A nézõ, ha elindul, nem ismer irgalmat magával szemben.

Ennyi embert még soha nem mutatott a tévé. Ennyi sóvárgó és elszánt, tanácstalan és kifejezéstelen arcot, ennyi önfeledtségre vágyó, vagy épp ellenkezõleg: szertartásos önfegyelemre idomított mozdulatot. Százezer számra, fesztiválon és utcabálon, vízi-, légi- és flaszterparádén, felvonuláson, versenyen, bulin, melyeket templomok, strandok, tribünök kulisszái közt szervezett az állam, az egyház, az önkormányzat, párt ellenében párt, cégre cég. Kínálták a tévécsatornák is a maguk standjait, mert hiszen már rég nem az a cél, hogy a világot elhozzák a szobákba, hanem hogy a maguk díszletei közé zsuppolják a világot.
Látványháború zajlik, amelybe kiéhezetten vetik bele magukat az emberek, mert minden jobb, érdekesebb lehet a magányos unalomnál és nyomorúságnál. Nem õk csinálnak, hanem nekik csinálnak programot. Hol látvány, ott tömeg, hol tömeg, ott élet, mert sokaság igazolja az életet. Így veszíti el például Kapolcs a hajdani bensõségét, egyáltalán: értelmét, Beach House lesz belõle, ahol seregelni, gyülekezni kell, jelen lenni, nem kimaradni valamibõl. A látványháború nem ismer kis mûfajokat, félre- vagy tönkreteszi azokat: egy tévémûsorrá tett kapolcsi vetélkedõ már nem egymást ismerõ emberek családi tréfája, hanem kívülre fordított produkció, amelyhez valóban jobban illik a köztérre vitt ökumenikus istentisztelet, mint Cseh Tamás egy szál gitárja.
Show és istentisztelet. Hiába bizonygatja a történész a szent korona esztergomi hajóútjának televíziós kommentárjában, hogy az üzleti szellemû vígasságokkal szemben a magasztosabb demonstrációk lelki gazdagsága a kívánatos, ha a tömeg differenciálatlan kezelése, egynemûsítése ugyanarra a passzív odaadásra számít. Az RTL Klub arc-logója Lacikáé, a napozási verseny különdíjasáé, aki heteken át körbesüttetve a napszemüvegét nem egy félreesõ kemping baráti társaságában mókázik, hanem a nagy közös kedv része és részese akar lenni egyetlen üres, kifejezéstelen pillanatra. Az m1 esztergomi képsorai a kényszeres mozgásformák, az életidegen vonulások, az elviselhetetlen kimértség közepette nem az elmélyülés csöndjét, hanem a természetellenes retardáltság fáradalmát mutatja a tekintetekben. A történész óhatatlanul elszólja magát, amikor párhuzamot von a Kádár-kori üres formákkal, melyeket nem sikerülhetett „tartalommal megtölteni”. Ha itt elvben lehetne is tartalma az áhítatnak és összetartásnak, a valóságban csak a központi intésre mozduló tömeg kifejezéstelenségének vagyunk tanúi. Egy demonstrációnak valami ellenében van értelme: ha isten ne adja visszajönnének az oroszok, jövõ ilyenkor Nagyboldogasszony napján lázas tömegek bojkottálnák a munkanapot, illegális menet indulna gyalog Esztergomba, s a titkos tévéfelvételeken mennyi dacot látnánk a vonulásban, mennyi érzelmet a közös éneklésben. Ha ugyan a május elsejei virslievés el nem vonná az erõt elõle.
Ugyancsak az m1 valamelyik magazinmûsorában Lagzi Lajcsi azt mondja: „a közönséget ki kell szolgálni”. Õ – valószínûleg õszintén – úgy gondolja, hogy amit csinál, az buzgó válasz a tömeges igényre. Verebes István idézete okosabb: „a közönség olyan, mint egy nõ, el kell csábítani”. A csábításnak pedig a legegyszerûbb, legprimitívebb módon az álmok legkisebb közös többszörösét kell célba vennie, s akkor megvan a kellõ „nézettség”. Ilyen közös többszörös például a tenger mint varázsige. A – nyári – szabadság eufóriája és az utazáshoz szükséges pénz megléte együtt testesíti meg a tenger fogalmában a vágyott életforma teljességét. Ezért kell szerencsétlen Balatonunkat – a régi sláger korszerûsített szellemében – felriviérázni. Korábban azt hittem, csak a kevésbé tehetõs német vendégek kedvéért szaporodnak a Keszthely környéki feliratokon, címkéken és étlapokon a lagunák, adriák, lídók. De nem, magunkat hülyítjük. És ma már nem a békés stégek, az ábrahámhegyi szõlõk, a nádas menti csalinkázások hívogatják a nézõt, hanem a Beach House fürdõmedencéje mellé kanyarodó kólakamion tengerpart-illusztrációja.
A nézõ pedig, ha a hívó szóra elindulva szórakozni akar, nem ismer irgalmat önmagával szemben. A családapa hajlandó fél napra az országúton rekedni, mert elhiszi, hogy tûzijáték nélkül csonka az ünnep; a kultúrált polgártársnõ illedelmesen beül egy aréna századik sorába, ahonnan semmit sem lát; a tûzrõlpattant leány elviseli a pokoli forróságot egy kocsi platóján, mert látta a tévében, hogy Berlinben is így riszálva teljes az öröm. És az emlékezés késõbb, egy-egy októberi délutánon minden szenvedésért kárpótol.
Ül három komoly férfiú a kisvendéglõben. Türelmesen, egymást figyelmesen hallgatva vitatkoznak azon, vajon a kellõ pillanatban engedték-e be a tömeget a Hungaroring aszfaltjára. Érvek és ellenérvek sorakoznak, akár a poharak, egy hosszú, elmélyült órán át. Telik az élet.

Reményi József Tamás

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu