A valóság túltesz minden reality show-n, feltéve, ha a filmesnek érdek nélkül tetszik.

Az elsõ videózás elõtt összezsugorodott a gyomrom, nagyon kellemetlenül éreztem magam. Idõs, bölcs, fotós barátom nyugtatgatott:
– Ne félj, nem olyan nagy ügy, azt tudod mitõl kép a kép, csak arra kell vigyázni, hogy ne lóbáld a kamerát felvételen felejtve, és mindig ott légy, ha történik valami. Nem lehet mindenki egybõl filmrendezõ, valahol el kell kezdeni, ha szereted a filmezést. Ez olyan, amikor a törpék, a gnómok, a liliputi emberek jól akarják érezni magukat, és táncolnak. Jogukban áll nem? Egyikünk sem lesz már világhírû filmrendezõ, de mégis filmezhetsz, és fizetnek is érte, még ha egyesek megmosolyognak is. Ne szégyelld magad miatta, ez is egy szakma, a filmjeid évtizedekig a szekrény mélyén pihennek majd, és nagy alkalmakkor mindig elõveszik. Hallottam olyan válóperrõl, hogy az eredeti esküvõi kazetta a vagyonvita részét képezte. Arra viszont vigyázni kell, hogy szívvel csináld, és ne nézd le, akiket filmezel, bármilyen vidéki rokon, frissen bontott, vasalatlan kínai piaci fehér inggel, amin a gyári hajtogatás nyomai látszanak, kinõtt érettségi zakóval mûbõr mokaszin cipõvel. Nagy élmény nekik, hogy Pestre jöhetnek mulatni. Figyeld meg, nagyon meglátszik a filmen, ha nem élvezed a munkát. Ha jól csinálod, idõvel kézrõl kézre adnak, ismerni és szeretni fogják a stílusodat, nem beszélve, hogy tesztelheted a vendéglõket, mint a Wittman fiúk, a kiszolgálás: szerény, a konyha: tömény, jókat sörözhetsz és idõvel jobban kezeled a kamerát, mint egy híradós.
*
A szombat reggel volt mindig a legnehezebb. Az egész heti koránkelés, monoton munka, a pénztelenség, az albérlet ilyenkor fokozottan nyomasztott, általában ki kellett buszozni a kameráért, amit kölcsön kértem, ha az akkukat elfelejtették feltölteni, akkor külön öröm volt a töltõvel bohóckodni mondjuk egy katolikus templom oltára mellett vagy a versmondó, gitáros, különösen sértõdékeny mûvészek mögött, mert legtöbbször csak ott található konnektor. Százszor elhatároztam, hogy nem házasodom meg, vagy ha igen, akkor kitiltok minden videókamerát, hogy semmi sem emlékeztessen ezekre a reggelekre. Mire az anyakönyvi hivatal elé értem, mindig elmúlt a rossz hangulatom. Egy több részbõl álló, tekintélyes Panasonic kamerával dolgoztam, amelynek a recorder egységet vállon kellett hordani, a legfontosabb pillanatoknál kiválóan bele lehetett gabalyodni az összekötõ kábelbe. Minél nagyobb a kamera, a videóst annál komolyabban veszik, és a VHS kazettát, ha nem kérnek szerkesztést, rögtön oda lehet adni a mulatság végén, elkerülve az esetleges mondvacsinált kifogáson alapuló késõbbi nemfizetést. A feldíszített autókról, üres házasságkötõ teremrõl, az asztali csokorról és a piros posztóra helyezett gyûrûkrõl készített rövid állóképekkel kezdtem, majd a begördülõ feldíszített menyasszonyi autó, ajtónyitás, kiszállás következett. A szertartás alatt leginkább az igenre és a csókra kellett figyelni, hogy közelivel meglegyenek. Tapasztaltabb fotós kollégákkal könnyebb volt együtt dolgozni, nem léptünk be egymás képeibe. Néhány háklisabb anyakönyvvezetõ demarkációs vonalat húzott maga köré, és erélyesen ránk szólt, ha átléptük: volt aki az anyakönyvi beírást nem engedte felvenni, csak távolról. A papok érdekes módon liberálisabbak, egyik sem szólt a filmezés miatt, megesett, hogy szertartás alatt az egyik plébános arrébb húzódott a jobb felvétel érdekében. A gratulációkat az ifjú pár mögül kell venni; általában a rokonság feléig bírja egy hirtelenjében feltöltött akku.
*
A lakodalomban az evést soha nem illik felvenni, senki sem szereti visszanézni esetleges malackodását. Viszont minden fogásról kell egy képet készíteni, mielõtt leteszik az ifjú pár elé. Az ember megtanul óvatosan inni. Óránként egy pohár sör, közben sok ásványvíz, így munkaképesen ki lehet húzni akár az egész éjszakát. Tánc közben általában együtt mozogtam a tömeggel – a totálok nem mutatnak jól –, amit késõbb a lefilmezettek nagyon díjaznak. A magyar lakodalmak specifikuma a vonatozás, általában a Zsuzsi vonat, Megy a gõzõs Kanizsára, Demjén Rózsi Szerelemvonat-egyvelegére csetlenek-botlanak a vendégek a székek között, mindig beleintegetve a kamerába. Megesik, hogy a vonat kettészakad, önálló életre kel a két része, mint egy kettévágott gilisztának, majd menthetetlenül összegabalyodik. A menyasszonytáncra mindig felhívják a videós figyelmét: volt aki azt kérte, próbáljam felvenni, ki mennyit fizetett.
A megbízók legtöbbször nem igényeltek trükköket, effektusokat, megelégedtek a kameravágással, ritkán kértek külön szerkesztést. Talán néhány videós sablonos és unalmas átúsztató trükkjeit nem akarták a sajátjukon is látni, vagy rögtön kellett a kazetta, mert másnap, józanodás közben nagyon jó program azt nézni. A kazetta elejére illett egy elõképet szerkeszteni a meghívóval, halkuló zenei háttérrel. A felvett anyaggal kapcsolatban esetlegesen reklamálókkal legtöbbször azt volt nehéz megértetni, hogy egy kamerával egyszerre több kameraállásból lehetetlen felvenni ugyanazt a pillanatot. Többször is elõfordult, hogy e „hiányosság” miatt megtagadták a fizetést.
*
Az újpalotai Pisztráng vendéglõ, ahová az egyik legemlékezetesebb munkám fûzõdik, a lakótelepi tízemeletesek tövében egy, az elmúlt rendszerbõl itt maradt földszintes vasbeton épület. Sikerült az ifjú pár elõtt odaérnem az egyik vidéki rokon Wartburgjába bezsúfolódva két testes asszonyság között, gyorsan megcsináltam a belsõ felvételeket az üres, feldíszített helyiségrõl, majd felvettem az ifjú pár érkezését. Odabent egy háromtagú cigánybanda hangolt, a lakótelepi cigánygyerekek nagy örömére. Egy tízéves forma kislány táncolt az egész falat betöltõ üvegablak elõtt a kiszûrõdõ zenére. Amikor késõbb kijött az egyik zenész cigarettázni, a kislány odaszólt neki: Aztán jó zenét játsszatok ám! Enyhén spicces, Dany De Vitóra hasonlító võfély köszöntötte a vendégeket. Késõbb, mint egyfajta hoppmester, próbálta irányítani a lakodalom menetét, falusi lagzikat idézõen zaftos versikéket szavalt a vacsoránál minden fogás elõtt, de csak akkor, ha biztos volt benne, hogy megy a kamera. Ekkor már a 30. videózáson is túl voltam, de võféllyel akkor találkoztam elõször, és azután sem. Néha bakizott, elfelejtette a vers végét, ilyenkor valamelyik zenész segítette ki a háttérbõl belekiabálva a mikrofonba. A pincér, a zenész és a videós ilyenkor egy kasztot alkot. Vacsoránál külön terítettek a kerthelyiségben, a zenészekkel egy asztalnál ültem. Mint késõbb kiderült, valamelyik Gödöllõ melletti kis faluból jöttek. A banda két cigány testvérbõl és egy általános iskolai énektanárból állt, õ volt a zenekar vezetõje. Az énektanár kezelte a szintetizátort, a testvérek felváltva doboltak és énekeltek, számok szövegét egy vastag, kézzel írott füzetbõl olvasták.
– Nem lehet ennyi muzsikát megtanulni – mondta az egyik –, nem vagyok én Latinovits, hogy fejbõl szavaljak.
Késõbb, amikor a hangulat a tetõfokára hágott, egy-egy lakótelepi cigánygyerek beszivárgott a nyitott ajtón keresztül, nem kunyerálni, kellemetlenkedni, hanem táncolni a cigányzenére. Kezdetben a pincérek riadtan terelték ki õket, késõbb a võlegény legyintett, és három idegen cigánygyerek, köztük a kislánnyal, aki már az elején is próbálkozott, végigtáncolta az egész lakodalmat.
A lagzi végére tiszteletbeli bandataggá váltam.
– Szép ez az élet – veregette a vállam a zenekar vezetõje –, hétköznap tanítok, van jó szolgálati lakásom, szombatonként járjuk a lagzikat, és keressük a jó pénzt. Most vettem ezt a szép fehér Suzukit, mutatta az autóját, csak hát irigyek az emberek. És te tanítasz még?
– Jogász vagyok – feleltem zavartan –, egy bankban dolgozom.
– Nézzétek, ez egy doktorúr! – kiáltott a többieknek. -- Még ilyet, soha sem láttunk doktorurat videózni esküvõn! Volt már tanár, mérnök, de doktorurat még soha!
Ezek után én lettem a Doktorúr, a videós, találkozásunk mindkét oldalról gyümölcsözõ lett a késõbbiekben. Éveken keresztül hívogattak, ha a megbízó nem talált videóst, nyári szombatokon szakadt Skodámmal jártam ki megjegyezhetetlen nevû falvakba esküvõkre. Késõbb az idõsebbik testvér barátságból meghívott a lakodalmába videózni. Két, valódi cigány banda játszott felváltva, érkezésemkor mint elõkelõ vendéget az egész családnak bemutattak. A lakodalom vége felé odasomfordáltam a pihenõ zenészekhez.
– Aztán nehogy elmenjetek egyszer Jugoszláviába zenélni, még ha sok pénzt ígérnek is! Ott a zenészeket fára kötözik, úgy kell játszaniuk!
Hitetlenkedve hallgattak, de egy szmokingos, csokornyakkendõd ötévesforma kisfiú megerõsített:
– Igaz, én is láttam ám a HBO-n. És ott géppisztolyuk is van ám a cigányoknak, és olyan autóval járnak, aminek ház a hátulja!
*
Miután állást váltottam, egész másfajta megbízásokkal látott el a videós ismeretség. A Markó utcában, ügyvédi beszélõn próbáltam tanácsot adni az egyik megtévedt családtagnak.
-- Képzeld Doktorúr, lefenyítettek. Konyhán dolgozom a szakácsok mellett.
Mutatja a papírt: „Fenyítésben részesítem, mert kanállal merte a fasírtot ebédosztásnál.” Ezért nem kapok kedvezményt, nem tudok elõbb szabadulni.
– Tévétek van a cellában?
– Igen, hozott be egy gádzsó.
– Junoszty?
– Nem, azt nem lehet, valaki egyszer rádiótelefont készített belõle. Képzeld, Doktorúr, a magyar börtönökben azért nem lehet Junoszty tévét bevinni, mert állítólag telefonálni lehet vele.
*
Egy csütörtök este hívott egy fotós kolléga, akivel néha együtt dolgoztam. Kéne egy videós, szombatra, invitált, ez tetszeni fog neked, vietnámi esküvõ lesz. A szertartást egy Üllõi úti panel 10. emeletén tartották egy bontott csirkébõl készült alkalmi szentély alatt, ami egy koloniál szekrénysor tetején lett kialakítva. Nehezen lehetett követni a szertartást, de ha megkértem õket, megismételtek egyes lépéseket. Kinti felvételeket is kértek, a Margitszigeten videóztuk és fotóztuk a násznépet. A menyasszony ruhájába egy tacskót sétáltató idõs hölgy lótuszvirágot tûzött.
– Azt hittem, a kutyát ajánlja fel nekünk vacsorára – súgta oda magyarul, fanyar humorral az egyik vietnámi rokon a mellette lévõnek. A vacsorát egy elegáns kínai étterembe szervezték. A fotóssal fél szemünkkel viccesen mindig a bejáratot kémleltük, Bruce Lee videók alapján az a kép rögzült a keletiekrõl, hogy a konkurencia általában a nagy családi eseményeket választja ki a leszámolásra. Egy külön teremben házimozi-rendszeren távol keleti kung-fu és Jackie Chan filmek mentek. A zenekar angolszász slágereket játszott vietnámi nyelven, fõleg filmslágereket, Rómeó és Júlia, West Side Story, különös hangzással összevegyítve, a kavalkád a vége felé Szárnyas fejvadász hangulatot árasztott. Megfigyeltem, hogy a gyerekekkel kizárólag magyar nyelven beszéltek a szülõk. Egy kiskölyök, miután visszajátszottam neki a felvételt, amin táncolt, az ölembe mászott, és nem hagyott békén egész este.
– Te hova jársz óvodába? – kérdezte. – Én már régen nem járok óvodába.
– Akkor hol jártál óvodába?
– Egy másik városban, Kecskeméten jártam óvodába.
A kisgyerek hitetlenkedve kérdezett vissza:
– Te kecskeóvodába jártál? És mit keresel akkor itt.
*
Az egyik munkáról csak annyi elõzetes információt kaptam, hogy egy vasárnap délelõtt, kellett készenlétben várni a Március 15. téri ortodox templom elõtt. Mint kiderült, egy orosz esküvõn kellett videózni. Sûrû tömjénfüstben a pópa másfél órás szertartást tartott, amin vendégként csak a két tanú és a menyasszony édesanyja vett részt, meg néhány szerb anyóka, a közeli egykori szerb negyedbõl. Igor, a võlegény – negyvenes, jó kiállású férfi – kijevi, a menyasszony moszkvai származású volt. Ujjatlan menyasszonyi ruhában legcsekélyebb jelét sem mutatta a szertartás alatt annak, hogy fázna. A külsõ felvételeket a Parlament mellett készítettük el. Tíz éve nem használt orosz nyelvtudásommal jobban boldogultam, mint a võlegény a magyarral, viszonylag késõn esett le neki, hogy oroszul igazgatom a beállításokat, de rendkívül nagy sikert arattam. Orosz szokás szerint pezsgõt bontottak a téren, és megkínáltak egy arra õgyelgõ hajléktalant meg egy kutyát sétáltató idõs hölgyet. A kutya orosz cukorkát kapott, ilyeneket az orosz tiszti kantinban lehetett venni egykoron a kecskeméti uszodával szembeni laktanyában, mindig a házmesterné hozta megrendelésre, neki valami miatt szabad bejárást engedélyeztek. A cukor csomagolása és íze semmit sem változott.
– Nincs vendégünk – invitált Igor –, gyere fel hozzánk, te leszel az.
A Molnár utcai lakásban orosz hússaláta és sült csirke volt elõkészítve. Vacsora elõtt paprikás vodkát kellett inni, utána kaukázusi borok kerültek elõ valamelyik szekrény mélyérõl. Mint kiderült, Igor orvos, itt kapott munkát Magyarországon. Az egyik tanú, egy fiatal srác közgazdásznak tanult Moszkvában. Megígértettem vele, hogy vesz nekem 1 dolláros No megállj csak! videó cd-t, erre Igor elõbányászott valamelyik dobozból egy szuper 8-as vetítõt, és 15 tekercs No megállj csak!-filmet, amelynek minden epizódját végignéztük. Filmcsere közben Stirlitz-vicceket meséltünk egymásnak: a poénok szóról szóra ugyanazok az orosz változatban is.
A vetítés után körbeültek, s majd egy órán keresztül daloskönyvekbõl orosz és ukrán népdalokat énekeltek nekem. Távozáskor a tiszti kantinból ismert cukrokkal teletömték a fotóstáskámat és zsebeimet, még hónapokkal késõbb is találtam cukrot egy kazettatokban.
*
Ne csak a cigányokat filmezd! – vágott hátba az újvidéki barátom. – Mi is rajta szeretnénk lenni a szalagon! Az öccse lakodalmát vállaltam be barátságból és kalandvágyból, amit a strandon tartottak a lebombázott híd alatt. A cigány rezesbanda éppen a Mesecinát játszotta, és forgó gyomorral hárítottam el a felém nyújtott sligovicás-üveget. A bárpult melletti tévében Mulder ügynök nyomozott Krajcsek, a paranormális ukrán matróz után. Egy kísértethajón valami furcsa lény húzta le matrózokat a vizesblokkban a lefolyón keresztül, zúgó fejjel alig mertem zuhanyozni másnap reggel Zsetko bácsi hajóján, ahol elszállásoltak. A Mátrix-szemüveges kopasz pincért a film annyira lekötötte, hogy alig tudtam egy kis ásványvizet kicsikarni tõle. A film végén leült mellém egy üveg sörrel, és a kölcsön kapott digitális kamerát nézegette.
– Montenegróból jöttem – húzta ki magát büszkén –, arra különb cigányok vannak.
– Aha, akkor crnagorác vagy – feleltem mosolyogva, majd gonoszkodva a nehezen megszerzett ásványvíz miatt elerõlködtem egy Szarajevóban hallott crnagorác viccet. A montenegrói srác barátságosan hasba bokszolt, majd kezembe nyomta a sörét ajándékba. A vendégsereg kezdett kidõlni a sok sligovicától, leültem a lebombázott hídcsonk alá egy tál egybesütött apróhallal, néhány zentai fiatal telepedett mellém.
– Szép látvány nem – mutatott egy lány a hídra. – Senki nem érti, mért kellett lebombázni. Ott van szemben az alagút, elég lett volna azt beomlasztani. Délután négykor küldték meg, pont, amikor az emberek mentek haza munkából Péterváradra.
A híd alatt egy horgász harcsát fárasztott.
– Gyakran szoktál esküvõkön videózni? – kérdezte az egyik srác, akirõl késõbb kiderült, hogy az újvidéki egyetem filmes tanszakára járt.
– Már csak barátoknak, régen majd’ minden nyári szombaton.
-- Tudod ki a világ legismertebb esküvõi videósa?
Nem értettem a kérdést, válaszul a Bubamara-t játszó cigányokra bökött:
-- Régebben nem ezeket játszották, csak mostanában. Kusturica a legnagyobb esküvõi videós, gondold végig a filmjeit, a Cigányok idejében és az Undergroundban legalább három esküvõ van. Különben néha õ is lopott, nem csak Bregovics. Az úszó fátylat a Cigányok idejében a Világ automata büfébõl, a vonatos jelenetet a végén a Szigorúan ellenõrzött vonatokból. Tudod, hogy a választások idején minden cigány Kostunicára szavazott Jugoszláviában? A vajdák komolyan azt hitték, hogy õ az a filmrendezõ, aki olyan szép filmeket készített cigányokról.
 Mire a horgász kifogta a harcsát, a fél vendégsereg neki drukkolt.
– Az Underground egyik jelenetében van egy szép harcsarablás. Amikor a filmes stáb komppal átkel a Dunán, és Crni a fiával követi õket. Tuti harcsarablás, többször megnéztem a jelenetet – magyarázta a horgász.
Segítettünk vágóhoroggal kihúzni a partra a 20 kiló körüli halat. Valószínû hallotta, korábban mirõl beszélünk.
– Tele van ilyennel a roncs környéke, jól el tudnak bújni. Ennyi hal nagyapám szerint csak a Hideg napok után volt a környéken.
*
Az aleppói citadella mellett majdnem elütött egy Stirlitz korabeli Mercedes Benz. Az egyik kávézó bejárata elõtt egy mesebeli tökhintó álldogált, mellette hosszú sor.
– Koncert lesz este a citadellában – világosított fel az alkalmi idegenvezetõnk –, jegyért állnak sorban.
A koncertet erõs katonai biztosítás elõzte meg, fegyveresek sorfala között lehetett átjutni a függõhídon, a citadella udvarán kialakított színpadig. A zenekar felkonferálását követõen mindenki fegyelmezetten vigyázz!-ba állt, elhangzott egy Asszad-beszéd, majd a szír himnusz. Utána, mint bárhol a világon, berobbant a zenekar, és a lecsavarozott székek ellenére eszeveszett tombolás kezdõdött az elsõ sorokban, ami fokozatosan terjedt hátrafelé. Furcsa, de nagyon eredeti angolszász alapú rock zenét játszottak arab motívumokkal.
– Milyen zenekar ez – érdeklõdtem a mellettem csápoló fiatal fiútól a két szám közötti rövid szünetben.
– Kuna Saga, õk csinálják a Nescafé reklám zenéjét is.
Felírta a zenekar nevét egy fecnire.
– Ahmednak van egy kazettaboltja, gyertek el holnap délután.
– Nem megy, reggel megyünk Raqába az Eufráteszhez.
Ahmeddel történt rövid szóváltás után felém fordult:
– A koncert után, ha eljössz, kinyitjuk a boltot.
A második zenekart nem vártuk meg, állítólag borzalmas zenét játszottak, lehetett benne valami, mert mások is szedelõzködtek. Öt-hat fõs 16 év körüli fiúkból álló társaság kísért minket lefele.
– Taxival megyünk, messze lesz gyalog. Te milyen zenét szeretsz? – kérdezte Ahmed.
– Ennyi idõs koromba, mint ti, egyfolytában Pink Floydot hallgattam.
A srác valamit odaszólt a többieknek, erre a társaság az évszázados sikátorok között rákezdet az Another Brick in the Wallra.
– Van egy kis zenekarunk, többek között Pink Floyd-ot játszunk. A Fal-filmet láttad? Mi még nem tudtuk megszerezni, tiltott.
Taxival elértünk a bolthoz, ahol kaptam ajándékba két Kuna Saga kazettát. Miközben közkívánatra a Fal-filmet meséltem, az egyik Ahmed elkérte a videokamerámat.
– Szoktál filmezni otthon?
– Csak esküvõkön. Szinte csak ott videóztam.
Ahmed felkapta a fejét.
– Merre utaztok holnap?
– Raqa, majd tovább az iraki határ felé.
*
Raqa egy poros kisváros a sivatagban, az Eufrátesz közelsége nem sokat segít rajta. Egyetlen dolog, ami a néhány elvakult turistát odavonz, Sergopolis, a III. században egy római katonából lett keresztény vértanú emlékére emelt város romjai. Aleppótól pontosan két Jackie Chan videokazettányira van, ennyit sikerült végigszenvedni a buszút alatt.
– Te, ez egy bordélyház – menekült vissza a barátnõm a zuhanyzóból a város egyetlen hoteljében.
Hitetlenkedtem, de a helyi viszonyokhoz képest meglehetõsen ledéren öltözött nõk látványa meggyõzött. A hotel egyébként elég családias volt, érkezésünkkor a rendõrfõnök, két hölgy és a hoteligazgató éppen pókerezett.
Egy kis teherautót fogadtunk, a sofõr angolt tanított a helyi iskolában, nem volt nehéz szót érteni vele. Együtt mentünk le Sergopolisig napfelkeltekor, hogy még ne legyen nagyon meleg. Visszafelé megálltunk egy beduin piacon körülnézni, éppen szálltunk volna vissza a teherautóba, mikor megállt mellettünk egy bõrüléses, nyitott, 1958-as Cadillack. Vezetõje váltott néhány szót a teherautósofõrrel, aki utána hozzánk fordult.
– Kíváncsiak vagytok egy szír esküvõre? Az úr családja meghívna benneteket a falujába. Csak az a kérése, hogy fel kell venni videóra, és a kazettát ott kell hagyni.
Néhány perc múlva a Dejr ez-Zór-i országúton száguldottunk, a Cadillackkel. Elõvettem az Isztambulban vásárolt mûsoros kazettát az American Graffity zenéjével, és megkérdeztem a sofõrt, betehetem-e. Persze igent mondott, Wolfman Jack éppen a „Bagdad balra” tábla mellett konferálta fel Buddy Hollytól a That ’ll be the day-t.
*
A falut, ahová mentünk, El-Buszajrának hívták, az Eufrátesztõl nem messze. Érkezésünkkor a falu elöljárója fogadott, az õ egyik fia házasodott. Közölte, hogy az esküvõ legfontosabb szertartása másnap lesz, addig az õ vendégei vagyunk.
– Honnan tudtatok rólunk? – kérdeztem csodálkozva
– Az aleppói unokaöcsém telefonált, akinek kazettaboltja van. Raqából szóltak a hotelbõl, mikor odaértetek. Hogy tetszettek a lányok?
– A feleségemmel vagyok – mutattam a barátnõmre.
Megkérdeztem, milyen videólejátszójuk van, mert ha Digital 8-at nem tudnak lejátszani, valószínû át kell írni VHS-re. A helyi tévészerelõvel mentünk el egy közeli városba csatlakozókat és kábeleket venni, órákig farigcsáltam õket a svájci bicskámmal a házigazda kisebb fiai asszisztálása mellett.
– McGiver – mondta a kisebbik nevetve.
– Honnan ismered ezt a sorozatot?
– Mûhold, török tévé – mutatta a bátyja a parabolaantennát.
Mikor megtaláltam a pólusokat, átvittem a tévészerelõhöz megforrasztatni. Este levágtak egy birkát a tiszteletünkre, vacsora után a házigazda titokban megmutatta a videó-cd lejátszóját. Kb. hat pornófilmje volt, és a Mission Impossible 2. arab feliratozással.
– Isztambulban lehet vásárolni a Sirkeci bazárban. A pályaudvar mellett az utcán árulják ponyva alól.
*
Mint megtudtuk, a tulajdonképpeni lakodalom egy három napos eseménysorozat. Mi egy napot maradtunk. A lakodalom ünnepségeit végigkíséri a zene, a tánc és az éneklés: hivatásos zenekart hívtak, az éneklést és a táncot a meghívott vendégek adták. A házasságkötés során a férfiak és a nõk jórészt külön helyen ünnepelnek, nem keverednek – a férfiak nem mehetnek át a nõk számára fönntartott részre és viszont. Ez rám még szigorúbban vonatkozott. A menyasszonyt a nõk ékesítik föl a házasságkötés szertartása elõtt, a võlegényt pedig a saját barátai és férfirokonai. Elkísérik a borbélyhoz, ahol hajat vágat és megborotválkozik – ennek a videózását különösen élvezték –, aztán elment a fürdõbe, ahol gondosan megtisztálkodott, aztán öltönyt húzott.
A menyasszonyt lóra ültetve kísérték el grandiózus menetben a võlegény házához (ott került sor a lakodalmi mulatságra), miközben a kíséretet adó asszonyok énekeltek, tapsoltak, és újra meg újra valamiféle vijjogás-szerû örömkiáltást hallattak. A võlegény házában a menyasszonyt egy kis emelvényre ültették, majd a házasságkötést a helyi imám (fõpap) által készített, írott házassági szerzõdéssel pecsételték meg, s ezután kezdõdött az evés és a mulatozás. A vacsora után kiterítettek egy nagy kendõt a földre, és abba a vendégek egymás után beledobáltak annyi pénzt vagy ékszert, amennyit ajándékul szántak a frissen megházasodott párnak. Ezt követõen reggelig folyt a zenés-táncos ünneplés: a férfiak a ház udvarában vagy a ház elõtti téren, a nõk pedig a ház legnagyobb helyiségében táncoltak. A nõk – barátnõm elmondása szerint – kis körökbe állva tapsolással kísérik a kör közepére beállt, magában táncoló társukat, a férfiak, akiket szabad volt videózni, összefogódzva és sort alkotva, együtt járnak egy dabka nevû táncot.
Ennek persze csak a töredékét lehetett felvenni, a házigazda egyik fia szigorúan cenzúrázott: mutatta, mit kamerázhatok és mit nem. A végén, mikor átjátszottam a kazettát, megkérdezték mennyibe került a muszter kazetta, elkérték és a damaszkuszi ár kétszeresét dollárban kifizették.
*
Egy augusztusi éjszaka a barátom esküvõjérõl kerékpároztam haza a Római parton az ódon csónakházak elõtt. Próbálkozom, meddig bírom elengedett kormánnyal négy sör után, a kamera a hátamon egy hátzsákban – a gazdája biztos örülne, ha látná. Az északi összekötõ vasúti híd elõtt, nem messze a Gázmûvek elvarázsolt kastély óratornyától, a Hableány sörözõnél még játszott a féllábú orgonista, aki délután 4-kor mindig a Gyöngyhalász-szal kezd. A környékbeli csónakházakhoz tartozó kabinok kopottas, megfáradt lakói táncoltak emlékeiket dúdolgatva, a Duna parton lecsót fõzött két hajléktalan egy lábasban. Romániai batyus cigányok, akik elnyûhetetlen szamuráj késkészletet, szaltózó elemes kutyát és fehér sportzoknit kínálgattak a parti úton hatalmas táskáikból, sörösüveggel kezükben elbûvölve hallgatták a recsegõ Regent erõsítõt. A szomszéd elit Bowling pályáról kitámolygott a Mercedeséhez egy nagydarab jólöltözött cigányember vaskos aranyláncokkal, majd a Mercedes helyett a zenét választotta. Egy darabig nézte a zenészt, majd bement egy italért és lehuppant a román társaság melletti farönkre.
– Mit árultok testvérem? – kérdezte az egyiket, mire az megmutatta a zsák zoknit.
– Mennyiért adod?
– Százhúszért darabját.
– Száztízért megveszem az egész táskát.
Megkötötték az üzletet, még vett hat késkészletet is, és késõbb úgy táncolt, hogy a zoknikat a nadrágjába tûzte körbe, lifegtek, mint a loholó kutya nyelve, táncba hívta a bálás cigánylányokat, az egyik álmatag kisgyereknek mindenáron chipset akart venni.
– Milyet kérsz kiscsávó?
A gyerek nézett a nagy barna szemeivel.
– Pokemont.
– Van itt mindenféle, melyiket vegyem?
– Pokemont vegyél.
– Pokemon, pokemon. Milyen cigány vagy te!
Morogva újra elkezdett táncolni, barátai alig bírták elrángatni késõbb. Hagyjatok békén, fel vagyok fegyverezve – kiabálta, miközben egy filézõkést próbált elõbányászni a celluxszal leragasztott késes dobozból. A poros táncolókat nem zavarta a jelenet, zavartalanul keringtek tovább. Eszembe jutott a környék urának azóta már megvalósulni látszó sajtónyilatkozata, hogy eltakarítja ezt a kócerájt – mármint a csónakházakat és a kabinokat –, ez nem lesz a szegények Riviérája.
Mentem tovább lefelé a töltés mellett, a szentendrei út sarkán, az amfiteátrummal szemben lévõ bádoggombából, aminek a becsületes neve Aquincumi Sebüfé, ahol a helyi folklór szerint a Róka nevû ember megölte az anyját, aki késõbb, mire Róka leülte a büntetést, feltámadt. Éktelen hangos gépzene szûrõdött ki, és dõlt az ablakon keresztül a füst. Benéztem, a Juke-boxból Modern Talking szólt, és a pult elõtt láthatóan kapatos törpék táncoltak, körülbelül tíz-tizenöten, és fizették a köröket a velük mulató környékbeli hajléktalanoknak. Nem bírtam ellenállni, beléptem. Rögtön meghívtak engem is, és az egyik törpe mellém telepedett.
– Szia, Alekszej vagyok. Tudod, ma volt két sorstársunk esküvõje, ez a lakodalom.
Mire észbe kaptam, kirohant, betolta a biciklimet, felpattant rá, a váz mellett tekerte, mint a gyerekek falun, ha nem érik fel a 25 éves fekete férficsepelt, és körbe-körbe járkált egy keréken. Az egyik magas hajléktalan a menyasszonyt pörgette maga körül, mint egy gyereket, én elõkaptam a kamerát, és elkezdtem a pótkazettára filmezni. Alekszej leugrott a kerékpáromról, az keringett egy darabig, majd nagy csattanással nekidõlt a pultnak.
– Miért videózol bennünket – kérdezte indulatosan –, nevetségesek vagyunk?
– Nem, dehogy – próbálkoztam menteni magam –, esküvõi videós vagyok, most is esküvõrõl jövök. Ez lesz az ajándékom az ifjú pár részére.
Alekszej megenyhült, majd hirtelen felkiáltott:
– Úgy sem volt sem fotós, sem videós az esküvõn. Játsszuk újra a szertartást. Te rendezd, te biztos sok esküvõn voltál már! – utasított. – És te az anyakönyvvezetõ leszel, Gábor, te egyetemet végeztél! – mutatott a magas hajléktalanra.
– Én inkább võlegény lennék – méltatlankodott Gábor, de aztán szerzett a kocsmárostól egy piros, egy fehér és egy zöld szalagot, átdobta magán, s az esküvõt teljes egészében megismételték, az érkezéstõl a szertartáson keresztül a gratulációkig. Az anyakönyvi bejegyzés a vásárlók könyvébe került.
A szertartás után leültem pihegni, már pirkadt, alig bírtam a szemeimet nyitva tartani. Alekszej újra mellém ült, és elkérte a kazettát.
– Minden évben találkozunk. Mióta megszûntek a vándorcirkuszok, nehezen élünk, de azért jó törpének lenni. Láttam egyszer régen egy német filmet, te videós vagy, biztos ismered, valami dob volt a címe, egy törpérõl szólt, Oszkárnak hívták. Mi tényleg úgy látjuk a világot, mint Oszkár, csak nem vagyunk olyan erõsek. Sajnos a hangommal nem tudok üveget repeszteni, de kiválóan biciklizek. Gábor ideje hazamenned! – szólt rá a hajléktalanra. -- Kilesik, hol alszol, és újra kirabolnak! Gábor régész volt korábban, most az amfiteátrumban alszik, abban a helyiségben, ahol régebben az oroszlánokat tartották. Korábban a Mocsarasban lakott, de ott mindig kifigyelték és elvették a nyugdíját. Jó haver, tiszteletbeli törpe. Ha jó ember leszel, te is azzá válhatsz egyszer.
*
Másnap délután átmentem öreg fotós barátomhoz.
– Képzeld, láttam a törpéket táncolni. Tegnap éjszaka, esküvõrõl hazafele.
A barátom az összes esküvõi csókos fényképbõl eltett magának egy nagyítást az albumába. Azóta gyûjti õket, mióta elvittem a Cinema Paradisóra, nagyon tetszett neki a záró jelenet.
– Most járok a kilencvenötödiknél. Száznál abbahagyom, elmegyek éjszakai villamos remizeket és bezárt mozikat fotózni. Mi lenne, ha mi is összevágnánk a csókos jeleneteket?
Elgondolkodtam idõre.
– Azt túl snassz, van egy jobb ötletem.
Majd’ egy napig digitalizáltam a lakodalmas kazettákról a vonatozásokat, a végén egy CD-re írtam, és áthívtam a barátom. A lejátszó programot végtelenre állítottam. Fotós barátom könnyezve nézte, ahogy a különbözõ lakodalmak násznépei órákon keresztül összefolyva vonatoznak a Zsuzsi vonat, Megy a gõzõs Kanizsára, Szerelemvonat egyvelegre.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu