A képözönben nincs hely és idõ a megrendülésre.
A holocaust utáni csendért - világbotrány
ez is - nem csak a politika felelõs. Egy képimádó
társadalom nem tud mit kezdeni az elképzelhetetlennel: ha
azt mondjuk holocaust, rögvest magunk elõtt látjuk a
világbotrány képeit - az égõáldozat
lángját, a krematóriumok füstjét, az egymásra
dobált holttesteket -; iszonyodunk, anélkül, hogy egy
lépéssel is közelebb jutnánk az iszonyat epicentrumához.
A kép elzár a katarzistól. És a dramaturgia
is. A Schindler listája vagy az amerikai Holocaust-sorozat evilági
filmek, mert a hollywoodi kaland- és szenvedéstörténet
sémáiban elmesélve a történelem normál
ügyrendjébe illesztik az elképzelhetetlent. A haláltáborokban
azonban nem evilági történet esett meg, hanem valami
történelmen és emberen túli. Elõzményei,
okai leírhatóak politikai, szociológiai terminusokkal,
következményei nem. Lanzmann Shoah-sorozata vagy Forgács
Péter Örvénye azért jelentõs holocaust-film,
mert tudatában van annak, hogy nem evilági történetet
ad közre, a kamera nemcsak azt filmezi, ami megesett, hanem megmutatja
a szakadékot, ahová belehullott a történelem.
Ezekben a filmekben a holocaust mint kitölthetetlen és megmagyarázhatatlan
ûr jelenik meg; nincsenek rá szavak, nincsenek képek.
Az ,,égõáldozat" kifejezés pontos: ami
a haláltáborokban történt, nem egy a történelmi
kataklizmák sorában, hanem szakrális emberiségdráma.
A mennyország és a pokol túl van az emberi életen,
ha gravitációjával szüntelenül befolyásolja
is azt. A holocaust viszont itt történt meg, végzetes
súlyt adva az elcsépelt kifejezésnek: ez lett a ,,földi
pokol", ahogy az Éden a földi mennyország volt. Ez a
két szakrális bûnbeesés jelöli ki az emberiség
terrénumának végpontjait. Az emberi élet az
Édentõl keletre és a holocausttól nyugatra
zajlik. A holocaust - Zóna. Ahogy az éden is. Pár
hektárnyi túlvilág. Tarkovszkij Stalkerének
Zónája sötét iróniájú Paradicsom-gúnyrajz
- a tökéletes boldogság nem embernek való. Érthetõ,
ha ezt nehezen hisszük el, de miért szorult bizonyításra
az, ami pedig mindannyiunk mindennapos zsigeri tudása, hogy a végtelen
szenvedés sem az. Talán, mert nem ez a holocaust sötétségének
a legeslegmélye.
A holocaustot mindaddig nem értjük meg, amíg - akármilyen
szentségtörõen hangzik is -- nem tekintjük kettõs
drámának, gyilkos és áldozat drámájának.
A halálgyárban nem a testi szenvedés a legnagyobb
iszonyat, a Vezúv hamuesõje alatt rekedni vagy a kórházi
ágyon rákban haldokolni éppoly szörnyûséges
testi kín, hanem annak tudata, hogy emberek találták
ki, építették föl, és mûködtetik.
A holocaust film rendezõjének elemi feladata, hogy eldöntse,
kinek készíti a filmjét, a gyilkosnak (a cinkosnak,
a részvétlen szemlélõnek, a vele rokonszenvezõnek)
vagy az áldozatnak. Ha a gyilkosnak, akkor a filmnek a raszkolnyikovi
felismerésig kell elvezetnie nézõjét: ,,Magadat
ölted meg, nem azt az anyókát."
Ha az áldozatnak, akkor arra a képtelenségre kell
keresnie a választ, hogyan lehetett szinte ellenállás
nélkül elõbb megalázó törvények
gettójába, majd a haláltáborokba terelni hatmillió
embert. Lanzmann Shoahja mindkét sorsvonalat meg tudta mutatni,
sokkoló képek nélkül is, Jeles András
a Senkiföldjében és Forgács Péter az Örvényben
pedig mindenekelõtt annak a lassan elhatalmasodó rémdrámának
a filmjét forgatta le, ahogy a bûntelenek beöltöznek
az áldozat szerepébe. A holocaust szemei címzettje
ismeretlen. Minden más hibája - a kerettörténet
érzelgõssége, a lexikon-szócikkek szigora ellenére
is szétesõ szerkezet - ebbõl adódik.
A holocaust - bibliai esemény. Csakhogy a mai kornak nincs Bibliája.
Csak Televíziója. Ami ugyan univerzalizmusa miatt felfogható
úgyis, mint a képkorszak (mozgó)képes bibliája,
de a hasonlóságnál jóval nagyobbak a különbségek.
A televízió ugyanis természeténél fogva
profán. A távolbalátó arra a tévképzetre
épül, hogy a dolgok lényege és külleme tökéletesen
egybevág. A szakrális, vagyis hogy a látható
világ felszíne alatt mélységek nyílnak,
a dolgok nem csak önmagukat jelentik, egy mélyebb értelem
révén összefüggnek. A kamera elõtt nincs
titok, mindenhová beleskel, minden eseményre elsõként
érkezik (esemény természetesen csak az lehet, ami
testet ölt). A hiúságok hiúsága, miszerint
a nézõ szeme mindent lát, mégis azonnal leleplezõdik,
mihelyst a kamera valódi szentség közelébe kerül.
A Szent kincsek sorozat operatõre megszégyenülten õgyeleg
a templom körül, ahol az etióp frigyládát
(a koptok hite szerint az igazit) õrzik, azt ugyanis csak egyetlen
ember láthatja, a frigyláda õre, aki egész
életét ennek a feladatnak szenteli, s a szent hajlékot
haláláig el nem hagyja. A televízióban a holocaust
egy a milliónyi sokk és show között. Sohasem értheti
meg, de egyenes adásban közvetítené.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu