A lengyel rendezõ a kelet-európai hagyományok visszatérését szorgalmazza – alkotóként és tanárként egyaránt.

Wojciech Marczewski Weiser címû filmjét a berlini fesztivál után egy alkalommal Budapesten is láthatta a közönség az Örökmozgó Filmmúzeumban. A film felnõtt fõhõse megszállottan próbál felidézni, megérteni egy gyermekkori eseményt, amely során barátjának örökre nyoma veszett. Visszatér gyermekkora helyszínére, hogy megtudja, mi történt a múltban. (Pawel Huelle Weiser Dawidek címû regénye, amely a film irodalmi alapanyagául szolgált, a közeljövõben jelenik meg magyarul az Európa Kiadó gondozásában.)

– Tarkovszkij írta egy helyütt: „Az idõ és a tér a legtitokzatosabb az ember számára megközelíthetõ jelenségek között.” Filmjében a jelen és a múlt idõsíkja váltakozik – a múlt egyrészt a távolba veszõ, titokzatos idõ, másrészt a tikokkal, misztikummal teli gyermekkor ideje is. A felnõtt világ racionalitásával, töredezettségével szemben egy érzékeny, különös, mágikus világ teljességeként jelenik meg. Miért vált hangsúlyossá filmjében ennek a mágikus világnak az ábrázolása?
– Ahogy az ember elkezd a filmezéssel, a képi világgal foglalkozni, egy idõ után bizonyos kételyei támadnak. A kép ugyanis a szóhoz képest sokkal konkrétabb, reálisabb, kevésbé absztrakt. Egy idõ után megértettem, hogy annak a lefotózása, amit látok, nagyon gyakran igen távol áll az igazságtól. Elõfordul, hogy az ember beszélget valakivel, de közben nem tud elszakadni egy õt foglalkoztató problémától. Ekkor a gondolataiban megjelenõ képek fontosabbak, mint amit a beszélgetés során lát vagy hall. Felmerül a kérdés, hogyan ragadjuk meg azt, ami nem látható, másképpen megfogalmazva, miként ragadjuk meg az igazságot?
Végig kellett gondolnom azt is, mi az, ami számomra valóban fontos a gyermekkor világában? Az ember az idõ múlásával megtanulja nevén nevezni az érzelmeit, a jelenségeket, szellemileg fejlettebb lesz, de érzelmileg visszafejlõdik. Az egész érzelmi világa lassan elsorvad. A gyermekkor azért fontos, mert még nem fertõzi meg a számítás, sokkal autentikusabb, igazabb, érzékenyebb és naivabb világ.
– Korábbi interjújában egy lengyel író Önhöz intézett szavait idézte: „Tudja, mi a legfontosabb, amikor az ember felnõ? Hogy megmaradjon naivnak.” Megõrizheti-e ma valaki a filmes szakmában a naivitását?
– Természetesen így vagy amúgy elveszíti az ember a naivitását. A fontos az, hogy harcoljon érte. Tudatában vagyok annak, hogy veszíteni fogok, a kérdés az, hogy mennyire veszítek? Tudom, hogy valamennyit már elveszítettem az érzékenységembõl. De azt is tudom, ha nem törõdöm ezzel, akkor még többet veszítek belõle, és nem marad más, mint a számítás, az érzelmekkel való manipuláció. Én szeretnék naiv maradni ebben a szakmában. Természetesen nem tudok visszatérni ahhoz az érzékenységhez, amelynek egykor a birtokában voltam.
– A film érzékeny, lírai jeleneteivel szerves egységet alkot a zene, amelyet Zbigniew Preisner, a Kieslowski filmek jól ismert zeneszerzõje komponált. A zene a filmmel egy idõben készült, vagy elõbb született meg a film, és azt követõen a zene?
– Preisnerrel akkor találkoztunk, amikor a forgatókönyv már elkészült, de még nem kezdõdött el a forgatás. Egyetlen dolgot határoztunk meg: olyan legyen a zene, mintha az emlékezetbõl törne elõ, azt fejezze ki, ami a fõhõs lelkében játszódik le, a megérzéseit, a megszállott igazságkeresését tükrözze. A zene az érzelmekre hat, lehetõséget ad arra, hogy megmutassa a nézõnek azt, amit a hõs még nem képes szavakba önteni. Ez a megközelítés új Preisnernél, korábbi munkáiban „láthatóbb”, nyilvánvalóbb volt a zene jelenléte a filmben. Most megpróbáltuk kicsit árnyékban tartani. Akiknek kevésbé érzékeny a hallásuk, egyenesen azt mondták: alig volt zene volt a filmben. Csak arra emlékeztek, hogy néhol finoman, szinte észrevétlenül felhangzott egy dallam. És valójában ez is volt a szándékunk, nem akartunk erõsebb hatást kelteni.
– Legutóbbi mozifilmje (Menekülés a szabadság moziból) elkészítése óta tíz év telt el. Azt szintén kilenc évig tartó hallgatás elõzte meg. Az 1981-ben készült, az ötvenes években játszódó Hideglelés címû filmjét a lengyelországi hadiállapot elsõ hónapjaiban küldték ki a berlini filmfesztiválra, ahol elnyerte az Ezüst Medve-díjat és a nemzetközi filmkritikusok díját. Az ezt követõ helyzet kényszerítette arra, hogy 1984-tõl külföldön – Dániában, Németországban, Svájcban, Angliában – tanítson különbözõ filmfõiskolákon?
– A rendszer álnokabb volt, mint gondolnánk. A cenzúra is inkább álnok volt, mintsem egyszerûen korlátozó. A rendszernek ugyanis szüksége volt ránk. A film és általában a mûvészet a propaganda része volt. A hatalom szerette volna maga mellé állítani a tehetséges mûvészeket, ezért megpróbáltak korrumpálni, megvásárolni minket. És valóban erõs jellemnek kellett lenni, hogy ne adja meg magát az ember. Voltak csábító, ördögi ajánlatok. Biztosítottak volna számunkra minden lehetõséget – de ez inkább a külföldnek szólt. Hiszen Lengyelországban tartott a hadiállapot, embereket börtönöztek be. A hatalom pedig be akarta bizonyítani, hogy nem olyan rossz a helyzet, nem kell túlozni, az élet lassan normalizálódik. Volt ugyan egy rövid idõ, amikor tankok vonultak az utcára, rendet teremtettek, de már minden rendben van. Ezért volt szükség a mûvészekre, köztük a filmesekre is. Nem feltétlenül politikai filmeket kellett csinálnunk, hiszen annyi más téma is volt – és ez igaz is. Miért nem mentem ebbe bele? Elõször is azért, mert megvoltak a saját ötleteim, és azokat akartam megvalósítani, de a cenzúra rögtön elvetette. A másik ok az volt, hogy nem akartam részese lenni egy bohózatnak. Vagyis nem akartam filmet csinálni akkor, amikor a kollégáim börtönben ültek. Ezzel egyúttal legitimáltam volna a hatalmat, elhitettem volna, hogy minden rendben van. A harmadik ok az volt, hogy nagyon nehezen viseltem a hadiállapotot, gyûlöltem. És tudtam, hogy gyûlöletbõl nem akarok filmet csinálni. Az alkotás, a mûvészi tevékenység nem alapulhat gyûlöleten. Természetesen nem csak én gondoltam így, hanem nagyon sok filmes kollégám. Volt, aki más utat járt be, külföldre ment, és ott kezdett filmeket készíteni, én úgy gondoltam, ezekben az idõkben Lengyelországban kell lennem. A legnehezebb években így hát otthon voltam, késõbb kezdtem külföldre járni, rövidebb idõkre. A hadiállapot bevezetése után bojkottáltuk a televíziót. A rendezõk úgy döntöttek, nem készítenek filmet, a színészek azt mondták, nem fognak tévéfilmekben játszani. Jó ideig meg is volt ennek a hatása – kénytelenek voltak a régi filmeket ismételni, vagy a kollaboráns rendezõkkel, színészekkel készített filmeket kellett bemutatni. Akik vagy meggyõzõdésbõl vagy kényelembõl voltak kommunisták egy idõ után kezdték kényelmetlenül érezni magukat. Mindannyiunk szerencséjére a tehetségesebb színészek, rendezõk nemet mondtak. Tehát a másod-, harmadvonal lépett mûködésbe – de nekik soha nem volt se mûvészi, se társadalmi hatásuk.
– A közeljövõben Andrzej Wajdával közösen rendezõ-kurzust indít. Milyen szerepe lesz ennek a létezõ filmoktatási struktúrában?
– Nem a már meglévõ filmfõiskoláknak akarunk konkurenciát teremteni. Magam is tanítok és a jövõben is fogok tanítani lengyel és külföldi filmfõiskolákon. Szükség van ezekre az iskolákra, de – amióta létezik a videókamera, és bárki hozzáférhet és dolgozhat vele – egyre több olyan ember van, aki tehetséges, érdekli a film, viszont nincs megfelelõ képzettsége. Gondolok itt újságírókra, amatõr-filmes egyetemistákra, vidéken élõ tehetséges fiatalokra, akiknek nincs lehetõségük elvégezni egy négyéves filmfõiskolát. Alternatív lehetõséget szeretnénk teremteni a létezõ hivatalos filmes képzés mellett. Egyéves képzés lesz, 6-7 alkalommal nagyon intenzív kéthetes mûhelymunka, két csoportban. Az egyikben lengyelül folyna a képzés, a másikban angolul. Ebben a csoportban a lengyelek mellett más – keleti és nyugati országokból érkezett – hallgatók is tanulhatnak, s évente néhány alkalommal együtt dolgoznak majd. Jelenleg a program kidolgozásával foglalkozom. Németországban és Svájcban már tanítottam hasonló egyéves programokon. A külföldi tapasztalataim biztatóak: a legutóbbi ilyen típusú kurzus tíz résztvevõje közül hatan játékfilmeket forgatnak. Ez nyilvánvaló eredmény. Az iskolának, amelyet Andrzej Wajdával indítunk el, komoly partnere a Varsói Játék- és Dokumentumfilmgyár, Lengyelország legnagyobb filmgyára, amely biztosítja az eszközöket, kamerákat, stúdiókat. Az év során konzultációs lehetõséget nyújtunk a forgatókönyvíráshoz is. A szerzõdés a Filmgyárral úgy szól: amennyiben valakit valóban tehetségesnek találunk, és az év végén úgy gondoljuk, hogy jó a forgatókönyv, a hallgató megfelelõen felkészült, akkor a Filmgyár elkészítheti a filmet. Természetesen alacsony költségvetésû filmekre kell gondolni, de ez lenne az egyetlen olyan filmes iskola, amely a kurzust elvégzõk számára lehetõséget ad a film elkészítésére is. Ez a Filmgyár ugyanis évi öt-hat játékfilmet, valamint nagyon sok tévé és dokumentumfilmet készít.
Szeretném, ha kialakulna a kelet-európai filmesek csoportja. Korábban nagyon erõs volt a magyar–lengyel filmes együttmûködés, most a magyarok is külön próbálnak kapcsolatot építeni a Nyugattal és mi is külön kísérletezünk. Kevesebbet tudunk egymásról – és ez mindkét országnak rossz. Ez a kurzus lehetõséget teremt a késõbbi közös munkára. Szeretném, ha olyan érdekes, lelkes fiatal filmesek találnának itt egymásra, aki még hisznek abban, hogy a mozi több, mint egy gyors, ügyes sztori elmesélése. Lengyelországból Andrzej Wajda, Agnieszka Holland, Krzysztof Zanussi és jómagam fogunk tanítani. Koppenhágából meghívtuk Thomas Vinterberget, Magyarországról Enyedi Ildikót és Szász Jánost. Szeretnénk, létrehozni egy videó-tárat, amelyben együtt lennének a legjobb kelet-európai filmek. Hiszen mi is alig tudjuk, mi történik például az orosz filmmûvészetben, a nyugatiak pedig még inkább el vannak vágva tõle. Közeli együttmûködést ígért a dán filmfõiskola – ahol sokat tanítottam –, tõlük talán anyagi segítséget is kapunk. A tehetséges hallgatóknak szeretnénk ösztöndíjat biztosítani. Jövõ év februárjától tervezzük a képzés elindítását.
– Mivel magyarázza azt az egyedülálló jelenséget, miszerint az utóbbi években olyan lengyel filmek készültek, amelyek egyesíteni tudták a mûvészfilm és a közönségfilm sajátosságait? Jerzy Hoffman Tûzzel vassal és Andrzej Wajda Pan Tadeusz címû filmjére gondolok.
– Úgy vélem, ez helykeresésünk újabb állomása. Az elsõ állomás az volt, amikor 1989 után a legprimitívebb módon megpróbáltuk utánozni a – nem is a legjobb – nyugati és amerikai filmeket. Ez bizonyos komplexusokból fakadt: meg akartuk mutatni, hogy mi is képesek vagyunk ilyesmire. De ez primitív és naiv dolog, ebben a mûfajban ugyanis mindig jobbak lesznek az amerikaiak. A trend meg fog maradni, de nem lesz semmi ereje, már mostanra is nagyon sokat veszített belõle. A következõ kísérlet, amikor már a világ is észrevette, hogy valami történik nálunk – az mindenekelõtt a Pan Tadeusz, de ide kell sorolni a Tûzzel-vassal címû filmet is. Mindkettõ komoly üzleti sikert is jelentett. Wajdának, Hoffmannak a tapasztalatukkal, tekintélyükkel joguk van ahhoz, hogy egy ilyen filmet megcsináljanak. De nem épülhet erre a lengyel filmgyártás. Úgy vélem, ezzel a jelenséggel óvatosnak kell bánni. Lehet, hogy még elkészül két-három ilyen típusú film, félõ azonban, hogy valamelyik meg fog bukni. Természetesen, idõrõl idõre helye van egy-egy ilyen típusú nagyfilmnek, de nem áraszthatjuk el velük a filmgyártásunkat. Én inkább abban hiszek, hogy a fiatal rendezõk alacsony költségvetésû filmjeinek lesz jövõjük. Úgy vélem, ez lesz a következõ fejezet. A napokban két, szinte amatõr film jutott be a filmforgalmazásba. El kell indulnia egy erjedési folyamatnak, és ez inkább a fiatal filmesek munkáitól várható. Az nyilvánvalóan látszik Lengyelországban, hogy a „posztamerikai” film korszaka lezárul. Újra elõtérbe kerül a hagyomány, a kultúra, az élet-közeliség, a valóság leírása. Az idõsebb nemzedékbõl sokan megkeseredtek, nem találják fel magukat ebben a valóságban. A filmezés fiatal embereknek való, és itt nem az életkorra, hanem a képzelet, az érzelmi világ fiatalságára gondolok. Ezért is szeretnénk elindítani a már említett filmes képzést.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu