette rá a szülõket, hogy Indiából költözzenek át Párizsba, hogy ott tudja képezni magát. Ebbõl a szempontból az õ vélekedése, befolyása sorsdöntõ volt.
– A dokumentumfilmet akkor mutatja majd a nagyközönségnek, amikor elkészül a játékfilm?
– Nem, a dokumentumfilm szeptember közepén látható a Duna Televízióban.
– Májusban még kereste a nõi fõszereplõt, s úgy nyilatkozott: sem túl neves, sem túl nagy sztárgázsit kérõ színésznõben nem gondolkodik, inkább egy kezdõnek biztosítana lehetõséget. Megtalálta-e már a megzabolázhatatlan Amritát, vagy még folyik a szereplõválogatás?
– Igazából eddig még nem is nagyon kerestem, de ha szembejönne velem az utcán, ami igazi csoda volna, akkor felismerném. A szereplõválogatás annyi mindentõl függ… Mert lehet – a pesszimista változat szerint –, hogy csak két év múlva jön össze a pénz a forgatásra, s ha most én egy tizennyolc éves, tizenkilenc éves színésznõt keresek, annak az életében már két év is nagyon sok. Így a fõszereplõ kiválasztása marad a legvégére.
– Mik a kívánalmak? Kit vár, hogy szembejöjjön az utcán?
– Mindenképpen egy vonzó és szuggesztív fiatal lányt, mert Amrita ilyen volt. Ez a fényképeibõl is kiderül, de aki közelebbrõl megismeri az életét, az különösen átérzi ezt a vonzerõt. Készítettem néhány riportot -- éppen ebben a filmben is --, kortársaival vagy ifjúkori szerelmeivel, köztük egy majd’ kilencven éves „öregúrral”, aki még mindig tûzbejött, amikor Amritáról beszélt. És az a néhány mûkritikus vagy festõ, akiket fölkerestem, hasonlóképpen emlékezik. Ugyan a fénykép is sok mindent elárul róla, az életben a személyisége azonban hallatlanul „monumentális” volt. Amrita Sher-Gil – egy szikh hercegnek, Umrao Singh Sher-Gilnek és egy magyar nõnek, Gottesmann Marie-Antoinette-nek a leánygyermeke –, elõzmények nélküli, páratlan mûvész volt. Õ teremtette meg – nem én mondom, hanem az indiaiak – a modern indiai festészetet. Az õsi mûvészetet faggatta, kõszobrok, agyagtárgyak, falfestmények titkait. Konvenciókat nem tûrõ, érzéki, szertelen nõ volt, aki a magyarországi tájak varázsát, a francia impresszionisták szín- és formavilágát és az indiai ihletet csodálatos képekben egyesítette. Lenyûgözték az archaikus és erotikus indiai faliképek, a rádzsput és baszóhli miniatúrák élményeit, felfedezéseit õrzik az Amrita-festmények...
– Hol, milyen helyszíneken kívánnak majd forgatni?
– Magyarországon, Párizsban és Indiában. Amrita többfelé megfordult, mert kereste az indiai képzõmûvészet gyökereit. Beutazta egész Indiát..., én meg utánaeredtem. Részben az õ életét kutattam, részben helyszíneket néztem meg, figurákat és elég sok fényképet is készítettem, több ezret, ebbõl aztán kiállítás is lett (Mai Manó Galéria, Örökmozgó). Nagy élmény volt számomra Indiát végigutazni, fõként az emberek miatt, de a tájak miatt is. Persze túlzás azt állítani, hogy végigutaztam, hiszen India szinte kontinens. Inkább csak benyomásaim vannak bizonyos részeirõl.
– Amrita Sher-Gilnek nem maradt hátra utóda. Említette, hogy rátalált még kortársaira. A családnak  vannak-e még élõ tagjai?
– Természetesen. Magyarországon is él még egy nagybátyja – elég bonyolult volt a családi, rokoni szálakat fölfedni... Indiában él az unokaöccse, Vivan Sundaram, aki szintén festõ, nagyon tehetséges ember. Az indiai rokonságból – híres, nagy, elõkelõ nemesi család – is találkoztam néhány emberrel, akik még személyesen ismerték. Egyikõjük tanúja volt a halálának is.
– Az indiai képzõmûvészetben hogyan jegyzik ma az õ nevét? Delhiben a Modern Mûvészetek Galériájában három termet is megtöltenek az alkotásai, itthon viszont nem nagyon ismerik.
– Mindenképpen a modern indiai festészet talán legjelentõsebb festõjének tartják. Ezt persze hosszas vita elõzte meg, de mára ez már kikristályosodott, és valóban, a delhi-i múzeumban több mint három terem tele van az õ képeivel. Ezen kívül a raktárt is megnéztem, ott is elég sok van még, meg a rokonoknál, Magyarországon is akad néhány kép. Õszre sikerült ezt a kiállítást, amelynek Delhiben a National Gallery of Modern Art ad otthont, Magyarországra hozni. Elég sokat ügyködtünk, próbálkoztunk, talán most már sikerül, s az Indiai Nagykövetség és személyesen a nagykövet asszony is sok segítséget nyújtott a kiállítás létrehozásához.
– Miután még a pincében is járt Amrita hagyatéka után, megkérdezhetem: mekkora az õ életmûve?
– Több száz kép! Ugyan gyakran volt depressziós, tehát hullámzó színvonalon festett, de amikor festett, akkor nagyon intenzíven és nagyon sokat. Ezek a képek változatosak, meggyõzõek és valóban modernek a századelõt véve alapul – jó képek. Színeikben is fantasztikusak, azt hiszem, ha létrejön õsszel a kiállítás, akkor akik idáig nem látták Amrita festményeit, sokat nyernek, ha megtekintik.
– Lakshmi Puri nagykövet, illetve Rames Sharma indiai rendezõ, aki Kõrösi Csoma életét filmesíti majd meg, készségesek abban, hogy indiai pénzek ebbe a filmbe is vándoroljanak majd?
– Ez a két film valójában párhuzamosan fut, mert ezelõtt körülbelül három évvel, amikor Indiában jártam, az indiai filmrendezõvel és producerrel – még mint a Duna Televízió vezetõje – kötöttünk egy megállapodást, amely arról szól, hogy a két filmet elkészítjük, a Kõrösi Csomát és az Amrita Sher Gilt, bizonyos összeget akkor a Duna Televízió is és a producer is letett, hogy a forgatókönyvek elkészülhessenek, és hogy további pénzt tudjunk szerezni. De mi már valamivel elõbbre vagyunk a forgatókönyvvel, mint az indiaiak, õk viszont a pénzszerzésben járnak elõttünk. Ez a két film mintha kiegészítené egymást. Lakshmi Puri nagykövet asszonnyal együtt voltunk a magyar kulturális miniszternél, ahol egy szándéknyilatkozatot is kaptunk, hogy a filmek megvalósítását õk is szeretnék, vagy legalábbis elvileg támogatják. A szándék megvan, csak át kellene váltani nem is apró, hanem nagy pénzre.
– Éppen az Ön egyik nyilatkozatában olvastam, hogy a magyar állam magyar filmek készítésére ugyanannyi pénzt fordít ma, mint tíz évvel ezelõtt, de ez az összeg még az inflációt sem követi. Így is van remény?
– Konkrét összeg tekintetében nincs, de a Minisztérium azt is nyilatkozta, hogy szándékukban áll minden évben egy-két nagyobb produkciót indítani. Hogy így lesz-e, azt nem tudom. Ha valóban ez a szándékuk, az jó, de mindenképpen úgy kellene ezt megtenni, hogy ne menjen a többi magyar film rovására. Magam is készítettem annakidején drága filmet, többet is, meg más is készített, de azok mellett a drága filmek mellett még a 18-20 egyéb magyar játékfilm készült. Ennek most is így kellene lennie.
 

Az Ernst Múzeum szeptember 5. és október 3. között ad otthont az Amrita Sher-Gil és francia magyar kapcsolatai címû kiállításnak. Itt folyamatosan vetítik Sára Sándor dokumentumfilmjét is.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu