Második játékfilm, második rangos fesztiváldíj. A Bolse Vita tizenhárom nemzetközi kitüntetetése után a Chico is elkezdte sikeres pályafutását: Karlovy Varyban jutalmazták.

– Sosem tanult filmrendezést, nem járt fõiskolára. A gyakorlatban tanulta el Szomjas Györgytõl és Grunwalsky Ferenctõl a szakmát. Nem érzi hátrányát a „tanulatlanságnak”?
– De igen. Kerülök olyan helyzetbe a forgatásokon, amikor hiányzik a technikai készség, amit a fõiskolán tanítanak.
– Mit nem tud, például?
– Például a nézésirányt. Bár egyszer egy tapasztalt filmrendezõnõ azt mondta, törõdjek bele, a nõk többnyire bal-jobb tévesztõk, így van berendezve az agyunk. És valóban, ha valaki azt mondja az autóban: forduljak jobbra, én biztosan balra indexelek. Egyébként nem készültem filmrendezõnek; gyûjtöttem az anyagot, írtam a forgatókönyveket, élveztem, ahogyan a valóságos dokumentumok megemelve, stilizálva megjelennek a vásznon. Aztán találkoztam egy olyan történettel, amirõl úgy gondoltam, hogy le kéne forgatnom.
– Ez a történet, immáron másodszorra is, az elmúlt évtizedben átrajzolt határok között és határok nélkül bonyolódó kelet-európaisági létünk. A Chico esetében a balkáni téboly, a délszláv háború, benne az identitását keresõ félig bolíviai, félig magyar, félig chilei, fõhõssel. Errõl a világról készült egy híres film, Kusturica Undergroundja. Az elismerések mellett sokan vitatták elfogultságát. Vajon lehetséges-e igazságot keresni és találni ezen a vidéken?
– A Chico nem a délszláv háborúról szól. A horvát háború kirobbanásától Vukovar lerombolásáig tart, amely történetben a hõs egyértelmûen az egyik, nevezetesen a horvát oldalra áll. Magam úgy gondolom, hogy igenis lehet igazságot keresni, akkor is, ha az illetõ igazságot jószerivel hónapról hónapra, évrõl évre másutt lehet fellelni. Történetesen a délszláv háborúban kezdettõl nyomon lehetett követni, mikor kinek van igaza, ki kit támadott meg és így tovább. Még akkor is, ha a világ évekig próbálta úgy kezelni, mint valami zavaros csetepatét, ahol ezek a harcias népek lövik egymást. Szarajevó ügyében jó három évig nem voltak hajlandók állást foglalni… Az igazság mozog, vándorol, az országúton menekülõkkel együtt – mondhatnánk némi megengedhetetlen pátosszal.
– A nemzeti gyûlölködések, vérontások nemcsak a balkániak sajátja, nemcsak a közép-európai lét jellemzõje. Persze, ez a határ másik oldaláról, szinte személyesen érint bennünket, hiszen sokunknak van emléke az Adriáról. Ám ha közelebbrõl, nemcsak a televízió képernyõjérõl figyeljük például az észak-ír protestánsok felvonulását a katolikus negyedben, a tûzszünet idején is cirkáló páncélozott rendõrautókat, lövésre emelt karral fürkészõ katonákat a sarkokon, a befalazott (!) ablakú romos házakat Belfastban, ugyanazt a reménytelen, megmagyarázhatatlan világot látjuk. Csak éppen arrafelé sligovica helyett whisky és barna sör fûti az északi temperamentumot…
– Az, amit ma „etnikai konfliktusnak” nevezünk, többnyire valóban reménytelenül megoldhatatlan, de nem biztos, hogy megmagyarázhatatlan helyzetekké áll össze. Ami a volt Jugoszláviában, de általában is Kelet-Európában történt az elmúlt évtizedben, azért különösen érdekes, mert mint egy laboratóriumban, vegytisztán és igen rapid módon mennek végbe azok a folyamatok, aminek Nyugat-Európában már jó ideje csak a „beállt” végeredménye látszik. De itt még megfigyelhetõ a létrejötte, hogy például hogyan válik egy hatalmi konfliktus etnikaivá, hogyan gyülemlik és kövesedik a gyûlölet a meg nem nevezett bûnök nyomán, és így tovább, tehát nem csak az etnikai háborúkról van szó.
– Hanem például az eredeti tõke-felhalmozódás gyorsított ütemérõl…
– Például. Én a „Nyugat” helyében sokkal kíváncsibb lennék arra, ami ebben a térségben történik, sok mindenre lehetne magyarázatot találni, esetleg – ámbár errõl nem is álmodom – menetközben korrigálni.
Nekem az a legérdekesebb, hogy egy gyökeresen átalakuló világban hová tudják hitelesen besorolni magukat az emberek. Hogyan definiáljuk magunkat, miután már nem aközött kell választani, hogy kommunista vagy anti-, de legalábbis nem kommunista valaki. Hallatlan öndefiníciós erõfeszítés zajlik; a legkézenfekvõbb természetesen a nemzeti önazonosság. És talán nem is az a legnagyobb nehézség, hogy errefelé meglehetõsen konfliktuózus a terep, hanem hogy egy sor kérdését az életünknek nem fedi fel. Vajon milyen lenne az a tágas nemzeti identitás, amiben egyben tudnánk tartani teljes önmagunkat, és nem kellene kifelejteni, hovatovább áthazudni semmit abból a roppant árnyalatos valóságból, amit átéltünk? Márminthogy a vallonok és a flamandok végtére belgák is, nem?
– Hogyan kerül ebbe a képbe a latin amerikai permanens forradalmár, a film fõhõse, a bolíviai-chilei-magyar újságíró, aki a horvátok oldalán csatlakozik a háborúba? Miért van szükség rá?
– Részben természetesen emiatt a nyilvánvalóan adódó identitás-keresés miatt. Másrészt a különbözõsége és a nyughatatlansága miatt. Egy látszólag ismerõs, de mégis gyökeresen, majdhogynem zsigerileg más indíttatásból, az általunk ismertnél jóval hitelesebb, latin-amerikai forradalmi pátosz felõl – elég meghallgatni a dalaikat –, hogyan nézett ki akár a „megvalósult szocializmus”, akár az épp megvalósuló „szép új világ”. Ami pedig a nyugtalanságot illeti, leginkább az amerikai kultúra sugallja azt, hogy ha nem érzed jól magad a világban, akkor veled van a baj, menj pszichológushoz. Holott könnyen lehet, hogy változatlanul a világgal van a baj. Úgyhogy engem azok az emberek érdekelnek, akik nem találják a helyüket.
– Vajon a nézõk is igénylik ezeket a nyugtalankodó hõsöket? Magyarországon leginkább nyugalomra vágynak mostanság az emberek.
– Kétségkívül sok errefelé az izgalom, de nem nagyon látom a megnyugtató történeteket. Ennyi konfliktus, zavarodottság és hisztérikus igazodási kényszer közepette egy keresõ történet és egy keresõ hõs csak szól az emberekhez, nem?
– Beszélgetésünkbõl kiderült, nem is akart filmrendezõ lenni, nem a mesterség, a filmezés öröme hajtotta, egészen addig, amíg nem találkozott a saját történetével, melyet a valóságos dokumentumok között lelt meg. Miért nem dokumentumfilmet forgatott?
– A játékfilm több lehetõséget nyújt arra, hogy bizonyos fordulatokkal történetté formáljunk egy matériát. Ritka az olyan dokumentumanyag, amiben a „törvény” közvetlenül és jó tömören nyilvánul meg. Az ember beleír, megpróbál jelenetezni összefüggéseket – ezt hívják játékfilmnek.
– Tehát a dokumentarista kifejezésmód tökéletlensége vitte a játékfilmezés felé?
– Nem, dehogy. A dokumentarista ábrázolás nem tökéletlen, hanem másra való. Másmilyen a részlet- és jelentésgazdagsága, másfajta figyelmet igényel és sok idõt – a rövid dokumentumfilm az líra, etûd vagy hazugság. Egyszerûen arról van szó, hogy bizonyos történeteket játékfilmben lehet jobban elmesélni, másokat meg dokumentumfilmben. Még csak nem is a dramatikusságról van szó, szerencsés esetben le lehet fényképezni drámai eseményeket is. De van a történetek mélyén egy olyan intimitás, ahova vagy nem lehet, vagy nem szabad betolakodni a kamerával. Példának okáért az ember nem csörtet a kukoricásban a menekülõ keletnémettel, részben mert nem az a cél, hogy drámai képekben rögzítsük a lebukását, hanem hogy átjusson. De legfõképpen azért nem, mert illetõ keletnémet nem szeretné, ha megörökíteném, hogy õ retteg, esetleg méltatlan helyzetbe kerül hasmánt csúszva a kukoricásban. Majd elmeséli, ha akarja. Lesz olyan hiteles.
– Pedig a világ televíziózása, audiovizualitása errõl szól, a nagy reality show-ról…
– A nagy hazugságról. A kamera elõtti „viselkedésrõl”, aminek semmi köze a reality-hez, vagy a kamera elõtti kiszolgáltatottságról, amivel persze lehet kereskedni, csak nem volna szabad.
 – Bármilyen filmtörténet elmeséléséhez úgy kezdene hozzá, hogy elõtte dokumentarista módon feltérképezi a terepet? Teszem azt a sztori Jancsi és Juliska szerelme…
– Igen, mert más körülmények között szereti Jancsi Juliskát a Rózsadombon vagy a külsõ Józsefvárosban, de hát ez nyilvánvaló. A kilencvenéves anyám a fiatalságát egy székelyhídi szõlõskert varázslatos verandáján töltötte. Naponta tizenöt történetet mesél, ezer részlettel, ez dokumentumanyag. Arról van szó, hogy az ember közvetlenebbül, nyersebben, ha tetszik, szemérmetlenebbül használja az „anyagot”. Nem merek én általánosítani, de lehet, hogy ez nõi tulajdonság. A férfiak mintha több szûrõt iktatnának saját maguk, az anyaguk és a „mû” közé. Aztán persze vannak a nõies férfiak és a férfias nõk, mittudomén.
– Fekete Ibolya tehát szemérmetlenül keresi saját kelet-európai identitását?
– Nem keresem, van az nekem. Csak figyelem, hogy mi történik körülöttem. Ha úgy tetszik: férfias dolgok. Nyersek, brutálisak; zajlik a napi történelem, amirõl még nem született közmegegyezés.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu