Kusturica újabb balkánozása önéletrajzi rock and roll-film.

Balkán Tourist, persze mi más, csak ne használtuk volna annyiszor, annyi felé. Egy szarajevói, egy jugoszláv punk, etnopunk, akármilyen zenekar valóságos európai turnéjának valóságos képei. Volt egyszer egy zenekar, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján alakult Vucskó farkas (olimpiai díszállat) hazájában, Szarajevóban Zabranjeno Pusenje néven. Hogyan fordítsam ezt le, olyanoknak számítottak õk ott, mint itt a nagyon-nagyon kicsivel utánuk színre lépõ URH, Kontroll Csoport, sõt a mieink közt volt egy Balkán Tourist vagy Futurist is. Mi volt bennük a közös? Hát nem a hangzás, annyi szent, hanem a hozzáállás: zenélünk, és közben megmondjuk, mi van. Mármost arról, hogy mi van a nyolcvanas évek elején, még rockszínpadokról sem volt szokásban osztani észt.
Az, hogy mi van (volt) még csak hagyján, de hogy mi lesz (volt/van), azt azért õk sem gondolták volna. Mi lett? Úgy híják, balkáni borzalom (válság, háború), ami olyan közel volt hozzánk, hogy valódi jelentõségét, szörnyûségét felfogni sem voltunk képesek, oda lett pár ország, de a zenekar megmaradt. Bevették Kusturicát, biztos mer olyan muzikális, a nevük meg No Smoking lett, ami ugyanazt jelenti, csak angolul. Övék a világ, Róma, Párizs, Berlin (itt lesznek/voltak a Szigeten is), de az õ világuk már nincs sehol. Vagyis ki tudja, hogy van?
Nos, erre a kérdésére próbál meg Emir Kusturica az Umca, umca, macskazaj címû filmjében immár nem elõször válaszolni, most némileg más mûfaji keretek közt, mint eddig. Amit látunk, ha nagyon lecsupaszítva akarjuk kezelni a dolgot, egy nettó rockandroll turnéfilm, volt már ilyen ezer, utazik a banda valami buszon, az arcok jópofáskodásra hajlanak, mesélnek magukról, a zenéhez meg a könnyû élethez fûzõdõ bensõséges viszonyukról, köszönnek mindent anyjuknak, apjuknak, jófülû zenetanáraiknak. Éljenek a csajok. A muzsika és a parlandó alá egyéb képeket szokás ilyenkor vágni, megjelenik az otthon, a kedves városok, az elsõ kutyám, az utolsó szerelmem. Az ilyesfajta mozit, ha valami véletlenül, hát a zene szokta elvinni, de legtöbbször az sem, csak a rajongók sikoltoznak, röhögnek a zsöllyében. Látszólag minden ugyanaz, Kusturica tisztára ilyen rockandroll-movie-t készített, mégis minden egészen más.
Nem kell különösebb kockázatvállalás ahhoz, hogy kibökjük: a Macska-zaj figyelemre méltó, komoly mozimû. Ja, jópofáskodnak benne a zenészek, na és. Voltaképpen szükségtelen is a rendezõ korábbi erõfeszítéseire utalnunk, hiszen ez a jópofaság nyilvánvalóan stratégiai természetû. Ne szépítsük a látható fejekben: a hosszú élet titka. A laza a magasban. Hogy történjék bármi, csináljatok, amit csak akartok, még velem is, de ami itt van (a fejben), az égbe menekszik. Én akkor is az a nagypofájú jugoszláv barom vagyok, akinek ha meglátja a Colosseumot, az a legfontosabb, hogy ott verte Bruce Lee laposra Chuck Norrist, és akkor is azokban a belgrádi zenés kiskocsmákban érzem a legjobban magamat, amik már nincsenek is, mégis vannak. Böfögök, ordenáré vagyok, de dalból van a lelkem, arany a szívem, s ha rángatnak, odacsapok.
Oh, istenem, micsoda sötét frázisok ezek, a Balkan Tourist katasztrófaturizmust hirdetõ nyári katalógusa se mondta volna szebben. Hála Istennek nem errõl van szó. Vagyis végig errõl van szó, csak az eszköz elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy Kusturica elmondhassa, mi van, vagy ha szigorúak akarunk lenni, elárulhassa magát, ám ez mûélvezeti szempontból szavamra, édesmindegy (különben meggyõzõdésem, hogy tudja mit beszél).
Szóval, hogy az apám kereskedett ópiummal, umca, umca, umcaca, az enyémnek még ahhoz sem volt mersze, tehetsége, oszt ezér szegény voltam, mint az állat ladiladilom – ez már más, mint merõ önreflexió. Meg az összes többi minden is ebben a filmben, még a zene is, sõt az csak igazán. Az önreflexivitás, mint a Balkán szindróma veleje Emir Kusturica életében és mûvében. Magyarul az, hogy a Balkánról nem lehet sehogy máshogy sehol sem beszélni, csak balkánozva, ha tetszik, balkániul. Hogy a Balkán, az más. Legyen béketárgyalás, jólnevelt európai elemzés emigráns résztvevõkkel, mozi vagy rock koncert. Hogy a Balkán, az más, és jönnek a lózungok a nagy szívrõl és a hegyes késrõl, jön a cigányokkal és fúvósokkal följavított zenebona.
Kusturica a keretei közt lehetséges, legragyogóbb gyöngyszemekkel rukkol itt elõ. Mûvébõl a napnál is világosabban megtudható, hogy ez az önreflexív stratégiai jófejségre épülõ érzelmi lét talán a hosszú élét titka. Hogy azzal, hogy a Balkán az ász, istenviláguntig el lehet húzni, de az örökkévalósághoz több kell.
Belátni és kimondani: nem más, és innen elölrõl kezdeni az egészet.

Stáb

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu