A lengyel testvér
Az ötödik
Spiró György

A lengyel Big Brother egyenesen elnököt állítana – ha hagynák.

Elbûvölten néztem órákon át a TVN (a lengyel Nova-tévé) adásait az õ Nagy Testvér-vetélkedõjükrõl. Éppen olyan volt, mint a többi változat, csak éppen olyannyira kelet-európai, hogy a szívem repesett belé. Áldottam a technikai haladást, amiért az Astra jóvoltából ez a program nálunk is fogható.
Nálunk ez a sorozat késik, talán mert a Nova-tévé még nem tette be hozzánk a lábát, talán mert valamelyik kereskedelmi csatornánk még nem tudja a licenc-díjat megfizetni, vagy mert a honi politikusok veszélyt szimatolnak (nem megalapozatlanul, mint látni fogjuk). Ahogy azonban a tévéket ismerem, elõbb-utóbb lesz ilyen nálunk is.
Mint bizonyára mindenki tudja, ez az orwelli címû és szellemû vetélkedõ abból áll, hogy önként jelentkezõket bezárnak egy díszletlakásba, sok-sok kamera kíséri figyelemmel a tevékenységüket a nap 24 órájában, esznek-isznak-dolgoznak-pihennek-társalognak-fõznek-ürítkeznek stb., ebbõl a szerkesztõk pár órányit kiválogatnak és levetítenek heteken és hónapokon át, a nézõk pedig, legalábbis akiknek szavazatra jogosító telefonuk van, betelefonálva (beesemezve) rendszeres idõközönként egyet-egyet a díszletben lakozók közül kiszavaznak, s az utolsó, a legnagyobb túlélõ óriási összeget kap.
Õ a legszimpatikusabb, õ a legemberibb, õ a leglengyelebb (mármint az adott esetben).
A vetélkedõt a lengyel tévében beszédhibás mûsorvezetõk manipulálták, egyikük éltes, protézises úr volt, a másikuk feszes nadrágban feszítõ ifjú hölgy; a láthatatlan Big Brother basszus hangon (az ottani Úr Hangja) kérdezgette hamis pátosszal a szavazás eredményére várakozó, félájult jelölteket, vajon mire is számítanak; hatalmas, fõleg tizenévesekbõl álló tömeg gyûlt össze a fûre épített stúdió körül – a stúdióban volt a légmentesen elzárt lakás, ahol tucatnyian kezdték, és fokozatosan egyre kevesebben maradtak; egy másik, közeli stúdióban ült a tapsolást és lelkesedést intésre produkáló, szintén önkéntes – ingyenes – közönség, akik elõtt a kiszavazott mint nemzeti hõs vagy hõsnõ megjelenik és azonnal interjút ad.
A mûsort általában sok órával a megadott idõpont utánig húzták, s közben számos hirdetést adtak le; a közönség soraiban foglaltak helyet a még bent lévõ versenyzõk – férfiak és nõk – családtagjai: anyukái, apukái, öccsei, bátyjai, húgai, nõvérei, gyermekei, házastársai vagy ágyastársai, akik õket immár sok-sok hete nem látták, s azon izgultak, lehetõleg ne is lássák még minél tovább; nagy úr a pénz, elvannak a szeretett versenyzõ nélkül õk remekül, nyilatkozták, csak nyerjen. Meg is voltak interjúvolva rendesen és rendszeresen, szereplõkké váltak õk is, noha nem jelentkeztek, és õk nagyon derekasan pontosan azt nyilatkozták dadogva, hebegve, hülyén és idiótán, amit nyilatkozniuk kellett. És nyilatkoztak ingyen hónapokon át.
Nem akármilyen pénzügyi zseni, aki ezt az õrületet kitalálta.
Persze a szavazatokat számlálókat senki sem ellenõrzi: soha nem lehet tudni, a névtelen számlálók kit hoznak ki aznap vesztesnek. Nincs olyan bizottság, amely e bölcs cinikusok tevékenységét társadalmilag ellenõrizné, kit ejtenek ki és miért; megszoktuk ezt, így szokott ez menni minálunk Keleten, meg, ha közelebbrõl és elfogulatlanul szemléljük, Nyugaton is.
De nem is ezt akarom mondani.
Azt akarom mondani, hogy ez a program politikailag kifejezetten veszélyes az éppen uralmon lévõkre. Nem azt mondom, hogy ellenzéki, csak azt látom, hogy rivális.
Óriási ennek a mûsornak a nézettsége világszerte, azért is csinálják. Az olyan közegben azonban, amely a politikusok színészetén alapul, amelyben a politikusok a mûvészeket, színészeket, bohócokat a képernyõn lejátsszák, arról kiszorítják, amelyben a bohóccá vált színészek óhatatlanul politikai szereplõkké válnak, nem marad tehát a politikán kívül egyetlen más közeg sem, egy ennyire népszerû szórakoztató mûsor egyszerre más dimenziót nyer, az egyetlent, ami megmaradt: politikait.
Gyönyörû példáját szolgáltatta ennek a lengyel Big Brother (Wielki Brat).
Sok heti helytállás után az öt bent maradt versenyzõ közül valakik (vagyis hát a névtelen manipulátorok) kiejtették a legszimpatikusabbat.
Az illetõ kopasz, fülbevalót viselõ harmincas férfi, remek a humora, kicsi a reakcióideje, amúgy római eredetû lengyel keresztnevet, valamint szerb vezetéknevet viselõ, magát öntudatosan és rátartian katolikus, sziléziai lengyelnek valló szakács; a kilencvenes évek elején Németországban szakácskodván tett szert angol feleségére, aki egy kukkot nem tud lengyelül azóta sem. Van már két gyerekük, és boldogan élnek Sziléziában. Hogy vallásosan nevelik-e a gyerekeket? „Én katolikus vagyok – mondja errõl a szakács liberálisan –, a feleségem nem úgy vallásos, mint én; a gyerekekre rá van bízva, mit választanak.”
Klaudiusz Sevkovic a lengyel tévénézõk millióinak szívét megejtette. Az arctalan és névtelen zsûri kiejtette. Klaudiusz nem nyerte meg a félmillió zlotyt. Nyert sokkal többet: hatalmas népszerûséget.
Klaudiusz családi háttere felettébb zavaros. A nagymamája szerb volt, Németországba vitték dolgozni a háború alatt, ahol az anyukája valamiképpen megfogant; a nagymama a lányával visszakerült Jugoszláviába, ahonnét valamiért Lengyelországba mentek ’48-ban; valahogy a kis Klaudiusz is megfogant és fel is nõtt derék lengyelként, bár anyai néven, hogy még idõben megpattanjon Németországba fõzõcskélni és utóbb egy angol lányt feleségül venni, s vele derék lengyeleket nemzeni a hazának.
Sok tucat csatornát tudok venni itt Budapesten, számtalan politikust sztárolnak nekem különféle nyelveken, de annyira felkészült, szellemes, slágfertig, higgadtan politikus elmét, mint Klaudiusz Sevkovic, az utóbbi években nem láttam egyet sem.
Népszerûsége jogosan veri a legnépszerûbb lengyel politikusokét. Pártot lehetne rá alapítani. Ezért is ejtették ki a legjobb négy közül. Rájöttek, hogy veszélyes.
Maradt a négy között egy nagydarab, kurtára nyírt hajú, nehézkes, paraszti mozgású, középkorú kedves mackó, meg három nõ, akik közül az isten mentsen meg bármelyiküktõl, az egyik rémesebb, mint a másik: vagy randa szegény, vagy tudálékos, kurvoid állat.
Mindegy, ki nyerte meg a félmillió zlotyt, tarolt a szakács.
Szerintem tíz éven belül õ lesz Lengyelország elnöke.
Vagy ha nem is õ, de valaki hasonló.
Orwellibb ez a világ, mint Orwell valaha is képzelte volna.
Korántsem megróvólag mondom ezt. Orwelli volt ez a világ mindig, csak soha nem tudták a benne élõk, mindig valami mást, többet képzeltek magukról. De hát ma egészen nyilvánvalóan apokaliptikus idõket élünk. Az apokalipszis nem misztika: maga a realitás. Feltárul, aminek fel kell tárulnia: a valóságos emberi mûködés.
El kell ismernem: szép, hogy a jövendõ lengyel elnök egy vérengzõ baromállat római császár nevét viseli.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu


www.filmvilag.hu

C3 Alapítvány     c3.hu/scripta/