Külvárosi gyár helyett belvárosi bár. Reality show magyar módra a Viasat3 csatornán.
A Big Brother a formatok (azaz a nemzetközileg értékesített licencmûsorok) között új mixmûfajt hozott létre: ez már nemcsak reality show, hanem docu-soap, ami az elektronikus bulvárújságírás, a kandi kamera és a szappanopera botrányszagú keverékének tekinthetõ. Mint minden divatos dolog, ez is trenddé válik, a világ képernyõit elözönlik a hasonmás formatok: a lakatlan szigeten játszódó Survivol után itt a nagyvárosi valóság kellõs közepébe tenyerelõ mûsor, a Bár. Ebben tizenegy versenyzõnek az Andrássy úti Fashion Cafét kell tíz héten át üzemeltetnie a WC takarításától kezdve a szombat esti buli megszervezésén át a vendégek pesti aszfalton történõ becserkészéséig.
Adj király (bár)katonát!
Úgy tûnik, a Bár pontosan azért a legszerencsétlenebb
reality show, mert nem különíti el igazán szereplõit
megszokott környezetüktõl. A Fashion Café felett
ugyan be vannak zárva egy lakásba, amibõl csak ritkán
léphetnek ki, a szeparáció azonban nem válik
vizuális tényezõvé, következésképp
alig tudatosul a nézõben. Az Erõdben (Fort Boyard)
a látóhatárig húzódó tenger,
a Big Brotherben az égbe nyúló deszkakerítés
„sterilizálja” a szereplõket, és látványként
támasztja alá a szokatlan élethelyzetet: az összezártságban
elõrehaladó kieséses versenyt. Az atmoszféra
megteremtéséhez rendkívül kézenfekvõ
vizualizált klausztrofóbia helyett a Bárban ennek
a pszichológiai feszültségnek egyfajta dumálós
verzióját kapjuk (kapnánk), ez viszont olyan illékony,
rendkívüli koncentráltságot igénylõ
valami, ami csak a legjobb kamaradrámákban vagy minden ezredik
dokumentumfilmben jön át. Ennek persze itt nyoma sincs; ami
marad, az a verseny ál-dramaturgiájának papírízû
dokumentarizmusa. Nincs fizikai tétje a meccsnek: nem vizualizálódik
az a nyamvadt ötmillió forint, elvész a szavak között.
A szeparálás hiányának oka elvileg(!) az,
hogy ezúttal a reality show interaktív verziójáról
volna szó. A mûsorból valahogy ez mégsem derül
ki, az alkotók nem aknázzák ki az ebben rejlõ
lehetõségeket, hiányzik az egységes arculat:
tessék, ez egy interaktív buli, szabad a vásár,
kapcsolatba léphetsz a versenyzõkkel, gyere be a bárba
vagy írj nekik. Amikor például a közönség
kedvenc versenyzõje olyan e-mail-t kap, amelynek tárgya leplezetlen
felhívás táncra („ha szexre vágysz, írj,
nem bánod meg, méreteim...”), a címzett idétlenkedve
mutogatja a levelet versenytársainak, vagy amikor lelép a
nõi WC-be egy másik rajongójával, akkor másodpercekig
olyasfajta szituáció van jelen, amelyrõl e formatnak
– kitalálói szándékai szerint – szólnia
kéne: a nézõk arcában mint tükörben
való megméretkezés, amikor a személyiséget
megérinti a nagy betûs Közönséggel folytatott
elsöprõ horderejû interakció, átalakulás
megy benne végbe vagy akár változatlan marad. Pedig
a docu-soap alapeleme a figurák fejlõdése, ami napról
napra a képernyõ elé ülteti a nézõt:
hogyan bírják ezek összezárva és azzal
a tudattal, hogy minden mozdulatukat a fél ország nézi?
Ehelyett a szeparáció rosszabb útját választották
a mûsor készítõi: összezsugorodik a világ
– miközben minden apró pitiáner dolog felnagyítódik.
A több milliós tét a több hetes látóhatáron
túlra kerül, s a bárban kapott fizetés marad
a látószögön belül. A mûsorban hosszú
perceket szánnak arra, hogy a bár mûködésével
foglalkozó versenyzõk gondjait, munkaértekezleteit
közvetítsék (elégedetlenség a bérek
körül, alternatív megoldások, például
jatt-ládák létesítése), ez azonban visszatetszõ
analógiát szül. Visszacsöppenünk a Budapesti
Iskola dokumentarista filmjeinek világába, pénzükért
hajtó, boldogulni akaró fiatalokat látunk, mintha
épp Ozsda Erika protestálna a nagyobb órabérért,
csak a helyszín nem a külvárosi gyár, hanem a
belvárosi bár...
Reality szócséplés
Elõször ott csavarnak egyet a sorozat készítõi
a valóságon, amikor szabályokat állítanak
fel a versenyzõknek, vagyis azok nem viselkedhetnek természetesen.
Benne hagyják viszont a mûsorban, hogy a szerkesztõ
miképpen szúrja le az egyik versenyzõt, amiért
felkeléskor nem kapcsolt rögtön, és 45 percen át
nem vette fel a mikroportot. Vagyis nem esett le neki a tantusz, hogy mûsorban
van, és végre magánéletet kezdett élni.
Ezt a „kulisszák mögötti” incidenst nyilván azért
mutogatják a mûsorban, mert azt hiszik, hogy roppant életszagú…
A második csavar: a hazai Bár 25 perces. Ez nem tesz
jót a mûfajnak, nincs idõ az életszerû
üresjáratok, keresetlen pillanatokra, vágni kell, klipesíteni,
egységessé gyúrni a spontán történést,
amely így elveszti még a valósághûség
maradék látszatát is. A nyugati Big Brotherek általában
túllépik az 50 percet is – a sûrítés
így nem annyira tolakodó, kevésbé válik
nyilvánvalóvá a valóság megerõszakolása.
A Big Brother azért izgalmas, mert süt a képsorokból
a kandi-hangulat, a kamera voyeur-szemszöge gerjeszti a televíziózás
adrenalinját – és a nézettséget. Az Erõdben
azért van feszültség, mert érdekesek a fizikai
erõpróbák, van min izgulni. Ott a tévés
mûsorokban egyre inkább teret nyerõ reflexivitásnak
(lásd Filmvilág 2000/11. számában Bóna
László írását) van funkciója:
egyszer az intimitás határainak leomlására,
máskor „a kaland”-ra irányul. A Bárban azonban már
nincs mire reflektálni, mivel e két elemet csendesen mellõzték
a programból. A versenyzõk állandóan arról
beszélnek, hogy a héten ebben és ebben az ügyben
miféle feszültségek támadtak közöttük,
látni azonban már nem látjuk ezeket. Jobb esetben
a kandi-perspektívából rögzített felvételek
fél perces illusztrációkként jelennek meg a
véget nem érõ reflexív szócséplés
közben. A végeredmény: csak mesélik a realitást
(„tegnap feszültség volt köztünk”), és ez
nagy baj van.
Ha valaki a reality-t keresi, menjen fel a Viasat3 honlapjára,
és nézze meg azt, amit a nonstop mûködõ
webkamerák közvetítenek. Ott talán van valami
realitás. Meg abban is lehet, amit a vendégek beszélgetnek
egymás közt a bárban az asztalaiknál. Csakhogy
õk statiszták maradnak. Pedig ez lenne az igazi docu-soap,
õk élik az igazi életet – amit meg kéne lesni
–, nem a megszoksz-vagy-megszöksz dramaturgiában áldrámázást
folytató kísérleti nyulak.
Nehéz pontosan érzékelni, hogy a magyar televíziózásban
dolgozók szakmai hozzáértése és érzékenysége
egyre romlik vagy stabilan rossz… Amilyen formatra rálépnek,
ott fû nem terem – de még magas nézettség sem.
Szegény versenyzõk, már a Nagy Testvér sincs
velük, legfeljebb néhány szerencsétlen magyar
tévénézõ, aki nem tud átkapcsolni a
külföldi verziókra.
Bár-etikett
Sárga lapot kap az a versenyzõ,
* A szereplõk plusz és mínusz pontot osztanak egymásnak. Aki legtöbb mínusz pontjával kilóg a csapatból, a hétvégi élõ adásban a „kiesõ-jelölt” székébe kerül, aki pedig a legtöbb pluszpontot kapta, az választja ki a másik kiesésre esélyest. A kettõ közül a közönségszavazatok „rúgják ki” a hét vesztesét. |
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu