A Torzók olyan történet, amelyet egyedül Sopsits Árpád mesélhet el nekünk: személyes és egyszerû.

Elhagyott, magukra maradt gyerekek egy világtól elzárt nevelõotthonban az ötvenes évek végén: kész parabola, de jobb esetben is mikrokozmosz, a kinti társadalom modellje. Egy elhagyott, magára maradt országé, amelyet térdre kényszerítettek, bezártak, megbüntettek, visszalöktek a történelem süllyesztõjébe. Mély kussban legyen, ezt várja tõle az elnyomó hatalom, de a státus quóért aggódó nagyvilág is.
Az árvaházak lakói olyan gyerekek, akik rosszkor és rossz helyre születtek. A kilenc éves Soproni Áronnak és társainak annyival nehezebb a dolguk, hogy ez késõn derült ki róluk; nem csecsemõ- vagy kisgyerek korukban szakadtak ki a családból, így jobban megszenvedik az intézet rideg légkörét, militáns fegyelmét. A Torzók kisiskolásai a forradalmat követõ megtorlás áldozatai, a nagyok fát vágtak, és õk lettek a forgács. A szüleik meghaltak, börtönbe kerültek, disszidáltak vagy csak elvesztették a munkájukat, az otthonukat, elválasztotta õket a szegénység és reménytelenség.
Áronról nem tud vagy nem akar többé gondoskodni az apja, állami kézre adja. Az anyja beteg, kórházban van, lehet, hogy megvakul. „Nem nyughat az, / ki oly kifosztott, mint te vagy… / hó lesz hamar – / jaj, akinek nincs otthona!” – mondja a film Nietzschétõl vett mottója. És Áron nyughatatlan, szökdösõs gyerek, legszebb emléke, a komor, sötét tónusú képek között színesben visszatérõ álma egy családi sárkányröptetés az apjával és a nõvérével (csak késõbb derül ki, hogy az az apró gyereklányforma nem a testvére, hanem az anyja), a sárkány jó szelet fog, egyre magasabbra röpül, a gyerek fut, rohan vele, míg föl nem emelkedik maga is, elõbb a sárkány szárnyán, aztán a magáén.
Az intézetben a fiúk szabályos kihallgatásnak vetik alá, megpokrócozzák, és csak a felavatás után kezdõdhet el a befogadás és beilleszkedés lassú folyamata, amelynek végén hét fiúból összeáll egy baráti közösség, a banda. Közben folyik a tanítás és a szocialista nevelõmunka, nem túl változatos eszközökkel: súlyos testi fenyítésig elmenõ büntetések, ritka és mindig pedagógia célzatú jutalmazás, a fenyegetéstõl alig megkülönböztethetõ ígéret, zsarolás, megfélemlítés, manipuláció. A rendszeresen és kötelezõen íratott leveleket információszerzésre használják, cenzúrázzák, de a biztonság kedvéért még besúgókat is alkalmaznak.
Nem sokkal a téli szünet elõtt Áron hólabdázás közben betör egy ablakot. A kiszabott büntetés edzi a testet, acélozza az akaraterõt és emeli a közösségi érzületet: el kell húznia egy szénnel teli ládát, anélkül, hogy egy széndarab is kiesne; ha sikerül, a gyerekek haza mehetnek karácsonyra. A feladat teljesíthetetlen, Áron mozdítani is alig bírja a púposra megrakott ládát, milliméterenként húzza-vonja a hóban, a tanár háta mögött összekapkodja a kipotyogott brikettet, s mire végez, véres húscafat a tenyere. Jutalmul mindenki elutazhat a vakációra, aki amúgy is elment volna, és maradnak azok, akiknek eleve nem volt hová, kihez menniük: Áron és a banda. Karácsonykor a tégla beárulja az egyik fiút, aki minden tilalom és fenyítés ellenére, az elsõ keresztények buzgóságával és fanatizmusával imádkozik. A védelmére kelõ társaknak saját kezûleg kell megvesszõzniük. Ezek az események adják a végsõ lökést a szökés kiterveléséhez. Télvíz idején, hóban-fagyban, ismeretlen terepen vágnak neki a hazaútnak, még ha nem tudják is, hogy hol van, megvan-e még az a haza. Két napig mennek, sikerül kijátszaniuk az üldözõket, de a második este át kell kelniük a befagyott Tiszán. Jön a rianás, egyikük alatt beszakad a jég, a segítségére sietõ fiú is beleesik a lékbe, és Áron csak az egyiküket tudja kimenteni. Hátborzongatóan realista és mesterien felépített, érzelmekkel – elbizonytalanodás, szorongás, félelem, bátorság, gyávaság, hõsiesség, kétségbeesés – telített jelenet. A tragikus baleset véget vet a vállalkozásnak, Áront mint fõkolompost egy másik, még rosszabb intézetbe viszi a fapados vonat, de elõtte még bezárják azzal az útravalóval, hogy mostantól egész életében gyilkosként tekinthet önmagára.
Magyarország 1960 – olvassuk a Torzók fõcíme után. Sopsits Árpád filmje az ötvenes évek Magyarországán játszódik. A hatvanas évek majd csak 1963-ban kezdõdnek, miután április 4-re amnesztiát hirdetnek, és lassan beindul az, amit Kádár-korszaknak nevezünk. 1960-ban még dugig vannak a börtönök '56-os elítéltekkel és a még korábbi politikai foglyokkal, az ENSZ-ben napirenden tartják a magyar kérdést és az amerikai dokkmunkások megtagadják a Kádár vezetésével a közgyûlésre érkezõ küldöttségünk poggyászának kirakodását. 1960-ban is adnak ugyan részleges amnesztiát, egyéni kegyelemmel kiszabadul pár kivételezett (Déry Tibor, Donáth Ferenc mellett Farkas Mihály és az õ Vladimir fia, papíron a fû alatt már egy éve kiengedett volt ÁVH-fõnök, Péter Gábor), az '53 elõtt elítélt és minimum 10 évet lehúzott politikaiak és a „kisidõs”, vagyis 6 évnél kevesebbre ítélt ötvenhatosok. A szûkkörû kirakat-amnesztia miatt börtönlázadás tör ki Vácott, a hatalom pedig új összeesküvési perre készül, a belügy lankadatlanul kajtatja a belsõ ellenséget és zavartalanul üzemelteti a megtorló gépezetet: ha halálbüntetést már nem is, de 13 éveket még simán lehet kapni. (Forrás: Beszélõ évek, 1960)
Az intézet igazgatója (Fodor Tamás) a szocialista embertípus megtestesítõje: igazi patkány, akit az ötvenes években kondicionáltak, de a nyolcvanas évekig õrizte és adta tovább sajátságait. Pedig már 1960-ban sem tudta, hogy valójában mitõl retteg, mi félni- és veszítenivalója lehet egy istenhátamögötti, jelentéktelen kis intézetben. Szintén tipikus figura a tantestület másik két tagja, Csapó, a rossz tanár és Nyitrai, a jó tanár. Csapó – nem lehetetlen, hogy a régi rendszerben paptanár volt – elvbõl kegyetlen, meg van gyõzõdve arról, hogy kollégája puha módszereivel nem lehet felkészíteni a gyerekeket a kinti zord világra. Nem tudom, hogyan férhetnek meg egy emberben a szadista és a pedofil hajlamok, nagy szerencse, hogy Mácsai Pál nem akadt fenn ezen az ellentmondáson. A Gálffi László játszotta Nyitrai maga is büntetését tölti az intézetben. Csillagász volt, börtönbe került, elszakadt a családjától és szabadulása után itt kapott még egy esélyt a népi hatalomtól. Õ vezeti be Áront a csillagábrák rejtelmeibe, az õ távcsövén át és csillagtérképével fedezi fel az Andromédát, a Göncöl-szekeret, az Esthajnalt. Nyitrai nem tudja elfogadni a sorsát, a tragikus kimenetelû szökés után öngyilkos lesz. Az anyai szeretet hiánya és az ébredezõ kiskamasz vágyak mind Marikára (Létay Dóra), az egyetlen nõi alkalmazottra zúdulnak, aki kétségbeesetten próbálja állni az ostromot. Még szép és fiatal, de fáradt vonásai, ûzött tekintete, a gyerekek iránt érzett szánalma, az igazgatóval folytatott titkos és örömtelen viszonya korai hervadást jósolnak.
A profi színészek jó megválasztásánál is nagyobb érdeme Sopsitsnak a gyerekszereplõk megtalálása. Úgy hírlik, évekig tartott a válogatás, 100 ezernél is több fiút néztek meg (lehetséges ez?), ebbõl került ki az otthon ötven lakója és közülük a hét tagú banda, a fõszereplõk. A pénzszûke miatt kötött szokásos kompromisszumok tehették ilyen kicsivé az intézetet háromfõs nevelõtestülettel, két fõnyi személyzettel. De a gyerekek dolgában nem alkudott meg Sopsits. Tudta, hogy végül is nekik kell hitelessé tenniük, elvinniük a filmet. És elviszik.
Sopsits Árpád maga írta a forgatókönyvet, saját életébõl. Ez a negyedik nagyjátékfilmje. Már az 1990-es Céllövölde elárulta erõs tehetségét, és noha a Videoblues és a Derengõ halványabb képet mutatott, vagy egyenesen csalódást keltett, mégsem lepõdtem meg a Torzók érettségén és formai biztonságán. Azon viszont elgondolkoztam, hogy miért várt tíz évig azzal a témával (az önéletrajzival), amivel inkább a pályát szokás indítani.
A film visszatérõ tárgyi motívumai (térkép, meteoritkõ) között különleges szerephez jut egy forgóhinta. Jelzi az idõ múlását, összefogja az epizódokból építkezõ történetet, átvezet a valóságból a képzeletbe. Korfestõ funkciója is van, hiszen a hinta vagy a libikóka töretlen népszerûségnek örvend, de a forgók eltûntek a játszóterekrõl. Az intézet udvarán álló rozsdás alkotmányt ezer éve nem festették, nem olajozták, kopott és fülsértõen nyikorog. Áron már az elsõ napon megismerkedik vele: a gyerekek ezt használják kínzóeszköznek, beleültetik és a rosszullétig pörgetik az új fiút. Késõbb ezzel tájolja be magát, amikor tiszta éjszakákon a csillagos égen barangol Nyitrai térképével. De ez a banda kerekasztala is, itt tárgyalják ki a szökés haditervét, és ezt látja Áron a zárkájából, amikor naphosszat bámul ki a rácsos ablakon, ennek a csikorgását hallja álmában és a halott fiút, Attilát látja forogni benne zaklatott rémképeiben.
Sopsits Árpád mintha csak ezzel a forgóval hajtotta volna végre pályáján a kopernikuszi fordulatot. Felfedezte, hogy ez a korhoz, valósághoz kötõdõ tárgy sokkal több terhet bír el, mint a legmívesebb elméleti konstrukció, több jelentést tud magába sûríteni, mint a bonyolult jelképek. A film természete szerint menthetetlenül konkrét, amit tarthatunk áldásnak vagy átoknak, de nem tudunk megkerülni. Csak ezzel számot vetve lehet elrugaszkodni a tárgy puszta képétõl a metafora felé. És milyen ritkán sikerül a nagy ugrás…
Sopsits Árpád komor világú szerzõi filmeket csinál, vonzódik a szélsõséges szituációkhoz, a tragikus végkifejlethez. A Videoblues és a Derengõ kimódoltsága, a helyenként erõltetettnek tûnõ aktualizálás és trendkövetés után most radikális lépésre szánta el magát: az egyszerûségre. Döntései elsõ látásra stíluselemeket érintenek, valójában a lényegbe vágnak. A legmeghatározóbb választás, hogy a Torzók korhû film. Nem pusztán az ábrázolt világ hiteles benne, hanem szándékoltan a korszak mozgóképeit kívánja megidézni. De nem a retró módján, artisztikusan, stílusutánzatként, hanem látás- és szemléletmódjában. Így fér össze Szatmári Péter érzékeny, konzervatív fényképezése és az After Crying mértéktartó és kifejezõ, eredeti zenéje. Így kerülte el a rendezõ mostani nézeteink szerint természetesen adódó, a gyerek (vagy gyerekek) nézõpontjából történõ ábrázolást, és vállalta a túlhaladottnak tartott objektív szemlélõ, mindentudó elbeszélõ szerepét. Így mondhatott le a mai alapjáraton leginkább elfogadható mûfajról, a tragikomédiáról, mellõzhette a komikus, humoros ellenpontokat. Vitán fölül áll a szürke, sivár világ barna és sötétkék uralkodó színének, a nagy sötét és fehér foltok kontrasztjának szembeállítása az álombeli repülés boldogságának meleg színeivel.
Kérdezhetnénk éppen, mi újat tud Sopsits, mit ad hozzá a zárt közösségekrõl, 6-os számú kórtermekrõl és internátusokról idáig szerzett, bõséges tudásunkhoz. De a Torzók nem is a bentlakás természetrajza akar lenni, hanem Soproni Áron története. Amit egyedül Sopsits Árpád mondhatott el nekünk.
 

Torzók – magyar, 1999-2001. Rendezte és írta: Sopsits Árpád. Kép: Szatmári Péter. Zene: After Crying. Vágó: Barsi Béla. Díszlet: Knell Zsolt. Jelmez: Breckl János. Hang: Sípos István. Producer: Kántor László, Kardos Ferenc. Szereplõk: Mészáros Tamás (Soproni Áron), Csizmadia Szabolcs (Heltai Attila), Zsilák Attila (Máté), Mácsai Pál (Csapó), Gálffi László (Nyitrai), Fodor Tamás (igazgató), Létay Dóra (Marika). Gyártó: Budapest Filmstúdió/Duna TV. Támogató: ORTT, NKÖN, MMK, tv2, Magyar Történelmi Film Alapítvány, NKA. Forgalmazó: Budapest Film. 98 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu