Elszabadult ösztönök és mûfajok a senki szigetén.

Az új, magyar közönségfilmben mintha a dunai hajós találkozna A Legyek Urával – az elõbbi mû kedves naivitása és az utóbbi kegyetlen radikalizmusa nélkül.
István, Janó, Káró és Roberto gyerekkori barátok. Minden nyáron együtt töltenek egy hétvégét a Duna egyik elhagyatott szigetén, az „õ” szigetükön. Az esedékes együttlétet azonban megzavarja az alacsony vízállás miatt a sziget szomszédságában megfeneklõ, délszláv illetõségû uszály, rajta Predraggal, a matrózzal, akit a fiúk azzal gyanúsítanak meg, hogy ellopta István vagyont érõ pecabotját. A kibontakozó konfliktust ezen kívül nem kis mértékben alakítja-bonyolítja hõseink magánéletének számos problémája: Janó alig leküzdött alkoholizmusa, Roberto fojtott agresszivitása, Káró frusztrált szexuális élete, minek révén a közeli kisvárosban élõ patikushölgy is belekeveredik az eseményekbe. A történet ettõl kezdve jól ismert dramaturgia szerint zajlik – a többé-kevésbé összezárt, egymásra utalt emberekbõl elõtör rosszabbik énjük, súlyosbítva az õket egységbe kovácsoló idegengyûlölettel –, és elkerülhetetlenül halad a nézõt némely részletet illetõen finom bizonytalanságban hagyó, de egyértelmûen tragikus végkifejletig.
Ez az írás itt véget is érhetne azzal, hogy a film alkotói bevallottan közönségfilmet készítettek, amúgy magyar módra: kevés pénzzel, de „húzós”, „aktuális” történettel, befutott, illetve reményeik szerint befutás elõtt álló színészekkel, rutinos csapattal, a költséges látványelemek hiányát némi ügyeskedéssel és tesztvetítések sorával próbálva ellensúlyozni. Márpedig ebben az esetben döntsenek a nézõk: az eladott jegyek száma lesz a mércéje a megoldások színvonalának, a bevétel mutatja majd a szakemberek munkájának sikerültségét. Magam is lemérhettem a reakciókat: lehet érzelmileg azonosulni a történettel, a vicceken nevettek a nézõk, a film nem formátlan és nem tartalmatlan, Cserhalmi György pedig, túl CIB-reklámon és az azt követõ terméketlen sajtóvitákon, még mindig nagyon jó színész: takarékos, nagyvonalú, talán nem létezõ tartalmakat is megmutatni képes játéka úgy idõutazás egy hajdan létezett, színvonalas filmszínészi stílus korába, hogy cseppet sem tûnik korszerûtlennek. A film témájának aktualitásához, jó szándékához nem férhet kétség; a jól bevált, demagóg fordulat szerint “döntsön a piac”.
Ha azonban most nem feledkezünk meg arról, hogy “a piac” lehet közgazdasági kategória, de a filmmûvészet esetében mégiscsak érzõ, ne adj’ isten gondolkodó emberek nagyobb csoportját jelenti, akkor megkerülhetetlenek a következõ kérdések: miért túlzott elvárás egy közönségfilmmel szemben, hogy a legalapvetõbb emberi érzések egyikét, a barátságot (jó, megengedem: a haverságot) vászonrepesztõ közhelyek és arcpirítóan sematikus helyzetek nélkül próbálja megmutatni? Hányszor bizonyosodjék még be, hogy a színészek „spontán, felszabadult” kurjongatása premier plánban legfeljebb közepesen sikerült sörreklámokat képes felidézni, nem pedig fiatalemberek baráti együttlétének élményét? A film ugyan kísérletet tesz arra, hogy az általa érintett problémák kialakulását folyamatként mutassa be, de ezt annyira sematikus eszközökkel teszi, hogy a szereplõk között létrejövõ kapcsolatrendszer is csupán motívumok laza halmazaként jelenik meg. A fiúk figurájából olyan elemi szinten hiányzik minden egyéni vonás, a más körülmények között akár karizmatikusnak is érezhetõ színészekbõl pedig a személyiség leghalványabb jele, hogy az amúgy becsülettel felvállalt, súlyos mondanivaló csupán az izgalmasnak szánt események mozgatórugójává egyszerûsödik, s nem tud személyes élménnyé válni. Ettõl kezdve a film sikere (és most nem a jegypénztáraknál mérhetõre gondolok) pusztán nézõpont kérdése: azt nevezzük-e becsvágyónak, aki felvállalja ezt a helyzetet, és beszáll a versenybe, amit a világ filmkészítõinek nagyjából kilencven százaléka ûz; vagy azt, aki másfajta vágyakkal a tapasztalás új formáit kutatja, és eredeti élményekben kívánja részesíteni nézõit. A maradék tíz százalék nélkül aligha lesz érdemes a jövõben is moziba menni, de lehet drukkolni a fõcsapáson haladóknak is – ha másért nem, azért biztosan, hogy legközelebb ennél azért magasabbra tegyék a lécet.
 

Vademberek – magyar, 2001. Rendezte: Szurdi Miklós. Írta: Csák Gyula elbeszélésébõl Békés Pál és Bán Róbert. Operatõr: Szalai András. Zene: Magyar Zsolt. Látvány: Mátyássy Féix Péter. Vágó: Sellõ Hajnal. Hang: Kovács György. Producer: Bokor Pál. Szereplõk: Cserhalmi György (Predrag), Schell Judit (Emese), Kamarás Iván (István), Lippai László (Janó), Szabó Gyõzõ (Roberto), Szakács Tibor (Káró). Gyártó: Atlantic Film / Magyar Televízió. Támogató: ORTT, NKÖM, MMKA. Forgalmazó: Budapest Film. 93 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu