Milyen emberképet jelenítenek meg az 1957 és 1985 között készült magyar filmek? – Bíró Gyula filmantropológiája.

Latinovits Zoltán tekint ránk a kötet borítóján Szindbádként B. Müller Magda standfotójáról. A kultikus hatású színész a bemutatója óta eltelt három évtized során kultuszfilmmé vált Huszárik-mû címszereplõje. Ez az egyetlen alkotás, amelynek külön fejezetet szentel a szerzõ mintegy százötven oldalas tanulmányában. A remekmû ilyen léptékû kiemelése sem borítja föl a rövid lélegzetû munka egyensúlyát, ugyanis a Bíró Gyula által kutatott fõ kérdés – milyen emberképet jelenítenek meg a vizsgált korszak filmhõsei – talán legjobb modellje ez a Krúdy-prózák alapján készült, mégis az adott korszak, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának problémáira is válaszoló, öntörvényû alkotás.
Ez az írás nem filmtörténet – szögezi le sietve mindjárt a bevezetés elsõ mondatában a szerzõ. Tökéletesen igaza van. Nagyot csalódhat az az olvasó, aki ilyen igénnyel lépne föl munkájával szemben. Az is kételyeket ébreszthet némelyekben, hogy miért e két idõhatár között készült filmekkel foglalkozik. 1957 korszakhatár jellegét nem kell bizonygatni senkinek, de mi történt 1985-ben? Semmi. A figyelmes olvasónak feltûnhet, hogy a kötet idõben legutolsó hivatkozásai 1992-es keletûek, tehát a kész kézirat jó pár évet várhatott a megjelenésre: nyilván a szükséges távlat érdekében nem foglalkozott már a nyolcvanas évek második felének filmjeivel. Egyébként is nagyon látszik a szerzõ gondolkodásmódján és stílusán, hogy munkája a rendszerváltás utáni elsõ évek eufórikus hangulatában fogant.
Noha Bíró Gyula elemzései során majdnem minden általa olykor nagyon is bõségesen idézett szerzõvel, filmtörténésszel, kritikussal vitába száll, elhatárolódásai mégsem az alig létezõ magyar filmtörténetírás eredményeivel konfrontálódnak, inkább egyfajta tagadó módban, korábbi, elfogadott és beidegzõdött, marxistának hitt vagy mondott filmtudományossággal perelnek. A bevezetõ oldalakon tudtunkra adja, hogy a vizsgálódása tárgyául választott kategóriát – emberkép a filmekben – nem történeti, hanem inkább társadalomlélektani kiindulópontból tekinti majd át.
Korszakolása helytálló. Az 1957 és 1968 közötti idõszak úgynevezett konszolidációs szocializmusának idõszaka után a hetvenes évek, már-már „aranykornak” tetszõ ’68-as nosztalgiákból táplálkozó válságfilmjeinek elemzése után rátér a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján készült, s általa „poklok évadjának” nevezett idõszak alkotásaira. Bíró számára az emberkép olyan értékkategória, amely akármilyen vacak kis darabban, tehát nemcsak a remekül vagy csak jól sikerült mûvekben érhetõ tetten. Ezért aztán felfogásához ragaszkodva elhanyagol fontosnak tetszõ mûveket, vagy egyszerûen nem tud mit kezdeni velük (mint például Jancsó életmûvének ebben az idõben készült darabjaival – az Oldás és kötés kivételével). Koncepciójának nem hibája, csak elfogultsága: nem hiszi el, hogy a szocializmus úgynevezett konszolidációs idõszakában, rövid ideig ugyan, de lehetett hinni a politikai-gazdasági rendszer megreformálásában, s ezen az alapon õszinte megfontolásból lehetett reformpárti filmeket készíteni. A szerzõ késõbbi tudásunk tényei alapján ítélkezik e kor filmhõsei és rendezõi felett, így filmek és emberek eleve csak rossz bizonyítványt kaphatnak tõle. Hihetetlen és elfogadhatatlan például, hogy Sebõk Zoltánt és Járom Ambrust (Makk Elveszett paradicsom és Jancsó Oldás és kötés) „morálisan fertõzött értelmiség-szörnyetegek”-ként aposztrofálja. Ugyanakkor késõbb az Angi Vera címszereplõjének megadja az ilyesféle vádak alóli felmentést.
A könyvet részletes filmográfia egészíti ki, de nemcsak ez a fontos adattár hívja föl a figyelmet rá, hogy milyen alkotások hiányoznak a szerzõ vizsgálódásából. Például az egyes korok vígjátékai, amelyek sokszor önkéntelenül pontosabban tükrözték saját idejük elvárásként megfogalmazódó hazugságait (így a Rangon alul vagy a Fûre lépni szabad), mint már a maguk idejében komolyan alig vehetõ politikai dancs-filmek (Tegnap, Virrad, Az arcnélküli város). Kár az aránylag sok sajtóhibáért, hogy az éppen figyelmetlen filmtudós elvétéseit ki nem javító szerkesztõ mulasztásait nem is említsem. Mert azt nem gondolom, hogy Bíró Gyula ne tudná, az Apa kisfiú hõse nem a hatvanas években, hanem évtizeddel korábban gyûjti gyerekkori emlékeit, vagy hogy a Sodrásbant Sára Sándor nem rendezte csak fotografálta.

Antológia Kiadó, 2001

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu